Orandum est ut sit mens sana in corpore sano

Juvenalis

Tegnap zajlott le az Egészségügyi Minisztérium VIII. emeleti termében a LEGOP programhoz beérkezett válaszokat összesítő konferencia.

Az elkészített anyag éppen úgy, mint a beérkezett kiegészítések vagy vitairatok, tehát az egész kezdeményezés – témájánál fogva is – tisztességesen vizsgázott.

Lehet-e tisztességtelen egy olyan kísérlet, mely még ha szinte lehetetlennek tűnik is, de egy ilyen kérdésben keres megoldást. Az egészet összefogó szakemberek szándékait, bár mostanság ez „nyerő” lehetne, nem vitathatjuk.

Egy a szakma iránt elkötelezett államtitkár mondta el, hogy tudja nem sok, amit tehetünk, mégis azt kéri, hogy erre összpontosítsunkl s nem arra, hogy mit nem lehet.

Ezzel az ott elhangzottakról többet nem is mondanék. Más forrásokból előbb-utóbb remélhetőleg mindenki megismerheti.

A következőkben, kívül a konferencia termén és a minisztériumi kapukon, mégis kénytelen vagyok elgondolkodni azon, hogy ennek a kevésnek a megvalósításához is mennyire korlátozottak reményeink. És nem csupán pénzügyileg, de szemléletileg is. És ismétlem, hogy ehhez a programkészítőknek nincs köze. Ők elvégeztek egy munkát, melyet az Unión belül amúgy is el kellett végezni. Ha van remény a megvalósításra, ha nincs.

A LEGOP tavaly ősszel postázott anyagára kért válaszom, melyet a FAKOOSZ AOOSZ vezetőség egyetértésével küldtem el, azóta még aktuálisabbá vált. Az összegzők sem feledkeztek meg róla, s ezt köszönjük. Maga a programot szükségessé tevő „állapot” romlott meg, egyes területeken már-már végletesen „fokozódott”.

Induljuk ki abból, hogy az egészségpolitikának természetesen kötelessége a kérdéssel foglalkozni, azonban önáltatás lenne azt hinni, hogy egymagában megoldást tud nyújtani. Amikor tehát a „LEGOP” ötletének és remélt megvalósításának örvendünk, éppen annak érdekében, ezt nem szabad elfelejteni.

Tudjuk jól, hogy a nagy gondjainkkal kapcsolatos narratíva ezer sebtől vérzik. Nem tudjuk már megbeszélni a létünket veszélyeztető gondjainkat. A magyar társadalom a benne feszülő kérdéseket nem tudja kibeszélni. Tojástáncot járunk a szakadék szélén és besározott szavakon, önmagukból kiforgatott, bűnbe kevert alapigazságokon vitázunk életveszélyben. Íme mindjárt egy a lelki egészségünk megromlásának okaiból.

Az, hogy ide jutottunk, a magyar politikai osztály közös csődje. Miközben több mint fél évszázadon át arról papoltak rendszer-semlegesen, hogy a tömegé a hatalom, hogy a demokrácia jegyében minden megoldódik, a tömeg tudatos lelki-szellemi leépítésének tanúi lehettünk. Az így kialakított silány tudatú tömegben, melyet ráadásul szintén tudatos, mondhatni tudományos módon atomizált egyedek alkotnak, a lelki immunitás megsemmisült.

Tömegről beszélek, mert felénk – más hozzánk valaha hasonló országokkal ellentétben – már gyanút ébresztő beszéd a nemzetet emlegetni. Ennek megfelelően pedig a nemzetstratégia is ellenszenves fogalom, bár ha kell, a politika – mint éppen most is – meglengeti előttünk.

A magyar egészségpolitika, legyenek résztvevői a legelkötelezettebb, leghozzáértőbb, és legtiszteletreméltóbb szakemberek is, – csak akkor remélhet eredményt egy hasonló programtól, ha a nagypolitika is mögötte áll. Ha nem csupán egy Uniós elvárás kötelességszerű papírra vetése történik meg. Ha összetett, az élet minden területére kiterjedő intézkedések történnek.

Ma, a helyileg – évek elképesztő döntéssorozatával – megalapozott és a világméretű által katasztrofálissá bővülő válság idején, a magyar politikai osztály be kell ismerje, hogy nem csupán hatalmas öngólt lőtt – hiszen az lehet egyetlen téves mozdulat eredménye is – hanem egész mérkőzés alatt saját kapuja ellen játszott. Egész taktikája erre volt kidolgozva. Akik a kispadon ültek, azok pedig fegyelmezetten hallgattak. Nem szóltak igazán bele az edző döntéseibe. Az az egy-két grimasz, az az egy két elfojtott káromkodás, az a másik padonülő fülébe néha odasúgott ötlet nem bírt jelentőséggel.

Most mutogathatunk rájuk és egymásra és vádolhatunk. Csakhogy ez már semmit sem old meg.

Megoldást csak egy minden síkon kidolgozott és a gyakorlatban is látható nagy paradigmaváltás jelenthet. Jelek szerint a világ erre indult, de még távolról sem omlott össze az a fal, amely a berlininél is nagyobb veszedelmek felismerését takarja előlünk.

Nem riogatás, hanem tényekre alapozott ismeret mára a hatalmas veszélyek több csomagja. A morális, az ökológiai, az energetikai, a gazdasági és mindenek felett a demográfiai időzített bombák ketyegése. Ez a hang mára mindent elnyomó zajjá vált. Nem lehet már süketnek lenni, mert a föld is mozog alattunk.

Nem véletlenül említem első helyen a lelki egészséggel szorosan összefüggő morális válságot. Ennek megoldása nélkül a többi kérdés megoldhatatlan. Vagyis a LEGOP kulcskérdés lehetne, ha egy önmagánál sokkal nagyobb összetett és szemléletváltást igénylő intézkedéscsomag, egy új gondolkodásmód, egy kidolgozott nemzetstratégiából eredező cselekvéssorozat középpontjába kerülhetne.

Hogy aki ezt kimondja ma az utópiák őrültjének bélyegét vonzza magára, ez maga az öngyilkosság.

A magyar politikai osztály tevékeny közreműködésével és a magyar értelmiség részben aktív, részben passzív hozzáállása folytán, egy világviszonylatban bukás felé vezető irányzatnak ismét élharcosai lettünk. Az elkövetők még nem váltak megkövetőkké és bőven vannak követők is. Csak a követelők hangja vész el a nagy zajban. Ez a követelés pedig a megmaradás imperatívusza.

Minden csak pótcselekvéssé válik, minden csak félrevezető kulisszává lesz, ami nem ezt szolgálja.

Tetszik, nem tetszik elközelgett az igazság pillanata.

Az ország lelki egészsége nem állítható helyre egészséges, normális nemzettudat nélkül.

A más célok érdekében tudatától megfosztott nemzettől most áldozatvállaló nemzettudatot követelnek azok, akik ezt eddig sárral dobálták és megbélyegezték, veszedelmesnek kiáltották ki. Itt ma a lelki egészségét elvesztett tömeg egy gazdaságilag és szellemében is elkótyavetyélt országban lakik. Egyetlen tudatunk a bűntudat vagy a másik tudatában turkálás, egyetlen igényünk a fogyaszthatatlan fogyasztása. Az ország kettészakadva egymással harcol s ezt a politikai osztály felelőtlensége csak szítja, nem veszik észre, hogy nem győzhet egyik oldal sem, mert egy ilyen győzelem lenne a legnagyobb vereség. A legnagyobb lépés a pusztulásba. Az egyedüli megoldást jelentő egység, a megbékélés pedig a morális válság felszámolásával, a lelki egészség helyreállításával egy közös és záruló kört alkot. Együtt jöhet csak létre.

A csak gazdaságban gondolkodók számára elveszett a legolcsóbb üzemanyag. Nem kitermelték, hanem felgyújtották, elégették vad tüzekben. Ez pedig a hatékonyság és a minőség legfőbb biztosítéka, a meghurcolt, egészséges, ősidők óta befogadó, valaha hungarus tudatnak ismert, nemzettudat.

A LEGOP nem valósítható meg az egészségügyi kormányzat és az általa vezetett esküt tett szakma elszigetelt erőfeszítéseivel. A bajt valóban kezelni képes intézkedések összességének ki kell terjednie az élet minden területére.

A LEGOP tehát vagy egymagában elindítva, alkotóinak jószándéka ellenére levethetetlenül ölti fel a pótcselekvés köpenyét, vagy megkapja egy valódi, csak tudományos alapon és politikusok által nem befolyásolt módon kidolgozott nemzetstratégiában őt megillető helyét. A politikusok vegyék tudomásul, hogy az ő idejük majd a széleskörű megvalósításkor jöhet csak el. Ha nem ez történik, akkor e fontos program sorsa máris betelt. Olyan helyzetbe kezdi el offenzíváját, mint a lengyel lovasság, melyet a német tankok és az egész Wermacht ellen küldtek mészárszékre.

A póz mindenestre hősi lehet! Ez azonban ma már nem elég a megmaradáshoz, melynek egyik záloga éppen lelki-testi egészségünk lehetne.

Leányfalu, 2009. március 5.

Szász István T.

FAKOOSZ AOOSZ elnök

*