Kezdjem talán azzal, amit a szerénység s a dolgok súlyuk szerinti megítélése követel. Innen nem messze lakik egy orvos, jó barátom és Réty népét gyógyította hosszú évtizedeken keresztül. Dr. Nagy Lajosnak hívják. Ő is kézbe vette a penicilust a penicillin mellett. Nos ő magyarázta el valamikor egy „helyét nem lelő” irkáló kollégának, hogy nem belőlünk lesznek a Német Lászlók és a Csehovok, de a magunk helyén és a magunk erejéből tenni kell a dolgunkat. Nem aratott vele nagy sikert, de annál inkább fején találta a szöget.

Én azzal toldanám meg ezt a megállapítást, hogy nem is kell óriássá válnunk. Elég, ha az erdélyi ember krónika író hajlamát magunkban szabadjára engedvén, megírjuk azt ami fáj, keressük az utat, s ha ez végleg lehetetlennek tűnik, legalább mentjük ami menthető: értékeinket. Tette ezt már Kemény a tatár rabságban, Árva Bethlen Kata otthon, Mikes Rodostóban, s megannyi utóduk. Kicsik és nagyok. Mi is tegyük hát a dolgunkat.

Sokfelé szóródott szerte a világban a Marosvásárhelyi Egyetem nagy korszakának orvos termése. Ki-ki megjárta a maga útját, saját sorsát hordozva hátán. Volt, aki maradt s volt, aki ment. Minden egyes történet másról szól, miként minden egyes ember másként viselte el az etnikai tisztogatás különféle rejtett módozatainak alattomos hatásait. De igen kevés kivételtől eltekintve valamennyien helytálltak. Ki itt, ki amott.

Most megfáradva, de a fegyvert le nem téve, feldolgozzuk azt, ami összegyűlt bennünk, s ami talán jelenthet némi tapasztalati tőkét az utódoknak, ha pedig nem, akkor legalább rögzíti a tényeket, melyeket a hivatásos történetírás még ma is annyira szeret a maga változó szája íze szerint magyarázni. Ez pedig szolgálat. S a szolgálat szelleme benne él Erdély magyar népében. Mindenkiben ott rejtőzködik, csak mindenkiből más-más pillanatban bújik elő, hogy elvégezze a maga ereje szerint reá rótt kötelességét.

A magam szolgálattevéséről próbálok hát itt Önöknek jelentést tenni, s köszönöm Filipánics doktorúrnak, ősi barátomnak és Kézdivásárhely magyar közönségének, kulturális élete vezetőinek, hogy erre lehetőséget adnak, mert nehezen megy a szolgálat, ha arról időnként nem kapunk visszajelzést.

Magam a kolozsvári Református Kollégium kihunyóban levő szelleméből valamit még felszippantva kerültem Marosvásárhely akkor még magyar orvosi egyetemére és éppen ennek felszámolása okozta vesztemet. 1959 – az egyesítés éve – juttatott más vágányra, de amint azt az Úr sokszor akarja, a rossz is javamra vált, megkeményített és tapasztalatokkal vértezett fel. Az ólombánya és a munkatelepek világa nem tett azzá, amit akartak és nem is tört meg.

Később sokévi kemény és eredményes munka után akartak olyan helyre és olyan pozícióba helyezni, amelynek felvállalása összeegyeztethetetlen volt elveimmel. Nehezen kivívott kolozsvári állásomat megszűntették és távozásra kényszerítettek.

Odaát is próbáltam a szülőföld nevelése szerint élni, és ha nem is volt könnyű, de eredményesnek bizonyult. Pályafutásomra nem lehet panaszom. Csak arra, ami eközben történt. Hiszen a közös nagy várakozás és a nagy történelmi csalódás is meghatározták azt, hogy írni kezdtem.

Először nem tudtam róla, hiszen leveleket küldtem barátaimnak haza, s szerte a világba. Ezekből lett utóbb egy episztola kötet, melynek odaát szép sikere volt, különös tekintettel a műfaj halódására. Ez az Egy haza két ország címet viselő, eddig tíz kötetben megjelent sok műfajú sorozatom első darabja volt. Csávossy György előszava emelte rangját.

Utána került kiadásra – váratlanul kétszer is – az önéletrajzi, korrajzi jellegű munkám: Trianon sodrásában címen, Lászlóffy Aladár ajánlásával. Aztán publicisztikai kötet következett, főleg a nemzet és kisebbség gondjaival, keresztjével, hasonló címen. Kilenc év telt el áttelepülésünk után, mikorra valahol a mélyben odáig érett bennem a kádári puha diktatúra veszélyeit jelző felismerés, hogy egyszer csak akaratom ellenére verses formában is felbukkantak kesernyés gondolataim. Sem akkor, sem azóta nem akartam költő lenni s nem is képzeltem annak magam, de ezek a gondolatok ebben a formában törtek felszínre, engem pedig értő barátaim rábeszéltek, hogy ne maradjanak fiókban. Örömömre szolgál, hogy azóta sokfelé mondogatják egyiket-másikat olyan alkalmakkor, amikor helye van ennek a szellemnek. A kötet címe jelzi, hogy tudom hol a helyem. Úgy szól, hogy: Árnyéklovaglás. Czegő Zoltán költő írt hozzá előszót.

Közben a magyar egészségügy védelmében is sokat dolgoztam és nagy egészségpolitikai lapokat alapítottam, több mint ezer ilyen jellegű cikkem, beszédem jelent meg. Ezekből válogattam össze a következő három kötetet. Utána már magától értetődő volt, hogy az ezalatt erdélyi és magyarországi lapokban megjelent nemzetpolitikai publicisztikám újabb kötete a Záloghazák is megjelenjen. Ezt a kötetet Nagy Pál indította útjára. S minthogy a módszerváltástól újabb kilenc év telt el, ismét felbukkantak belőlem verses keservek is. Ezek képezik a második verses kötetet: Kockázat címen, Berta Zoltán indításával.

A folytatás is készen áll, újabb négy kötet hever a fiókomban, de sajnos egyre nehezebb ilyen tartalom mellett a kiadáshoz szponzort találni. Naplójegyzetek, erdélyi és anyaországi lapokban megjelenő rovataim anyagát tartalmazzák és az egészségügy legújabb kori keserveit.

Itt tartottam, amikor elérkezett nyugdíjba vonulásom, és hozzáláthattam egy nagyon nagy munkához. Valamikor a harmincas-negyvenes években, Kolozsváron, szüleim házában szerkesztették a Hitel című folyóiratot. Tamási Áron szerint a két világháború közti erdélyi magyar szellemiség legnagyobb teljesítménye volt. Utóbb azonban elhallgatásra ítéltetett.

Ennek a lapnak és utóéletének (halálának és remélt feltámadásának) történetét írtam meg dokumentumokat helyezve egymás mellé, melyek magukért beszélnek. A könyvet az Illyés alapítvány utolsó leheletével sikerült még kiadni a Kriterionnak, s ma erről beszélgetnénk elsősorban. Amint elkészült a kézirat, Boros Zoltánt felértem, hogy dokumentumfilmet készítsen belőle. Ekkor következett be a második csoda és a megszűnés előtt álló Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának utolsó pályázatán sikerült elnyerni az ehhez szükséges támogatást. Ezt a félórás filmet is elhoztam Önöknek.