Megtisztelő kérés érkezett hozzám, mikor az orvos írók antológiájába kértek tőlem anyagot. Hosszú út és sok munka áll mögöttem. A tapasztalás útja és a tapasztalat papírra vetésének munkája, mely a kezdeti „staccatok” után, az állandó szolgálatot jelentő tevékenységen keresztül, elvezetett az Írószövetségig és az Irodalomtörténeti Társaságig.

13 kötet a legkülönfélébb műfajokban miként mutatható be egy antológiába, hiszen még a terjedelmi korlátokat sem ismerem.

A lehetetlen megmászását kikerülendő úgy döntöttem, hogy prózában esszé, publicisztika, napló, episztola, szépírás vagy irodalomtörténet helyett egy olyan kortörténeti élménybeszámolóval szolgálok, amelynek hátterét a hazai társadalom s így az orvostársadalom sem nagyon ismerheti. Vagyis szórakoztatás helyett olyan személyesen megélt információt helyezek az olvasó elé, mely múltunk szomorú, de tanulságokkal teli mozaikjának egy kevéssé ismert részlete.

Az ezt követően általam felajánlott lírai megnyilvánulások is ennek a háttérnek a hangulatát, előzményeit, következményeit, személyiséggé dermedt tudati kőzeteit tükrözik, a válogatást a szerkesztőre bízva.

EGY TÖRTÉNET A SOK KÖZÜL

Ez az eseménysor több okból is érdekes vagy hézagpótló lehet a kívülállónak. Ennek igazságáról évek óta van alkalmam meggyőződni, s legutóbb éppen a kitűnő csángó művésznő, Petrás Mária kiállítása alkalmából éreztem, hogy újra meg újra hozzá kell járulni az anyaország hiányos tudati mozaikjának kiegészítéséhez. Történt, hogy hatvanas, érdeklődő értelmiségi házaspár ismerte be, miszerint ők bizony 1989-ig nem sokat tudtak „ezekről az erdélyi meg csángó dolgokról”. Aztán a napokban a televízió mindenható képernyőjén csodálkoztak egyetemista korú fiatalok tucatnyian, mikor Trianonról meg arról kérdezték őket, hogy merre laknak még magyarok. Egymásra nézett két szép magyar fiatal s szólt: „Te ez durva”. És kérdően néztek a kamerába.

A magyarságot abban a huszadik században, melyről egy amerikai könyvben most újra olvashattuk, hogy azt „a magyarok csinálták”, hatalmas és egyelőre kiheverhetetlen tragédiák és sérelmek érték. A Tanácsköztársaság esztelen és a csőcseléket internacionalista jelszavakkal is megmozgató hónapjai. Az ezt követő országcsonkítás páratlan és ma is csak körülsasszézott története. A kényszerpályán és szerencsétlenül megvalósuló részleges revízió, a holokauszt felfoghatatlan borzalma, és a csőcseléket ismét mozgósító Szálasi téboly. A szovjet megszállás a Rákosi érával és a máig helyére nem került 56-tal. Az ezt követő gerincpuhító és adósságot halmozó Kádár-Aczél kor. Aztán az elfuserált rendszerváltás és végül az Uniós okozta csalódások. Felismerte-e már a magyar társadalom, hogy ez mind, mind a globalizáció történetéhez tartozó és a látszólagos véletlenszerűségek mögött felismerhető törvényszerűségek és tervszerűség alapján lezajlott eseménysor volt?

Ma a magyar állampolgár minderről vajmi keveset tud. Önhibáján kívüli ismerethiányának eredményeként megélt gyökértelenségét észre sem veszi. Mint az, aki vakon született és el sem tudja képzelni a világot. Fellelhető sajnos az igyekezet arra, hogy még e nem látó szemekre is biztonsági hályog kerüljön.

Az a kis ablak vagy inkább kulcslyuk, melyet a következő történet nyit a korra, főleg a kisebbségi sors és 56 kapcsán nyújt tapasztalatot kínáló információkat.

Most amikor a politikai osztály is ódzkodik kimondani, hogy végveszélyben élünk és inkább a mindennapi gondokra koncentrál, nem árt felidézni Bocskai István választott és saját bölcs akaratából meg nem koronázott királyunknak, Erdély nagy fejedelmének felismerését, mely szerint a kisebbik és a nagyobbik haza, egymás nélkül elvész. Ma ezt nem egy három, hanem egy nyolcfelé szaggatott országról mondhatná el. A kisebbségi sors megismerése, a 2005 decemberében történtek képtelenségének felismerése tehát minden anyaországi magyarnak is elemi érdeke.

A helyzet feldolgozásához szükséges és oly annyira hiányzó egészséges nemzettudat újraébresztése ugyanakkor elképzelhetetlen 56 valódi történetének megismerése nélkül. Nem a politika által eszközként ide-oda ráncigált 56, hanem utolsó nagy összefogásunk igaz története lehetne egyben a kifelé oly fontos arculatunk megalkotásának egyik alapköve, azt formáló ereje is.

Vágjunk azonban bele az ígért történetbe.

Bevezetésként iskolás éveimről írok néhány bekezdést, mert ez is meghatározója volt a későbbi történéseknek.

Kolozsvári vezető értelmiségi családban születtem és a „felszabadulást” követően átéltem az osztályharc számos következményét. Apám az Erdélyi Magyar Gazdasági egyesület ügyvezetője, az Európában is párját ritkítóan eredményes és több mint 100 éves magyar érdekvédelmi szervezetnek – a románok által a magyar baloldalra bízott – felszámolása után, magas beosztását a Bolyai Egyetem, alapító tanári státusára váltotta. Közben megküzdött az időközben Dél-Erdélyből visszakapott maradék családi birtok váratlanul ráerőltetett gondjaival is.

Gyermeki magánéletemet érdekes kettősség jellemezte. Délelőtt az iskolában magyarok voltunk, együtt örültünk, egy húron pendültünk e téren. Ugyanitt azonban – mint ekkor már kikiáltott osztályellenség – állandó szorongásban éltem. Eredményeimmel kellett megvédjem magam és meg kellett tanulnom taktikusan viselkedni, úgy leplezni a veszélyes igazságokat, hogy rajtakaphatatlan legyek.

Otthon az előszobában ott állottak a bezsírozott bakancsok és a hátizsákok, – arra az esetre, ha mint veszedelmes osztályellenséget kitelepítenének. Közben az osztályban mosolyogva kellett megigazítanom nyakamban a – csakis tanulmányi eredményeimnek köszönhető – vörös nyakkendőt. Életpályám szocializmust építő szakaszának ez is maradt legmagasabb lépcsőfoka.

A másik kettősséget a délelőtti és délutáni társaság megoszlása okozta. Míg délelőtt – osztályharc ide, osztályharc oda – magyar voltom nem jelentett hátrányt, délután tiszta román környezetben a szomszéd játszótársakhoz kellett igazodnom. Itt azonban kellően taktikusan és a kényszerű „másság elfogadása” mellett nem szűntem meg népszerűsíteni a magyar eredményeket és ezek némi tekintélyt is jelentettek számomra. Magyarország akkor még megőrzött valamit abból a varázsából, amire a kisebbségbe szorultaknak oly nagy szüksége van. Ebben nem kis szerepe volt az aranycsapatnak és a 16 aranyérmes Helsinkinek.

Szülőházam parkjában a hatalmas fenyőfák és egy cseresznyeóriás árnyékában, nemzetiségi különbség nélkül nőtt fel a szomszédos utcák gyermekhadának egy generációja. Közöttük akad ma is ragaszkodó jó barát és több ma is ápolt ismeretség. Ezeknek a baráti, ismerősi, szomszédsági kapcsolatoknak azonban volt egy érinthetetlen pontja. Nem beszéltünk határokról, Erdélyről, kisebbségről vagy többségről. Én sem, de jelenlétemben ők sem. Érdekes módon – ez talán a „szocializmust építő évek” áldásos hatása lehetett – nem emlékszem arra, hogy versengések, viták sőt verekedések során is nyíltan előkerült volna ez a téma. A kisgyermekek közt olykor. Még emlékszem egy rigmusra, mely magyarul valahogy így szólna: „Magyar-bagyar, karót a s…..be”. Utoljára közvetlenül a világháborús menekülésből való hazaérkezés után, a visszatérő románok közül egy arra járó idegen gyerek leköpött a kerítésen át. Ez maradandó emlékem mai napig, de velem ilyen személyes formában többet nem ismétlődött. A későbbi sérelmek jellege intézményes, vagy ilyen köntösbe öltöztetett volt.

A szovjet módszernek köszönhetően két év alatt hármat (valójában négyet) végeztünk el, és 10 osztály után érettségiztünk. Ennek hátrányait a továbbtanulás során ki-ki a maga bőrén tapasztalta meg. Ha arra gondolok, hogy magam összesen kilenc évig jártam iskolába az érettségiig (az első osztály anyagát menekülés közben nagyanyám oktatta), nem csodálkozom azokon a nehézségeken és lelki tusákon melyeket az egyetemi évek első felében kellett átélnem.

Iskolai osztályom ekkor még vidáman élte életét. Nem volt azonban minden ilyen rózsás.

Az IMSZ (KISZ) – szerencsémre – fel sem szólított, hogy lépjek tagjai közé. Én természetesen nem is próbálkoztam ezzel. Egy nagyobb fiú, talán IMSZ felelős, egyszer az udvaron négyszemközt ezt jóindulatúan elmagyarázta, feltehetően attól tartván, hogy nekem fáj. Nem sejthette, hogy zsenge korom ellenére, mennyire távol áll tőlem az a világ. Barátságos iskolatársam később az orvosi egyetemen is felettem járt, majd Bukarestben együtt versenyvizsgáztunk, mint szekundár (rezidens) orvosok.

Az akkor lezajlott államosítás nyomán, a református kollégiumi első gimnázium helyett ötödik osztálynak sorolt iskolai évemtől kezdve tudtam – családom felhívta rá figyelmemet –, hogy ha nem leszek végig tiszta kitűnő, méghozzá úgy, hogy még év közben sem lehet egyetlen más jegyem sem, akkor származásom miatt nem kerülhetek be az egyetemre.

Az érdemdiploma meglett, a tanulmányi eredmény elérése önmagában nem volt emberfeletti teljesítmény, de az esetleges egyszeri botlástól való rettegés egész életemre megutáltatta velem a vizsgákat és a tanulmányi számonkérés bármely formáját.

Szaladnak az évek, szól a rádió. A Kossuth adó egész napi lelki táplálékunk, de nem csak a Kossuth. Keresztapám, Albrecht Dezső, a szülőházamban és szüleim támogatásával szerkesztett egykori Hitel folyóirat főszerkesztője (ha nem csal emlékezetem Bónis néven) a Szabad Európán át üzen rendszeresen. Csak meg ne tudják!

Az osztályharc dúl, de az osztályharcot eddig túléltük.

Emlékezetemben már folyik is az érettségi. Gyengénk a matematika. Kandray Géza bácsi a város legjobb matematikatanára lakásán három napig tömi a fejemet, majd udvarunkon a ping-pong asztal körül ülve a cseresznyefáról lelógó villanykörte fénykörében a fél osztálynak adom tovább, közel 24 óra alatt. Fejünket a hidegvíz alá tartva éledezünk és megyünk az írásbelire. Senki nem bukik meg.

Még nem vagyok 16 éves és érdemdiplomámmal felvettek a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre. Amiért 9 éven át kellett harcolnom, sikerült. Egyetemi polgár vagyok. Legalábbis így képzelem.

Marosvásárhelyen is süt a nap. Rokonok ölelgetnek.

***

Tapasztalatlan ifjonc voltam, mégis alaposan képzett az osztályharcos veszélyek terén. Igyekeztem feltűnés nélkül élni és nem kihívni magam ellen a jó elvtársak haragját.

A jó elvtársról azonnal Wiener elvtárs – egy utóbb számomra is fontos időszakban volt párttitkárunk – jut eszembe. A biológiai ismertek terén évfolyamról évfolyamra átkozta a genetikusok nagyjainak – káromkodásszámba vett – nevét. Ki tudta akkor még, hogy nemsokára svédországi genetikus lesz belőle. De nem sok időt töltött Romániában a többi egyetemi párttitkárunk sem. Először az egyébként igen jó emlékű Nébel Zoltán Izraelbe (ahol állítólag édesapja, a volt nagyszalontai rabbi, vezető rabbi lett?) az őt hivatalában követő Méra tanársegéd úr is talán oda vagy valahova nyugatra távozott. Mindhárom egyébként kitűnő szakember volt. Nébel Zoltánt a diákság szeretete is övezte. Wiener azonban még Svédországban is az maradt, ami volt. Mesélik, hogy egyik korábbi áldozatát ott és éppen ő, azzal próbálta megfúrni, hogy kommunista múltja van !!

Az egyetem felett megkérdőjelezhetetlenül uralkodott a nagyhatalmú rektor, dr. Andrasofszky Tibor.

Megkezdődött a végzősök felajánlása az elmaradott ó-romániai területek, főleg Moldova számára. Az erdélyi magyar és regáti román értelmiség cseréje ördögi tervének megvalósításához, a követelményeket meghaladó buzgalommal, maga és önként járult hozzá. Nagyon sokan vannak olyanok, akik ma Magyarországon élnek és soha nem jutott volna eszükbe kivándorolni, ha megkapják a hőn óhajtott állást szülőföldjük magyar közösségében.

Az ötödévet Kiss András kebelbéli barátommal egy szobában kezdtük. Nem először laktunk együtt. A marosvásárhelyi Víkend-telep közelében levő Engels utcában vettünk ki hónapos szobát a Medgyesfalvi családnál. Harmadik szobatársunk Kotsis Lajos volt. (Ma mindketten magyarországi nyugdíjasok. Előbbi nagyformátumú kardiológusból lett itt bölcs és belenyugvó falusi háziorvos, utóbbi viszont habilitált professzorságig jutott, bár határokon túl is elismert tudását nem mindenkor becsülték meg.)

Emlékezetem szerint 1958 végén – 59 elején, „áldott emlékű rektorunk”, nagyszabású kirúgási tervet hajtott végre. A legtöbb évfolyamot érintő akciónak voltak politikai áldozatai is, de ha jól tudom ekkor „számoltak le” több notórius évismétlővel és „örökdiákkal”. Feltehetően statisztikát kellett teljesíteni.

Váratlan volt 1959 tavaszán a Ceausescu nevű új hatalmasság, az ifjúsági ügyekért felelős pártvezér feltűnése – kinek fő célja, feladata, mondhatni személyes ügye, a magyar egyetemek felszámolása volt. Közeli munkatársai közt tündökölt egy Iliescu nevű ifjú ember is, akivel a későbbiekben bár megpróbált leszámolni, mégsem mert elmenni a végsőkig. Még Ceausescu fénykorában is ismerte a suttogó propaganda, hogy Iliescu a KGB által választott majdani utód.

Ceausescu vezetésével 1958-59-ben beindult a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítése és Vásárhelyen is kétnyelvűre akarták átszervezni az addig magyar tannyelvű orvosi egyetemet.

Nehéz helyzetbe kerültek az egyetem buzgó vezetői, mikor az esetleges hangulatok „példát statuálván megelőző megfékezésére” ismét „soraik megtisztítására” kaptak felszólítást. Nem számítottak erre előzőleg, amikor a potenciálisan kirúghatókat már elintézték. A kirúgásokat, helyesebben a boszorkánypereket tehát meg kellett rendezni, hogy a megfélemlített tantestület és hallgatók ne merjenek „hőzöngeni” a magyarnyelvű oktatás elleni frontális támadás során. Kezdetben feltehetően koncepciós pert is terveztek.

A mi évfolyamunkat (ekkor ötödévesek voltunk) is kiválasztották. Talán itt akadtak megfelelő anyagra, vagy itt voltak használható kollaboránsok? Nem tudhatjuk.

Márciusban a szépséges kultúrpalotában rendeztek bukaresti nagyságok által celebrált nagygyűlést és itt elsősorban a tanári kart félemlítették meg. Megalázó helyzetek sorára emlékezhetünk. Az előttünk hihetetlenül és megérdemelten nagy tekintélynek örvendő tanáraink ijedt ifjoncként védekeztek a mai ésszel szintén gyermeteg, akkor halálos veszedelmeket rejtő vádak ellen. Az eredmény széles skálán mozgott. Volt, aki megúszta a vidékre helyezéssel vagy a megaláztatással s volt, aki 17 évet kapott.

Aztán a diákság is sorra került. Először egy Csernyik Zoltánt nevű évfolyamtársunkat szemelték ki áldozatnak. Zoli az egyetem történetének egyik legzseniálisabb hallgatója volt, de nem közszeretetnek örvendő figura. Éreztette fölényét és különcködött, a hírek szerint „illegálista” – tehát favorizált helyzetben levő, de egyébként igen kedves – édesanyja egy szem gyermekét el is kényeztette. Feltehetően szerettek volna ügyéből látványos pert csinálni. A közismert és irigyelt ötödéves erre igen alkalmas – hatékony – alany lehetett volna. Legalábbis erre utalt az események folyása.

Húsvét másodnapján locsolás közben kaptuk a „behívót” hajnalra, az évfolyam velünk együtt locsolgató IMSZ (KISZ) titkárához, Szabó Jóskához. A meghívottak először még csak ketten voltunk. Jómagam és Katz Pali barátom. Kiss András, előérzet diktálta betegszabadságon, Nagyváradon tartózkodott. Megegyezés szerint Pali küldött neki táviratot a vészhelyzetről.

Szabó Jóska még a kor hangulatához mérten kollegiális hangnemben kezdett minket megdolgozni. Utána azonban naponta kellett a káderosztályon megjelennünk Demeter elvtárs színe előtt, hogy ott ismételt deklarációkat írjunk a három év előtt zajlott 1956-os októberi napokról és Csernyik Zoltánról. Azokban az emlékezetes hetekben ugyanis, mint Csernyik barátai és részben csoporttársai, nála – az egyedüli helybélinél – a rádiót hallgattuk és figyeltük az eseményeket.

A deklarációk nem sokat értek. Előre megbeszéltünk mindent, és kivétel nélkül mindenki (még az is, aki a megbeszélésen nem vehetett részt) jelentéktelen dolgokról írt, mindenki által ismert általánosságok vonatkozásában bírálta a fő vádlottat. Kissé önhitt, malagambista (jampeckedő) stb. Politikailag használható anyag nem került elő.

A történet ezen részét örök(?) homály fedi. Mint nemsokára kiderült sajnos valaki mégis „köpött”.

A „szeku” autója is sokszor szegődött mellénk az utcán, feltehetően megfélemlítés céljából és egy alkalommal Kiss Andris és Katz Pali barátaimat bevitték kihallgatásra. Én ezt megúsztam. Hogy mit éltem át azon a délutánon, rémképeimben arra várva, hogy összerugdosott vesével, törött bordákkal látom viszont őket, azt csak én tudom. Hála Istennek azonban ilyesmiről nem volt szó. A szeku saját színvonalán és módszereivel folytatott velük szellemi, s főleg lélektani párbajt. Adatokat akartak volna, de nem kaptak.

A nagyszabású, az egyetem dísztermében rendezett közgyűlé –, „a per” – során reánk olvastak mindent.

Érdekessége volt az eseménynek, hogy egy bizonyos Szekeres elvtárs mellett, mint az egyik főinkvizítor, kemény kérdésekkel és aktív hozzáállással vett részt a vallatásban, később hasznos magyar ügyeket szolgáló, jeles ember is. Ő például emlékezetem szerint Katz Palit, aki származásából és árvaságából következő családi helyzetét ecsetelve is védekezett, szánalmas figurának nevezte. Innen is lehet látni, hogy mennyire nehéz megítélni a múltat. Az emberek nem jók és rosszak, becsületesek és becstelenek. Az ember, akár a kor melyben élni kénytelen, sokszínű s egyszer ez, másszor az jön elő belőle, az események hatásától is függően. Arról nem beszélve, hogy változhat, alakulhat, ha nem is lehet általános történet Pál fordulása Damaszkusz poros útján. Természetesen ettől függetlenül és szerencsére voltak, vannak és lesznek is igazi szilárd jellemek is. Csakhogy annak a kornak, illetve az azt megélő átlagnak ez a mérce túl magasnak bizonyult.

Egyébként a gyűlés végén akadt olyan professzorunk, aki vette a bátorságot és megvigasztalt. Emlékezetem szerint Kelemen és Horváth Endre professzorok voltak ezek.

Csernyik Zoltán ügyét itt is külön kezelték. Otthonról hozták be ahol betegség címén feküdt. A később előkerült – a kizárásokról szóló – dokumentumon sem szerepel. Más tervük lehetett vele. A döntést rögzítő iraton az ez ügyben elsőszámú vádlottak, ebben a sorrendben: Szász István, Katz Pál, Kiss András voltak. Sok olyan kolléga, aki nálunk szorosabban kapcsolódott Zolihoz, kimaradt az ügyből. Ugyanis voltak a baráti körének más évfolyamokról is tagjai.

Akkor kötelező felszólalásainkban kétségbeesett kísérletet tettünk a vád enyhítésére, elkerülhetetlenül Csernyik Zolit is bírálnunk kellett, de újfent nem politikailag tettük, inkább az őt kiválasztók szempontjából ellenszenves tulajdonságaira koncentrálva, mint az említett deklarációkban. Utólag meggyőződhettünk próbálkozásunk hiábavaló voltáról. Mikor ugyanis fejünkre olvasták a „Piros a vér a pesti utcán” című, vers szavalását, védekezésünk és a remény egyszerre omlottak össze. Jól voltak informálva, s jókor csaptak le.

Csernyik Zoli, aki idősebb és tapasztaltabb volt, nem adta olcsón a bőrét. Ő számunkra is megszégyenítően példamutató gerincességgel védte becsületét.

A bemártó személyére sok elmélet született. Van köztük olyan, aki már meghalt (öngyilkos lett), de van több élő is. Neveket ilyen vonatkozásban nem írok. Az igazat nem tudhatjuk. Tudomásom szerint egyikünkben sem él semmi féle harag, vagy bosszúvágy. Az is sejthető, hogy nem azok közül való, akiket felületesen ítélkezve sokan emlegettek.

A nagygyűlésen egyetlen egy védő célzatú felszólalás volt. Bíró Géza a számunkra érthetetlenül, később – éppen jobbról – oly sok támadást megélt kolléga szólalt fel, jó barátja Kiss Andris mellett. Majdnem bajba is került, bár jól állt IMSZ vonalon. Bátor cselekedetét soha nem felejtettük el.

Egy bukaresti küldöttség is ült a sorok között. Nálam a szocialista művészet irányába érdeklődtek. Látni akarták, hogy műveltségem egyoldalú-e. „A Patyomkin cirkáló” c. filmről és Eisensteinről kérdeztek. Mintha nem lett volna minden előre eldöntve.

Ma is fülembe csengnek Szekeres elvtárs szavai: „és mennyi földje volt az apjának”? Mikor a célra előkészített „standard” szöveget előadtam, a kezét dörzsölgette és így szólt: „áhá, egy kis föld, földecske, – no lám”.

Ezt követően a kétségbeesett szülők sok mindent megpróbáltak. Alig több mint egy év választott el minket tanulmányaink befejezésétől. Minden irányból nagy nyomás nehezedett a rektorra. Csernyik Zoli sorsáról alig tudtunk valamit, továbbra is külön kezelték. Valami mégis sikerülhetett nekünk, mert nem lett belőle politikai per. A mi ügyünkben 1959. április 29-én hirdettek „ítéletet”.

A végső büntetés súlyozásánál főleg a származást, illetve a felmenők érdemeit vagy vélt vétkeit vették figyelembe és sorrendet állítottak fel.

Szász és Katz örökre és minden egyetemről kitiltatott. Kiss Andris befejezhette az évet és egy év „javító munkára” küldték. Néhányan állítólag még írott és szóbeli megrovásokat kaptak, de ennek ma már nincs fellelhető nyoma.

Ezen a napon a következő román nyelvű felirat jelent meg az ismert üveg faliszekrényben: „Szász István ötödéves hallgatót, elvtelen szolidaritás (solidaritate neprincipiala) miatt exmatrikuláljuk az ország valamennyi orvostudományi egyeteméről.” Vagyis bűnöm elsősorban az volt, hogy nem szolgáltattam vádalapot jelentő adatokat, tehát elvtelenül szolidarizáltam Csernyikkel. A döntés ilyen szempontból logikusnak tűnt, hiszen terveik valójában nem sikerültek teljesen s ez megbocsáthatatlan volt. Nem törtünk meg és nem szolgáltunk Csernyik teljes kikészítéséhez szükséges információkkal.

Tanácsadóink javaslatára Katz Palival bementünk Andrasofszky Tibor rektorunkhoz, elmondani, miszerint dolgozni fogunk és így bizonyítjuk be, hogy nem vagyunk olyan romlottak, mint azt rólunk állították. A nagyhatalmú rektor ugyanis mondott valamit előtte az ásó és kapa a bánya és az erdőirtás megtisztító hatásáról. Ő azonban kezet sem akart fogni velünk, és elküldött a színe elől.

A baráti társaság az egyetem parkjában üldögélve, majd a közeli zöldben sétálgatva búcsúzott egymástól és az egyetemi polgárságtól. Gitáromat magammal vittem és szomorúan pengettem barátaimnak.

Időközben odaérkezett édesapámmal, május 3.-án – ottani szokás szerint – „autóstoppal” mentünk haza Kolozsvárra.

Kolozsváron, a Tordai úton a hősök temetőjénél szomorúan szálltunk le a kocsiról és hosszú, meredek, tisztviselő telepi utcánkon elindultunk lefelé.

Néhány házzal szülőházam fölött dr. Csendes Zoltánnak, a Bolyai Egyetem fiatal rektorhelyettesének – apám egyik kedvenc tanítványának – háza elé érve kicsapódott az ablak, és egy ott lakó ismerős fiatalember kiabált kétségbeesetten felénk: Pista bácsi jöjjenek, Zoltán öngyilkos lett. Ez az öngyilkosság a költő és professzor Szabédi Lászlóéval együtt, azóta bevonult a történelembe. Sajnos túl keveset beszélnek róla. Többet érdemelnének ezek a mártírjaink. Ők nem vállalták azt, hogy beszennyezzék becsületüket a leglemoshatatlanabb mocsokkal, a nemzetárulással. Nem akartak részt vállalni a Bolyai Egyetem felszámolásában. A művelet azonban végrehajtatott. Kolozsváron számos áldozattal járt a folyamat. Az anyaországban ismertebbek közül, ekkor került a Dunacsatornához Páskándy Géza író vagy Páll Lajos festőművész is.

Ezt követően dolgozni mentem. Több sikertelen kísérlet után – Kapusán György 4 évvel felettünk járt kollégánk segítségével, tehát protekcióval – kerültem be a borsabányai ólombányába. Eredeti tervem a „nagyobb hatású” uránbánya lett volna, de oda szó sem lehetett, hogy felvegyenek. Az ólombányából a szezon végén (télen, az 1700 méteren levő új bánya bejárata megközelíthetetlen volt) élmunkásként szereltem le, és egy aranyosgyéresi építőtelepen alkalmaztak, mint burkolót („mozaicart”). Ez a munka abban az időben nem csempézést jelentett, hanem beton és kavics keverékét színezgettük és gép nélkül kézzel csiszoltuk. Lépcsőket, konyhákat, fürdőszobákat burkoltunk így. Rövidesen brigádvezető lettem, majd amikor lehetőség nyílt új szakmát tanulni, vállaltam az ólomablak keretezés megtanulását. A műemlékbizottság munkatelepének négytagú kis csapata a kolozsvári Mátyás (Farkas utcai) és Szent Mihály (Főtéri) templomok, majd Vajdahunyad-vára és sok kisebb műemlék ablakait készítette. Sokszoros norma túlteljesítésünk eredményeként állandó dicséreteket kaptunk. Mi tartottuk fenn időnként a munkatelepet, mert ezt a munkát jobban fizették, s ebből lehetett támogatni, például a kőfaragást is.

Az élmunkás papírokat rendszeresen küldözgettem a vásárhelyi káderosztályra.

10 év múlva tudtam meg a szép emlékű Bágyuj Lajos restaurátortól (micsoda remek ember volt és hány erdélyi magyar műemléket mentett meg), hogy Dub elvtárs alkáderesünk ott járt, és egy egész délelőttön át egy bokorból figyelte, hogy hogyan dolgozom. Akkor éppen a Szent Mihály-templom ablakaihoz építettem impozánsan magas állást, hogy az ablakokat le – majd felszereljük. Utóbb kiderült, hogy a „produkció” igen hatásos volt. Közben édesanyám is jelentkezett a rektor színe előtt s jelentette, hogy akarata szerint rendeztem be életemet.

Szeptemberben a szakszervezet a tengerre küldött tíznapos élmunkásüdülésre.

Ekkor táviratoztak, hogy visszavettek.

A szelek enyhülést hoztak.

Két év veszteséggel, ismét egyetemi polgár voltam. De most már nem az 1954-béli ijedt 16 éves kamasz.

Új évfolyamomra a bevonulás csodálatos volt. A kirúgás és a kósza hírekből hallott viszontagságok mítosza lengett körül. Az évfolyamon most már nem én voltam a zöldfülű, hanem én voltam az idősebb. Sokan még emlékeztek is reám, hiszen amikor engem kitettek, ők harmadévesek voltak. Tinkl Zsuzsi drága kedves kis kolléganőm nem félt a megbélyegzettől. Már tartotta nekem a helyet a kettes belgyógyászat előadótermében. Horváth professzor úr és Olosz Egon pedig tartották igen tanulságos előadásaikat. Lakni ismét a Víkend-telep mellett levő kis Maros-parti, egykor Engelsnek most Nufaruluinak nevezett utcába mentem, a Medgyesfalvi családhoz. Kiss Andris barátom, akit nem végleg, „csak” egy évre tettek ki, már a hatodévre járt, nekem az ötödév újrakezdése maradt. Megint együtt lakhattunk. A testedzések folytatódtak a régi rend szerint és igen jó érzés volt, amikor a Víkend-telepen Orosz Albert (Kuca) barátommal találkoztam s ő megjegyezte: „na te jól megkajakosodtál!” A nehéz munka és a rendszeres testedzés nem volt eredménytelen.

Félévkor tanáraim nem vizsgáztattak újra, szó nélkül írták be az előbb már kiérdemelt jegyet. Az évfolyam becsült. Újvári Imre, dékánunk fia csapódott mellém. Valamiért ragaszkodott hozzám. Ő már nősülés előtt állt. Nem volt rossz viszonyom az évfolyam politikai potentátjaival sem. Nem voltak azok a vad emberek, vagy pillanatnyilag nem voltak azok a vad idők, akikkel, s amelyekkel két évvel előbb kellett megharcolnom.

Az idő gyorsan telt. Az egész marosvásárhelyi család istápolt. Minden nap máshoz mentem „sorkosztra”. Apám a kényszernyugdíjba küldött oktató ekkor már olyan kis jövedelemmel rendelkezett, hogy nem kértem tőlük lehetőleg semmit. Tagadtam, hogy bármiféle gondom lenne.

Eljött a tél és az egyetem mindenható rektorát bírálat érte. Nem fektet kellő hangsúlyt a sportra. Azonnal összeállították az egyetem téli sportcsapatát és már a Bucsinon is voltunk a főiskolai bajnokságon. Félelmetes rektorunk félcipőben állt a hatalmas hóban és torkaszakadtából drukkolt nekem „hajrá kicsi elvtárs” üvöltéssel, mikor az 1500 méteres sífutásban győzedelmeskedtem. Alpesi síben is szereztem két érmet és igen büszkén tértem meg első hivatalos sportsikerem színhelyéről. Megélhetésemet elősegítették a zenekarral, vagy más társaságokban beugróként vállalt gitáros fellépések. Esküvőkre, bálokba jártunk szombat esténként. Nagy megtiszteltetés volt, hogy az egyetem zenekarában is gitározhattam. Azt hiszem ez a Tympanon utód zenekar volt az utolsó fellángolás, mint ahogy mi voltunk az utolsó igazán magyarul végző évfolyam is.

De sikerélmény volt az is, mikor a tavaszi járvány idején felállított influenza kórházban a „kettes bel” melletti bőrklinika termeiben, osztályt bíztak reám. Ráadásul én kezelhettem Fazakas János elvtárs édesapját. A fekete Volga sűrűn fordult meg arrafelé. Fazakas János, ha jól tudom miniszterelnök-helyettes is volt, de élelmezésügyi miniszter is és számos pártfunkción ment keresztül – vagy az rajta. Blénessi nevű titkárával a magyarok ügyeinek egyetlen égi patrónusa volt. Hol sikerrel, hol nem, de mindenkor a remény sugarával fordultak hozzá a magyarok.

Kiss Andris barátom közben végzett és magamra hagyott marosparti kis lakásunkban.

Az államvizsga nagy stressznek bizonyult. Tudtuk, hogy a „kirúgottak” speciális bánásmódban részesülnek. Esetemben ez annyiban nyilvánult meg, hogy marxizmusból hivatalból hetest kaptam és a sebészet vizsgán ahol az azonos esetet húzó, bestresszelt kolléganőm az általam lediktáltak alapján tízest kapott, én ismét hetessel kellett beérjem. Vizsgáztatóm (nem nevezem meg) ennyit kérdezett: Maga az a Szász aki ki volt rúgva? Igen, válaszoltam. Aztán beírta az általa jónak látott jegyet. Az átlagomat azonban nem tudták már ezzel nagyon lerontani. Az őszi országos „telefonszpíkeres” helyválasztáskor irigykedve nézték, hogy megszerzem Kolozs tartományt. Erdélyben maradtam, orvos voltam.

***

Katz Pali először szanitárnak és nem fizikai munkásnak ment el Aranyosbányára, csak utóbb szegődött el geológus kísérőnek Kolozsváron, látván a fizikai munka hatékonyságát a visszakerülés útján. Ezért ő 3 évet vesztett.

Csernyik Zoli is elvégezte az orvosit, ha jól tudom 5 év késéssel, de ez a kirúgás megtörte pályáját és talán személyiségét is. Nem lett belőle az, aminek lennie kellett volna. Ez a nagytehetségű ember néhány éve, Magyarországon, mendei körorvosként hunyt el. Soha senki nem tudta meg, micsoda zseni rejtőzött irigyei által nem szimpatizált, alapjában véve defenzív (magatartásában a nehéz időkben mégis karakán) maszkja mögött.

Én életem legnagyobb nyereségei között könyvelem el ezt a két évet. Isten különös adománya volt. Ekkor érett be személyiségem és meghatározta magatartásomat, önbizalmamat, emberismeretemet és emberszeretetemet, szorgalmamat, és sok egyéb hasznos tulajdonsággal vértezett fel egész pályámra.

Kirúgásom történetéről utoljára a kádári állambiztonság érdeklődött áttelepülésemet követően. Jól voltak informálva. De ez egy másik történet.

E lazán felvázolt eseménysor mögött igen sok szenvedés húzódik meg. Miközben személyiségünket feltétlenül megerősítette, jelentős ártalmai is voltak. Ezeknek mozgásszervi sőt egyéb következményeit a nyugdíjas doktor bácsi ma is és egyre fokozódó mértékben hordozza.

A legfontosabb azonban az, hogy a kedves olvasó lássa, 1956 összetett történetének nem csak határokon belül voltak következményei. Köteteket lehetne írni és hála Istennek már írtak is erről. Filmek is készültek. A mi történetünkről forgatott alkotás: A félelem jegyében címmel ott volt a 2007-es magyar filmszemlén.

A mi ottani generációnk – bárhol is volt a világon – igen erős nemzettudattal és elkötelezettséggel, a szolgálat szellemével és alázattal felvértezve folytatta munkáját.

Hogy miért kellett az itt eltöltött több mint három évtizedem során annyiszor megvívni az információhiányból, közönyből és felületességből származó kis harcaimat, az nem személyes sorsunk szempontjából érdekes. Egy ország két generációjának önhibáján kívül történt elvakítása érhető tetten benne.

Érdekes gondolatokat ébreszthet az a felvetés, mely szerint ott ahol magyarságunk felvállalásával üldöztetést szenvedtünk, miért maradhatott meg érintetlenül a nemzeti tudat? Ráadásul eredeti formájában. Vagyis befogadónak, toleránsnak.

***

A továbbiakban néhány lírai, tehát tömörebb formában öntött gondolattal beszélnék ugyanezekről a dolgokról

1959. AUGUSZTUS 23.

                                      Egy ólombányára emlékezvén

Emlékszem még, korai ősz volt

mármarosi ritkás csúcsokon,

a kövér fűt már gyér hó fedte,

szürkének tűnt, mint a rút ólom.

Otromba csizmám meg-megcsusszant,

a koránjött télnek friss haván,

és csüggetegen járt a napfény

ott lenn a glecsernek kis taván.

Aprócska kunyhó állt a völgyben,

gerendákból rótták hegylakók,

egy nyitott tűzhely melengette,

a benne most csendet hallgatót.

A gyérülő hegyoldalakról,

csúszdákon csorogva víz szaladt,

és felsírt e nyikorgó vályú,

a sikítva sikló rönk alatt.

Kő közt lomhán megbújni készült,

egy megkésett vén, nagy vipera,

de felette ott körözött már,

a hegynek királyi madara.

Lassan ballagtam én a völgybe,

alant várt rám egy rideg világ,

csizmámra néztem és a földre,

még rámbólintott egy kis virág.

Leányfalu

2002. szeptember 20.

ÁRNYÉKLOVAGLÁS

Vártam az esti csendben a zugban,

Agyamban zakatolt sok gondolat,

Hol vagy isteni szikra te ötlet,

Szárnyaló, illanó gyors fordulat.

S várva jóra, a szárnyas lóra,

Ki szelíden jő, de visz szilajan,

Bámultam újra meg újra homályba,

Bús árnyak után én minduntalan.

Mozdult egy árnyék a kert ködében,

Súlytalanul jött a bokrokon át,

Hangtalan horkant nyergét kínálva,

S tudtam nékem kínálja magát.

Hátra se nézve ültem az árnyra,

Bízván az engem röpítő szárnyba.

Leányfalu

1999. november 14.

*

KILENCVENEDIK

Te benned bíztunk

Eleitől fogva,

Boldogasszony Anyánk

Régi nagy patrónánk

Járt közbe Nálad Urunk,

Hogy áldd meg a magyart.

Ezer éve száll magasodba

Az itt lenn fájdalmasan zengő

S ott fenn hallani remélt

Himnuszok könyörgése.

És mi még itt vagyunk.

Megmaradtunk.

Közben pedig eltűnt mind,

Ki nem talált könyörgő szóra

Zengő, keserves himnuszra

Az egyetlen csillag

Mutatta magasság felé.

Most csak annyit adj Uram,

Hogy felmérni legyünk képesek

Megmaradásunk csodáját.

Leányfalu

2000. augusztus 22.

KOCKÁZAT

Már megint, újra a kötött forma,

kényszerít s hajt, hogy így tegyek,

és elhagyva próza szerpentínjét,

izzadva másszam meg e bősz hegyet.

Nem kenyerem biz ez alpinizmus,

s még a hegyet sem hívtam ki én,

de mégis itt küzdök már a sziklán,

dermedten állok a szirt tetején.

Nem óhajtottam csúcsokra törni,

nem vártam érte büszkén serleget,

beszélni akartam erről-arról,

egy békés zugban most tiveletek.

És valami mégis újra-újra,

megszólal bennem, és rákényszerít,

hogy kötelet fogjak, szirtet hágjak,

s ne beszélgessek békésen itt.

Azt súgja másszak rémes sziklákra,

nem nézve és félve a meredélyt,

majd onnan kiáltsak kurta szóval,

mert ebből az ember ma jobban ért.

Hát ezt teszem, és már megbocsásson,

ki úgy véli, hogy rosszul mászok én,

csak lássa, úgy-ahogy, feljutottam

s kiáltok a szikla peremén.

Leányfalu

2004. július 1.

*

VÁNDORUTUNK

Setét nagy csend

kérdez bennem,

maradhatok?

vagy kell mennem?

El kell mennem

örök útra,

könnyen,

mint a vízért kútra?

Vagy marad

a világ terhe,

amivel

meg vagyunk verve?

Mitől folyton

sebes hátunk,

amit nem kértünk,

nem vártunk,

de visszük

már ezer éve

nincs sehol

e nemzet réve?

Maradni kell,

cipelni kell,

hol hegyről le,

hol hegynek fel.

Testünket veriték

mossa,

lábunk út

porát tapossa.

Kérdik honnan kezdtük,

s rég-e,

nincsen annak

sehol vége?

Nem halunk meg,

nem fogyunk el,

nem törődünk

sírgödrökkel,

miket csontjainkkal

töltünk,

nem azzal,

kit mi megöltünk?

Körülállnak

odaszólnak,

vigyorognak,

míg zabálnak

vidáman a mi

batyunkból

ha már kihullott

karunkból.

Nem szeretnek,

csak átkoznak,

minden gonoszt

reánk hoznak,

és a saját ösvényünkön,

saját ősi törvényünkön

gúnyolódva

osztozkodnak,

de minket

szóba sem hoznak.

Mi csak megyünk,

az út poros,

arcunk véres,

lábunk fagyos,

énekelni is felejtünk,

minden értéket elejtünk,

S akik nézik,

még tetézik,

szenvedésinket

nem érzik,

utánunk biz azt

nem hozzák,

ami elhullt

elorozzák.

Nem a mienk

már e vidék,

megkapta azt

a sok pribék,

még emlékünk

is tévedés,

jogtalan

múltba révedés.

Lesik minden

léptünk, szavunk,

s ha botlástól

lemaradunk,

reánk bűnös

jelzést tűznek,

aztán hamar

tovább űznek.

Nincs már jurtánk,

nincs mit együnk,

s mi csak megyünk

egyre megyünk.

Járunk körbe,

ősi földön,

a szent zsugorodó

rögön.

Megyünk és

mégis maradunk,

várják, lesik,

nem fáradunk?

Honnan ez az

ősi erő,

ez a kitartással

verő?

Honnan ez az

ős gyűlölet,

ez az ármányos

bűvölet?

Miért kerülget

a halál,

lát minket,

de meg nem talál?

Miért kell csak

menni, menni,

éhezni és

sosem enni,

imádkozni

templom nélkül,

égve látni

hogyha épül.

Gondolatból

hegyet rakni,

légvárakat

mind belakni,

hinni s aztán

megcsalatni,

magunknak

soh’sem

aratni?

Elveszítve már

egymást is,

e lelkekben

dúló pestis,

tovább gyengít,

tovább rombol,

míg a világ

egyre tombol.

Megyünk körbe,

megyünk hegyre,

ereszkedünk alá

völgybe,

és csak várunk,

és csak járunk,

csak éhezünk

meg csak fázunk.

S mégis van ki

tovább vigyen!

Van amiért

bennünk higgyen?

Leányfalu

2003. november 24.

*

FEHÉR LÁTOMÁS

Az ablaknál álltam

és csendben néztem

a későesti hóesésben,

a pelyhek lágy,

játékos táncát,

a szennyre hulló

szűzi álcát.

Az ablaknál álltam

és csendben néztem,

a későesti fehér fényben,

hogy e föld, a durva, szennyes,

mily szelíd, milyen türelmes.

S hó hermelinben,

minden nyom eltűnt,

a rút rejtőzött,

a szél sem rezdült.

Leányfalu

2003. január 10.

*

EGY SZÁL HEGEDŰRE

Egy szál hegedűre,

makacs tánccal,

szembeszállni

a világgal,

betű hangszer,

tollszár vonó,

ezer, millió táncoló

lába dobban,

szíve lobban,

sanda bámész

foga koccan.

Rögből lesz dob,

szóval száll lob,

s a sok táncos,

pelyhes állal,

mély fájdalmas

homlokránccal,

pantallóban,

bő gatyában,

pörgő nagy és,

kis szoknyákban,

hol itt dobban,

hol ott lobban,

amíg e föld

beleroppan,

s elnyeli a

bámész hadat,

fegyvert,

orvvadászt,

és vadat.

Leányfalu

2004. október 28.

*

KÍSÉRLETEM

Az április ma nem volt

rest,

melegen leng körül az

est,

s az utcán lassan

átlebeg,

a gyenge szellő és

remeg,

mint büszke vad mely

dombra hág,

a sok rüggyel duzzadó

ág.

Én fájó testtel

ballagok

mellettem tűnő

alakok,

haladnak folyvást

rezdületlenül,

mint nyomozó oly

rendületlenül,

és suttogva szólnak

néha át,

kerülve rügyet átlépve

fát.

És felejtem fájó

testemet,

elmúlt napokat

resteket,

hogy arra nézzek

merre kell,

ahol holnap a nap

felkel,

amikor újra

kezdhetem,

véges kis

kísérletem.

Leányfalu

2009. április 1.

*

TÉLI REMÉNY

Ködmönbe bújt a táj,

Dermedt didergésbe,

Most is minden úgy fáj,

Nem megy feledésbe.

Tollat télre borzol

A sok éhes madár,

Míg semmit ostromol,

Körül a hét határ.

Fázós, fáradt ország,

Haza lenne mégis,

Elmúltak az őszök,

Elmúlik e tél is.

Leányfalu, 2003. január 31.

*