Kedves Egybegyűltek!

Mielőtt kiállításunk megnyitói mindnyájunkat beavatnának gondolataikba, hogy aztán átadhassuk magunkat az értő élvezetnek, mintegy bevezetőként szeretnék néhány gondolat erejéig lábatlankodni a művészetnek e kis helyi kápolnájában.

– Mindenekelőtt a hála és a szeretet s a veszteség okozta soha nem múló bánat hangján szeretném felemlegetni Önöknek a közel egy évtizeden át volt áldozatkész és nagyszerű szellemi társunk, a remekbeszabott megnyitókat tartó Lászlóffy Aladár emlékét.

Ő is egy 19.-i napon, ez év áprilisában hagyott itt minket s öt nappal korábban, Erdélybe indulásom előtt pár órával, szinte búcsúnak szánt hosszú beszélgetésre hívott fel telefonon. Felejthetetlen beszélgetés volt s marad. Ebből is meggyőződhettem arról, hogy Ali szolgálata ugyan arról a tőről fakadt, mint a sorozat létrehozásának gondolata. Ő ezt tudta, értette, érezte és a legnagyobbak szintjén művelte.

Úgy érzem, nem egyperces csenddel kell emlékének adóznunk, hanem örök emlékezéssel és azzal, hogy életművét megpróbáljuk mégjobban megismerni. Ha annak idején az előző évtized megnyitóit tartó Páskándy Géza barátunk első emlékestje Leányfalu nevéhez fűződött, remélem, hogy Lászlóffy Aladár számára is képesek leszünk ezt megszervezni.

– A másik gondolat magától értetődő. Hiszen ma 20 éve álltam először e közönség előtt az akkor megszületett Erdélyi Művészek Leányfalun Sorozat indulásakor s reménykedtem, hogy akkor merésznek hitt ötletem nyomán, hagyomány születik. Sokan kételkedtek, de Istennek hála tévedtek. Hiszen a húsz év megannyi sikeres és emlékezetes találkozást hozott.

Sokan kérdezgették mire való ez?

Talán ez a beteljesült remény, ellentétben azokkal az egyéb és annyiféle reményekkel melyek ebben a két évtizedben zátonyra futottak, elég feleletet ad a kérdezőknek.

Mert mire vártak akkor sokan. Azt hitték eljő a Kánaán. Azt remélték, hogy Európa feledteti Trianont. Arra várak, hogy a Kárpát-medencei magyarság egyesülése szellemben és a légies határok között megtörténik. Ehelyett, bár Európa megérkezett, mégis kirekesztettek maradtunk s Trianon sebei ott véreznek szinte minden szomszéd utódállam magyar beszédük miatt megvert fiataljainak vérével is.

A világ nem segített, a világ más célokat követ, más érdekek mozgatják. Magunkra maradtunk s magunkra utaltságunkat tudomásul kell vennünk.

Ha ennek ellenére a megmaradás óhaja vezet, ha nem kápráztat el a hátsó szándékok által mégoly nagyszerűnek ábrázolt halálunk vonzóan kényelmessé maszkírozott képe sem, akkor minden egyes tagja ennek a lakossággá minősített nemzetnek meg kell tegye a magáét. Mindenki élő példa, élő reménységhordozó és erőt felmutató, cselekvő magyar kell legyen.

Nem szavakkal, nem vagdalkozva, nem mások ellen, hanem mindennapi apró, de példás cselekvéssel.

Ilyen apró cselekedet az is, ha egykor volt egységünkre emlékezve és remélt jövőbeli egységünket hirdetve a reánk erőltetett gonosz határokon túl született magyar kultúrát felmutatjuk. Elűzzük a kicsinység gondolatát, az idegenségét, a gyanakvásét, a sanda irigységét, és együtt tesszük értékeinket a nagyvilág elé.

Ezek vagyunk, ezt kaptátok tőlünk.

Ezt megelőzően azonban nekünk magunknak kell egymást igazán megismernünk és felismernünk, és egymás mesterségesen létrehozott ellenségképéből egy testté, egy szellemmé, egy lélekké válnunk. Úgy ahogyan Bocskai István egykor már figyelmeztetett.

Ha ennek a gondolatnak a zsarátnokát valamennyire megpróbálta őrizgetni e sorozat, ha ebben olyan nagyok segítettek nekünk mind az említett eltávozottak, akkor annak e ma itt felmutatott szikrája is fontos.

Fontos mert a miénk, és mert szép.

S hogy ennek mélységeit mégjobban megismerjük, átadom a szót megnyitóinknak.