Kedves Sorstársak, drága Barátaim!

Még csak néhányan gyűltünk össze az Erdélyi Világtalálkozó kapcsán, de remélem, hogy ez az utolsó percben indított kezdeményezés egy hagyományt fog létrehozni.

Hagyományt, s mi jól tudjuk, hogy a hagyományok őrizése a mi szülőföldünkön hagyomány igazán. Ezért aztán most egy új hagyomány megteremtésével próbáljuk majd átmenteni és az utánunk jövőknek átaladni azokat a régieket. Mert szükség lesz a mi átalvetőink tartalmára. Nagyon is kell az nekünk és gyermekeinknek, a nagyobbik és a kisebbik hazának egyaránt. Hagyományt tipró időket élünk. A globalizmus legnagyobb ellenségei éppen a hagyományőriző társadalmak. Azokat kellett lerombolni, hogy elterpeszkedhessen a világ felett s vesztét is feltehetően az fogja okozni, mert ha velünk sikere is volt, de lesznek nálunk erősebb s nagyobb ellenfelei, ahol majd belétörik a bicskája. Egyenkultúrálatlanságát, rideg szívét, embertelenségét, gőgös és láthatatlan elitjének minden népeket humusszá taposó igyekezetét egyszer majd megállítják. És akkor gyors ütemben fog összeomlani. Lesz égszakadás és földindulás és sajnos ártatlanok fején is lesznek koppanások, de meg kell maradnunk.

Ez a megmaradás van most veszélyben, s ennek érdekében kell megerősíteni magunkat és összefognunk a nemzet nagy közösségét erősítő sok kis közösségbe. Sokféle egyetértés és hagyomány alapján, mi most éppen orvosi hivatásunk és erdélyi gyökereink mentén.

Másfél évtizede írtam először az Erdélyből érkezett orvosok gondjairól. Már akkor is felhangzottak a vádak az idegen diplomák értéktelenségéről, alulképzettségről miegymás. Most nem tanulmányt akarok itt ismertetni, de azt megjegyzem, hogy a rendszerváltásig évente nagyjából éppen annyi erdélyi magyar orvos érkezett az anyaországba ahány onnan nyugatra távozott. Ezeknek pedig az adatgyűjtés nehézségeihez mérten lehető legpontosabb számításaim szerint éppen 81 százaléka töltött be olyan állásokat, melyeket anyaországi kollégáink nem óhajtottak elfoglalni. Pedig akkor nagy „orvosbőség dúlt”. Vagdosták is a magyar orvostársadalom fejéhez, hogy világviszonylatban is túl nagy a létszáma. Aztán eltelt néhány év s kiderült, hogy az ellenkezője az igaz. Vajon mit várhatunk el egy olyan egészségpolitikától, egy olyan egészségügyi vezetéstől, amelyik nem csupán adatokat nem tud összesíteni a végtelenül sok reánkkényszerítet jelentésből, de a leszűrt következtetések már ilyen elemi szinten is hibásak. Vagy nem is erről van szó? Hanem saját céljaik megideologizálása érdekében mondanak hol ezt, hol azt?

Sokan voltunk már akkor. Több mint 3000 aktívan dolgozó erdélyi orvos: Mára ezek jelentős része velem együtt nyugállományba vonult s a nemzet sorsa miatt nyugtalankodva tölti hátralevő éveit. És sokfélék voltunk. A tömegesebb átáramlás idején minden bizonnyal jöttek át olyanok is, akik nem erősbítették hírnevünket. De érdekes módon, ha anyaországi kolléga hibázott azt nem címkézték fel, még annyival sem, hogy anyaintézetét, diplomájának születési helyét emlegessék. Nem úgy a közülünk hibázókat. Névszerint, és nagy garral emlegették őket s mutogattak rájuk. Ők voltak a román orvosok, az alulképzettek, s őket emlegették akkor is, ha más, valóban gyengébb egyetemi háttérrel rendelkező ország béli új honfitárs hibázott. Aztán lettünk jövevényekből „idegen diplomások”. A munkánkra kiderült, hogy szükség van, de nem arra koncentráltak, hogy ha egyeseknek valóban vannak hiányosságai, akkor azokat segítsenek továbbképzésekkel kiküszöbölni, hanem lett új gyűlölet. A háziorvos társadalomban például eleinte még kenyérféltés is volt, s persze nem csak irányunkba, hanem a más szakágazatokból érkezők gerjesztette félelmek miatt is. S néhány év alatt mit ád Isten, kiderült, hogy nagyon is kellünk, nagyon is kellenénk. Hogy nélkülünk még több fehér folt lenne. És a más szakágakból sem érkezett meg a roham. Már közismert, hogy háziorvos hiány fenyeget. Öregedünk napról napra utánpótlás nélkül. S ami az alapellátásban jelentkezett, az lassan de biztosan kezd kiterjedni az egész orvoslásra.

Fájó volt hallani hivatalos fórumon, hogy inkább vietnami és jemeni diákokat kellene itt tartani, mint magyar ajkúakat a szomszédos országokból. Aztán jött az álszent magyarázkodás is: maradjanak otthon, mert ott nagy a szükség rájuk. Nem akarták, vagy nem tudták felfogni, hogy aki hosszú út porából vesz köpenyeget, az, ha itt nem kell, akkor tovább megy? Világgá eresztettük volna a magyart éppen úgy, mint a Kádár éra sok tízezer ide vágyakozó és be nem fogadott fiatal erdélyi magyarját.

Nagy kérdések ezek de mára már alig aktuálisak. Hiszen nemrégen derült ki, hogy az Unióba feltételek nélkül befogadott Románia – az erdélyi magyarság túsztartója – okosabb, mint ez az idegen érdekek kiszolgálásából gazdagodni akaró elit vezette szerencsétlen anyaország. Most már napnál világosabban bizonyosodott be, hogy nekik, mint mindenkor, most is van nemzetstratégiájuk és amikor az Unió vonzásának veszélye elérte a román orvostársadalmat is, azonnal megtették a szemléletváltáshoz vezető első lépést. A romániai körzeti orvos finanszírozása például ma magasabb a magyarországinál. Ide tehát anyagi meggondolásból már senki sem fog jönni. Legfeljebb ha az etnikai tisztogatás új meg új módszerei nem taszítják. De azt is sokkal okosabban végzik már manapság, mint a diktatúrában, és félő, hogy majd még annál is eredményesebben, sőt egyéb meglepő dolgok is történnek. Megjelentek az első toborzók. Magyar orvosokat keresnek romániai munkára. És már jelentkezők is voltak. Hazatérők, és nyelvet tanulni is hajlandó anyaországiak!

Itt állunk hát, nagyobbára idősödőben vagy öregedő félben. Leszármazottaink már ezt az országot erősítik, mint amiképpen őket is ez az ország gyengíti tudatukban. Közben pedig a Kárpát medence magyarsága összességében is kezdi elveszíteni vezető szerepét.

Mint annyiszor a történelemben, Erdélynek ismét küldetése lenne. Csakhogy Erdély ma egy idegen ország része, és az erdélyiek egy része szétszóródott a nagyvilágban. Pontosan annyi, amennyivel Trianon gyászos napja óta szaporodni volt képes. Ráadásul most már ott is és távozások nélkül is fogyásnak indult.

Ehhez még azt is mellé kell tennem, hogy vészjelzések érkeznek. A herderi jóslat mégis közelit és magunkon kívül senki sem segít annak megakadályozásában. Süllyed a nemzet, süllyed az ország. És egy színfolttal szürkébb lehet a világ is. Egyelőre eggyel, aztán jönnek majd azok is, akik ennek örvendeztek.

És mégis. Ott és itt és szerte a világban nekünk erdélyieknek kell gyújtogatnunk a toleráns magyar nemzeti öntudat igazi erdélyi gyökerű lámpásait. Azét az öntudatét, amelyik nem vádolható, nem mocskolható be, nem magyarázható félre, mert nem önmagáért való, hanem az egyetemes emberi jövő céljait szolgálva akar minket megtartani magyarként.

Érezzétek jól magatokat itt együtt és hallgassuk meg a hírhozókat.

Verőce, 2008.06.03.