Mélyen tisztelt Államtitkár Asszony!

Megtiszteltetésnek vettem, hogy a LEGOP programtervezetről kikérte a FAKOOSZ AOOSZ véleményét is.

Azt is el kell mondanom, hogy a kérés engem – mint háziorvost és pszichiátert – kétszeresen is „szíven talált”. Elsősorban azonban, mint hazáját ösztönösen féltő állampolgárt érintett meg.

A felkérés mögött örömmel vélem sejteni azt, hogy az egészségpolitika tisztában van a háziorvos fontosságával egy lelki egészségében megrokkant ország szolgálata során, és az ezzel járó hatalmas teherrel is.

Ha a boldog Anglia már sok évvel ezelőtt a háziorvosnál megjelenő betegek 56 százalékánál jelzett pszichiátriai gondokat, akkor mi, akik mára összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben vagyunk, mint európai honfitársaink brit alattvalóként tengődő része (hiszen uniós felvételünknek ők is inkább haszonélvezői, mint mi magunk), ennél jóval nagyobb százalékban hordozunk ilyen problémákat, s ami ennél is rosszabb súlyosabbakat és jóval kevesebb kapaszkodóval rendelkezvén.

A programtervezetet olvasgatva ismét megállapíthattam, hogy kiváló munkaegyüttesek hordták kazalba a gondokat, teendőket és ötleteket. Csupán a pénzügyi szakemberek részéről elvárható forrásokat megjelölő fejezet hiányzik. Az viszont nagyon. És valahogy, pestiesen szólva, light-osra van véve minden, hiszen nem olyan régi és képtelenül szomorú intézkedések következményeinek megoldását is úgy emlegetik, mintha örökké fennálló problémákat kellene orvosolnunk. Ha pedig valóban cselekedni, s nem pótcselekedni akarunk, ez az ál-tapintat nem célravezető, inkább félrevezető. Az okokat véletlenül sem a politikai érdekek miatt kellene világosan látni, hanem a megoldás jobb és könnyebb felismerése és végrehajtása érdekében. Maga az anyag is leírja, hogy az EU statisztikákban hol és hogyan állunk. A miértek annál kevésbé lelhetőek fel benne. Sajnos ezért is hibának kell éreznem az azonnali cselekvésre sarkalló kemény felkiáltójelek helyett használt: „rosszabbnak minősíthető” megfogalmazást.

A fenti két okból végigkísért a pótcselekvés gyanújának keserves és nem kívánt érzete. Pedig ott olvasható, hogy 2004-ben a mentális betegségek Magyarországnak 1000 milliárd Forintjába kerültek! Ezt kellene a pénzügyérek előtt folytonosan hangoztatni!

A teljesség minden igénye nélkül és az anyag ténybeli tartalmának és szakmaiságának elismerése mellett felsorolok számos az olvasás során bennem felmerült kérdőjelet, de néhány örömteli felkiáltójelet is.

Egy egészségközpontú szakmapolitikának magától értetődő módon kell felismernie, hogy az atomizált ember, a globalizációs alany modellje, éppen olyan kudarca ennek a világrendnek(trendnek) mint a nevéhez kötődő pénzügyi rendszer most megélt vergődése. Amint a neoliberalizmus másik fő célpontját a legyengítendő és rossz gazda államot kénytelen most segítségül hívni zászlóshajói (de inkább mondjuk úgy, hogy önmaga) megmentésére, úgy közelít a felismerés, hogy az ember közösségi lény, és ezért ha az egészségközpontú egészségpolitika eredményt akar elérni, akkor vissza kell adni az embernek ezt a természetes kapaszkodóját. Vagyis leegyszerűsítve: felebarátja, a másik ember és a mindenek feletti kezét. A közösségi létnek e két alapvető formája évezredesen bevált, természetes módon kialakult szükséglet. Mondanom sem kell, hogy minden nemzeti pátosz és bigott vallásosság nélkül a nemzetről és a hitről beszélek.

E két tényező, más országokban természetesnek vett segítség az egészség fogalmának minél tökéletesebb megközelítéséhez, annak ellenére, hogy ott is hat a globalizáció. Nálunk sajnos mindkettő felhasználást nyert egy hamis ellenségkép felépítéséhez s így áldozatul esett a politikának, ahelyett, hogy éppen ellenkezőleg, annak segítője lenne.

Kopp Mária könyvét sajnos még nem értem el, de ha jól hallottam valamennyien haszonnal forgathatjuk.

Meglepő, hogy éppen az anómia fogalmában legjártasabbnak hitt pszichiáterek azok, akik minderről szót sem ejtenek a programban. (Bár az eredetit nem volt alkalmam látni).

Bővebben foglalkoztam e kérdéssel, mert véleményem szerint alapvető fontosságú az annyit emlegetett magyar pesszimizmus, az öngyilkossági statisztikák és a ma észlelhető – pszichiátriai és értelmező szótár béli értelmében is – pusztító anómia okai között.

Ezt fokozza a különféle érdekek miatt folyamatosan sulykolt „bűnös nemzet” tudatának bűnös terjesztése. Ez is ritkaságszámba megy a világon, és bár a kitűzött célt eléri, máshol azoknak is ártalmára van, akik ezért felelősek.

Világosnak kéne lennie mindenki számára, hogy mindkét említett tényező anyagi erővé válik. A lelkileg egészséges munkaerő jó munkamorálja és az így emelkedő termelékenység profitot termel, a tudatos áldozatvállalás pedig nehéz időkben jelent előnyt a politikának. Éppen most, amikor erre olyan nagy szükség lesz, visszavág majd az anómiába taszító szándék. Milyen jól jönne e nehéz pillanatokban ez a mankó.

A szakmán kívüli okoknál tehát máris elsőrendű fontosságot nyer a politika. Úgy is, mint felelős és úgy is, mint az általa okozott baj egyik váratlan elszenvedője vagy az általa esetleg talált megoldások potenciális haszonélvezője. Rajta keresztül természetesen a gazdaság, az oktatás gyarlóságai, a foglalkoztatáspolitika és majdnem minden külön-külön és együtt, egy összefüggésben, ott sorakozik az okok és a megoldások lajstromán.

Éveken át hallhattuk, hogy nem megfelelő az ágyszám, hogy rossz a területi elosztás és reménytelen a humán erőforrás szakmán belüli helyzete. Aztán kórházbezárásról hallottunk orvoshiány miatt. És ekkor megoldásként jött a nagy henger. Az OPNI sokkoló története, a verbálisan megoldott kérdést cáfoló szanaszét feltűnő szerencsétlen elmebetegek sorsa, a nagy elmegyógyászati iskola lerombolása, a maradék szakemberek elherdálása (és megalázása). Elfogadható válasz soha nem született. Maradtak a mende-mondák ijesztő igazságai. Maradt a pszichiátria elleni tűrt s gyanúk szerint szinte támogatott támadások nyílt sora. Egy órája sincs, hogy láttam csábos szcientológiai levelet és DVD-t egy pszichiáter kolléga mai postájában. Nem feladatom ezt elbírálni, csak tudom, hogy nálunk fejlettebb demokráciákban tiltva van. Itt lehet, hogy gondot okozok nevének puszta leírásával is.

Végeredményként ma az EU ágyszám statisztikájában az utolsó három közé kerültünk. A betegek számában pedig az elsők közt vagyunk. Bizony ez a helyzet is „rossznak minősíthető”. Csakhogy a változáshoz ma teljesen reménytelen forrásokra lenne szükség. Rombolás egy tollvonással. Megoldás pedig véres verítékkel sincs. És ezt előre tudhatták. Akkor hát mi történt? És miért?

A gondokat tiszteletreméltó tárgyszerűséggel sorolja a tervezet, de ha így együtt zúdul a nyakunkba, bizony kétségbeejtő és kellemetlen kérdésekre sarkall.

Az oktatás gondjainál is visszatér az elején említett két hatalmas mankó hiánya. A szocializmus építése során mondta ki néhány bátor ember, hogy ezeket elvették, és nem tudtak helyette semmit sem adni. Ma talán más a helyzet? Mondhatnám gunyorosan, hogy igen. „Azok” legalább próbálkoztak a maguk nevetségesen gyarló módján”új isteneket” állítani. De ma mi van? Az egyén önistenítése. Tehát annak magára maradása. A gyökértelenség. Vagyis egy elkerülhetetlen lelki betegség, mely aztán a genetikai alap és teherbírás szerint kinél-kinél más módon nyilvánul meg.

Évek harcai után sem sikerül bevezetni az egészségtant, melynek része lehetne a lelki egészség tana is. Az egyház felmérhetetlen lehetőségeitől félnek, mint ördög a tömjéntől. Vajon mi ennek az oka? A hiba tán az évezredes európai kultúrát hordozó kereszténységben van? Inkább a célok veszélyeztetése körül kell keresgélni. Akkor viszont miért beszélünk mi LEGOP-ról? Vagy mindenki sejti, hogy források nélkül ez is marad szép elméleti teljesítményként a fiókokban?

És hol van a civil szervezetek támogatása? Mennyit tudnának tenni. Mekkora feladatokat vállalhatnánk akár mi a FAKOOSZ AOOSZ, ha nem beszedhetetlen tagdíjakból működnénk, és ha nem a családunktól elvont szabadidőben, saját költségünkre tennénk néhányan azt, amennyire erőnkből telik.

A munkahelyi stressz kérdését rendkívül fontosnak találom. Elgondolkodtam azon, hogy vajon az elérhetetlen szocializmus építgetésének stressze, vagy a profit szorításában megélt stressz a nagyobb?

Az alkoholizmus kérdéskörével kapcsolatosan a pénzügyi gondolkodásban fordulatra van szükség. Az alkohol monopólium csak látszólag bevétel. Valójában többszörös és többféle veszteség. Nincs az az alkoholizmus megoldására fordított költség, ami ne térülne meg. És nem csupán pénzben. Az alkohol kérdés megoldatlansága az egyik legnagyobb pazarlás és veszély.

Örömmel olvastam az anyagban a családorvosi hálózat erősítésének a lelki egészség fontossága mián is felmerült gondolatáról. Persze rögtön az jutott eszembe, hogy hírek szerint éppen ellenkezőleg, elvonás várható. Pedig ez az ágazat sokkal előbb képes eredményt hozni, mint a sokkal pénzigényesebb magasabb szintek. Természetesen azok fontosságát percig meg nem kérdőjelezve, az őket is érintő elvonásokat hasonlóképpen ellenezve.

Ugyancsak megelégedéssel olvastam a szociális funkciók elkülönítésének ismételt felvetéséről. A média szerint azonban éppen az egészségügytől vonnak el ezen gondok megoldására pénzt. Az itt keletkezett „megtakarítás” (a hiányból) a GYED-re menne?

Alapvető fontosságú megjegyzés, amely a pszichiátriai rendszer kapacitásának revíziójáról szól. A legismertebb hiányból „létrehozott” immár katasztrofális hiány orvoslása ez.

Az iskolai oktatással kapcsolatos tervek is igen figyelemreméltók. Sajnos ezek is ellentmondásba vannak a tanárok elbocsátása következtében a rendszerben maradottaktól elvárt többlet terhekkel. A szorosabb tanár-tanítvány kapcsolatot ez a rendszer nem szolgálja.

A gyermekpszichiátria gondjait több helyen is említik. Kiemelt jelentőségű kérdés. Megoldása a jövő szolgálatának egyik legfontosabb feladata. (Saját tapasztalatomból beszélhetek arról, hogy az ország legkülönbözőbb részeiből került hozzám információ vagy kérdés arról, hogy nem tudnak gyermekpszichiátriai ellátáshoz jutni. Van ahol már meg sem próbálják. Pedig mint tudjuk e téren is a negatív statisztikák élén járunk. Miért?)

Egy rövid szóban felbukkan az egyház is, mint lehetséges partner. Többet érdemelne.

Végül ismét visszatérek az elején említett két kapaszkodó fontosságára. A LEGOP által célul kitűzött lelkileg egészséges társadalom egy reményeink szerint nyugodt, konszolidált társadalom. Csak az ilyen társadalom képes a valódi elmebeteginek elfogadására és integrálására.

A lelki egyensúly kérdésében alapvető szerepet kap a család. Enyhén szólva is elmondhatjuk, hogy felénk nem a családközpontú ideológiák uralkodnak.

Bizony el kell ismerni, hogy a rombolás az elmegyógyászat terén is megtörtént. Ez tény.

Pénz a helyrehozatalhoz nincs s egyelőre nem is lesz. Ez is tény.

A LEGOP is létezik. Elkészült. Ez viszont egy szép álom.

Elküldve: 2008. október 27.

Megjelent szerkesztve: Orvosok Lapja 2009. április