Paulovics László szatmári gyökerű festőművész az év vendége. Erdélyi Művészek Leányfalun a sorozat címe.

Ízlelgetem e címet és néhány mondat erejéig eliramlanak gondolataim, akár az eltelt közel két évtized. Mert szeretjük a jubileumokat, a kerek számokat, keressük az ünneplés lehetőségét. Nos ha tavaly az összes – e sorozaton belüli – kiállítás közül a huszadikat ünnepeltük, most az augusztus 19-én, tehát a hagyománynak megfelelően rendezett kiállítások huszadik rendezvénye következik. Majdnem két évtized. Aztán jövőre a rendszerváltásnak nevezett események évével egyidős sorozat ismét jubilál, hiszen 20 éves lesz.

Most legtömörebb összegzésként felsorolom a húsz kiállító nevét:

Kádár Tibor

Balázs Imre

Kusztos Endre

Tirnován Ari Vid

Bardócz Lajos

Péterfy László

Botár Edit

Kopacz Mária

Finta Edit

Kotsis Nagy Margit

Molnár László József

Kristófi János

Ughy István

Bortnyik Éva

Vilhelm Károly

Petrás Mária

Nagy Pál retrospektív p.m.

Simon Endre

Csomafáy Ferenc

Paulovics László

De nagyon illik megemlékezni a kiállítást megnyitókról is, hiszen haláláig Páskándy Géza, utána pedig – megbetegedéséig – Lászlóffy Aladár volt a megnyitókat barátságból vállaló csodálatos vendégünk, és ezért mindkettőjüknek el nem múló hálával tartozunk.

Igen, 1989 hozta el azt a hangulatot, melyben már bele lehetett vágni egy ilyen sorozatba. Már akkor is nagy szükségét láttuk, hiszen vajmi keveset tudott a magyar közönség arról, hogy mit adott és mit képes adni Erdély magyarsága az összmagyar kultúrának. Még nem csengett le a vita a Ceausescuérabeli próbálkozásról, mely Erdély magyar művészeit magyarul beszélő román művészeknek aposztrofálta, s még nem fejeződött be azon kísérletek sora, melyek az erdélyi magyar irodalmat a román irodalom magyar nyelvű megnyilvánulásaként próbálták kezelni.

Lelkesen ébredeztünk s mit sem sejtettünk arról, hogy alig két évtized múltán a helyzet, bár más formában, de nem kevésbé elszomorító lesz. Nem sejtettük 2004. december 5-e eljövetelét s nem hittük volna, hogy a nemzet jövőjével kapcsolatos közöny, a megosztottság, az egymás iránti gyanakvás nem hogy eltűnik, nem hogy határokat légiesít, hanem ellenkezőleg új meg új belső határokat jelöl ki és taszít, taszít tovább ama félelmetes lejtőn a lelki, szellemi és számbeli elfogyás felé.

Félelmetes közönyébe élünk egy reánktelepített globalizált világnak. Egy eltompító, megrontó álmot él meg a gondolkodni nem óhajtó magyarországi lakos, és azt hiszi, hogy amit e kor kínál az jó, az a követendő, az a mérce. Nem is sejti milyen rettenetes lehet majd az ébredés.

Ez a kiállítás sorozat a tengerbe hordott csepp módjára próbálja emelni tudatunk szintjét, próbál bizonyítani, bepillantást adni, gondolatot ébreszteni azzal is, hogy van, s főleg azzal, amit s ahogyan az egyes művészek felmutatnak.

Szeretném elhinni, hogy lesz, aki majd utánam is folytatja ezt a munkát, szeretném hinni, hogy lesz még itt mindenben egyetértő közönség, hogy nem lesz különbség nemzetünkhöz tartozók között a Kárpát-medencében. Szeretném hinni, hogy leszünk, hogy megtörik az átok s eljő a csoda, amire oly régen várunk. Ez a csoda már nem gazdagságot, nem hatalmasságot, nem három tengerekig terjedő határokat jelent majd. Hanem jelent egységet, egymás iránti bizodalmat, mások iránt toleráns önbecsülést, szeretetet, hitet A Mindenhatóban és így a jövőben, – vagyis a megmaradást.

És most halljuk a kiállítás avatott megnyitóját: