Évtizedek óta ismert jelenség az anyaországban, főleg orvosi körökben, leginkább pedig az Erdélyből származó orvosok között, a segítséget váró határon túli beteg.

A kádári években az ingyenesség látszatával működő egészségügy, az akkor persze sokkal ritkább kérelmezők gondjait általában orvos-beteg szinten „lerendezte”. Mára a kérelmezők száma hatalmas mértékben megnőtt. A „rohamosan fejlődő” magyar piacgazdaság, az egészségügy ezzel szinte párhuzamos válsága, a határon túliak iránti hangulat változása (okai külön tanulmányt igényelnének), az egymást váltó kormányzatok ellentmondásos hozzáállásának következményei, összhatásukban egyre romló – és már-már a megoldhatatlan felé mutató – helyzetet teremtettek.

Az anyaországba érkező határon túli betegek és hozzátartozóik sokszor kérdezgetik, hányadán is állunk ezzel a magyar egészségüggyel?

Most tehát arra teszek kísérletet, hogy az agyonbonyolított és a megszorítások miatt a segítőkészségből fakadó fekete vagy szürke megoldásokat is szinte teljesen ellehetetlenítő helyzet hátterére vetítsek némi fényt. Vagyis ismerje meg az erdélyi olvasó is a magyar egészségügy hanyatlásának rövid történetét.

***

Manapság sem a beteg, sem az őt gyógyítani igyekvő orvos nem tud könnyedén felröppenni hogy ott az egészségügy madártávlatában gyönyörködjön.

Igencsak földhöz kötik a tények, s arra kényszerítik, hogy alulnézetből vizsgálgassa azt. Addig, amíg még meghagyják a látását. Mert bizony már attól is megfosztanák.

A nagypolitika nem választható el létünk részleteitől és azt is tudjuk, hogy nálunk hatalmasabb országokban is kénytelen számolni az egészségüggyel, mint óriás elosztási rendszerrel.

Minálunk azonban úgy látszik, hogy divatos megpróbálkozni a lehetetlennel. Ilyen próbálkozás az egészségügy és az azt működtetők bedarálására tett kísérlet is. Bátor cselekedet, mint a cigány lováé, midőn vakon vágtat neki a kerítésnek.

Persze abban is sajátosak vagyunk, hogy ellentétben még legközelebbi szomszédainkkal is, itt nem kizárt, hogy a vak lónak lesz igaza. Magyar sajátosság lesz ez a világ gazdaságában. Nagy találmány. Ha ez sikerül, annak egyedüli okozói mi egészségügyiek leszünk, a siker titka pedig megosztásunk, félelmeink, a szocializmus éveiben szorongásra szocializált egész lényünk.

A módszer ismeretes.

Annak egyik legátlátszóbb példája éppen most érhető tetten, midőn a végső kétségbeesésben tüntető gazdákat állítanák szembe a népesség többi részével. Erre is fogékonyak vagyunk. Karsai a búzaégetéssel és útlezárással MSZP képviselővé felfejlődött úr, már figyelmeztet: maguk ellen fordítják az ország közvéleményét, már látszik a felmérő szavazásokból!

Az egészségügyben sem történt ez másként. A feketelistára került – egyedülállóan minden orvost képviselő – Magyar Orvosi Kamara ellenébe próbálták felvonultatni a kisebb szervezeteket. Kórházszövetséget, szakorvosi szövetségeket, szakmai szervezeteket stb. A kísérlet majdnem sikerült. De a Draskovics csomag nyomán azok észbekaptak. Májusig pedig azt mondják a szakértők, hogy végleg felébred majd az összes érintett. A forrásra váró intézményeknél végrehajtott elvonások hatni kezdenek.

Úgy látszik, hogy a balburzsoá osztályhatalom felé vezető úton három egymást követő lózung igazít el. Először az oszd meg és uralkodj, utána a foszd meg és uralkodj, végül a foszd ki és uralkodj végleg. Konkrétabban tehát: egymás ellen fordítjuk a maradék erőt, így megfosztjuk minden hatalmától, majd gazdaságilag kifosztható állapotával vígan visszaélünk.

Ezután következik még a ráadás, a pofozd meg és uralkodj, az arculcsapás. Ugyanis elvárják, hogy még tapsoljunk is nekik. Van aki még emlékezik a Ceausescu idő béli viccre? A túlvilágon nehéz sorsával versengő egyiptomi rabszolga és román alattvaló vitája így dőlt el: Lehet, hogy halálodig hátadon hordtad a követ a piramishoz, de közben nem kellett tapsolnod is, hogy: Ramszesz, Ramszesz.

Távolról sem helyes azonban, hogy csak a mát nézzük, s elfeledjük azokat az évtizedeket, melyek idáig vezették az egészségügyet. Sokat írtak és mondtak már ezekről az elszalasztott időkről, de azok csak szerintünk voltak elszalasztottak. Azok, akik elszalasztották, ezt is akarták tenni. Mikor az egészségügy lehetőségeit elmulasztották, ők más lehetőségeket ragadtak meg. Magyarul, az egészségügyet negyven évig a maradékelv alapján működtették, tudatosan nyakába varrták a hálapénzt (Gerő Ernő 1951.) majd 1989. után forrásaiból kivontak, járulékforintjainkat elsinkófálták. Az 1500 Milliárdos kivonás az utóbbi idők műve, hogy előtte mit vettek ki „belőlünk”, senki sem tudja megmondani. És akkor még nem beszéltünk az egykor jól működő magyar biztosítási rendszer vagyonáról, melynek visszatérítése a rendszerváltás után egy darabig téma volt, egyre csökkenő összegek említésével s végül feledni hagyva. Ha emlékezetem nem csal, akkori hatszáz milliárdról beszéltek először, utóbb háromszáz valamennyi került szóba. Mert egykor a biztosítások (a nyugdíj is) nem úgy működtek, hogy a fiú járuléka tartotta el az apát egyik hónapról a másikra. Vagyona volt a biztosítónak, mint ma is a jobb gazdaságokban. Ez is az elügyetlenkedett kárpótlással egy időben történt.

Az egészségügy reformja verbálisan végig terítéken volt, de történni csak kevés történt. Az is a konzervatív kormányok idején és az alapellátás terén.

Az Antal kormány elkezdte a reformot, fel is vázolta annak menetét, de főleg a belső lobbyk ellenállása és állítólagos politikai alkuk (?) vezettek oda, hogy az alapellátás szintjén elakadt. Az alapellátás (most ez a háziorvosi hálózatot jelenti) azóta is ebből él, ugyanakkor innen eredezteti egyben kínjait is. A többi ágazat azóta is irigyli, de nem tud (Nem mer? Nem hagyják?) egységesen fellépni, hogy kövesse a kitaposott úton.

A Horn kormány idején reánk köszöntő Bokros csomag hatalmas csapás volt az egészségügyre. Még az alapellátás is majdnem beleroppant. Csak apró, ügyeskedő, szürke módszerekkel maradhatott talpon.

Az Orbán kormány ismét lentről kezdett, az alapellátástól. Logikusan, hiszen ez a legolcsóbb ágazat s ennek kihatása a legnagyobb a hétköznapi közérzetre. Ünnepi pillanat volt, midőn Orbán Viktor a nemzet ajándékaként átnyújtotta a vagyoni értéket jelentő praxisjogot a magyar alapellátóknak. Ez is lökést adott a túlélésünkhöz, de ismét elakadt a folyamat az alapszinten. Elakadt s maradt megint a megosztó irigykedés.

A Medgyessy kormányzat ígéretei közül elsőnek az 50%-os egészségügyi béremelést volt kénytelen megvalósítani. Erre még meg is volt a pénz az öröklött – állítólag üres – kasszában. Hivatkozik is sűrűn erre az emelésre. De ki veszi észre, hogy ezzel a nem valódi 50 százalékkal (hiszen csak az alapbérre vonatkozott, s az egészségügyben a külön munkáért járó ilyen-olyan aprópénzek egészítették ki a fizetést az éhbér szintjéig is) még mindég nem mozdultunk el a magyar bérskála utolsó helyeiről, arról nem beszélve, hogy ez úgynevezett első lépés után a folyamat az ígéretekkel ellentétben teljesen leállt. Hatása mára már alig több, mintha évente az inflációt kissé meghaladó emelést hajtottak volna végre.

Most a Draskovics csomag réme lebeg felettünk. Több mint tizenhatmilliárdos elvonás. Vagyis a módszer – a demagóg ígéret ellenére -fűnyíró jellegű. A többletforrást igénylő egészségügyből is elvonnak. Az ágazat vezető tárcája és tárcavezetője nem is próbál ellenállni. A tiltakozók és követelődzők egyféle osztályellenség szerepébe kényszeríttettek. Ez a sors várt az Orvosi Kamarára is. Ugyanis a kormányt „túlzottan megértő” vezetését – annak legnagyobb meglepetésére – demokratikusan leváltotta. Legfelsőbb megoldásnak jött ismét a megosztás fegyvere – sorainkon belül – és ami még rosszabb, a társadalom ellenünk hangolása.

Erre való módszer a fél évszázada sandán fenntartott hálapénz, mely vaj a fejünkön, de nem megoldás semmire. Erre való az anyagi válságot elkerülhetetlenül követő morális válság jeleinek felemlegetése és a sajtóban történő sulykolása is. És erre való az egészségügy egész „jólfejlett” nyomora.

Hiszen a magyar beteg vajmi keveset tud arról, miként is működik egy fejlett társadalom egészségügye. Csak a szocializmus reflexei közül magával hozott ingyenesség elve, s az ebből fakadó parttalan igény él emlékezetében. Az ésszerűsítő strukturális változások a pénztelenségben csak bosszantó megszorításokként hatnak. Pláne ha ügyetlenül is hajtják végre. Források bevonása lehetetlen. A privatizáció nem fog forrást hozni. A megtérülni akaró tőke keleten keleti gondolkodással él és nem vár évtizedeket. Ha mégis bejön, akkor mazsolázni, rabolni akar. Tisztelet egy-két ritka kivételnek. De az nem is igazi tőke.

Mit várhatunk hát?

Mit várhatunk, miközben Európa beteg nemzete vagyunk, s vezetünk számos szégyenletes és tragikus listát? Miközben feladatunk lenne a nálunk is nyomorúságosabb egészségügyi rendszerekből érkező elszakadt testvéreink gyógyítása is.

Sajnos nem sokat. Mert ha a hazai posványból felemelkedve mégis sikerül az a madártávlat, akkor körülpillantva rájövünk, hogy ezzel is lekéstünk. A globalizáció szándékai ugyanis távolról sem tiszták. Ki nem mondva már zavarja a nyugatabbra levő országok emelkedő átlagéletkora. Zavarja a sok eltartandó nyugdíjas. Zavarja az egyre drágább egészségügy. A szakmailag megvalósítható és gazdaságilag lehetséges között növekvő szakadék.

A magam részéről az isteni igazságszolgáltatáson kívül csak egyben reménykedek. Hátha jön egy olyan kormányzat, amelyik felismeri, hogy az egészségügy is lehet a gazdaság egyik húzómotorja, hátha jön egy kormányzat amelyik felismeri, hogy a tisztességes nyugdíjból köztünk élő, relatív egészséges idősek értéket jelentenek. Értéket a családnak az új generációk felnevelésében nyújtott segítségükkel, és értéket a piacgazdaságnak is, melynek – ha van vásárlóerejük – egyik mozgatói lehetnek.

Ha ez nem sikerül, akkor pestiesen szólva: térdre, imához!

A részletekről persze nem beszéltem. Valamit talán mégis említsek meg. Annyiszor elhangzott már, hogy nem csak a műszerezettség elmaradott, nem csak az ellátás nyomorúságos, de romlik az orvos ellátottság is. Fogyunk relatív és abszolút számban egyaránt. A hivatás nem vonzó, a végzősök közel harmada elhagyja a pályát, Európa 27000 orvost vár tárt karokkal és a magyar orvos (és ápoló) híre jó arrafelé. Magyarországon az EU. munkaügyi elvárásai teljesíthetetlenek lesznek. A túlmunka mérhetetlen. Az egészségügy egyfajta szükségállapotban működik és a benne dolgozók áldozatvállalása tartja életben. Ezt a helyzetet azonban – mint akármely szükségállapotot – hiába próbálják, nem lehet állandósítani. Miközben az elszakított országrészekből érkező magyar orvosok elleni hangulatkeltésnek évtizedes hagyománya van már, miközben ezek letelepedését és beilleszkedését a legképtelenebb módszerekkel akadályozták az utóbbi években is, most legfelső körökben is a keletről érkező orvosokat emlegetik az orvoshiány orvoslásaként. A kényszerű gondolkodásmód váltás egyik percről a másikra történt. A nevetséges, hogy a mesterséges akadályokat még most sem bontották le.

A magyar nemzet egészségének ügye hatalmas szemléletváltásra vár, ciklusokat átívelő cselekvési programot igényel, felelős politikai és gazdaságpolitikai döntésekért kiált.

Ha ez nem történik meg, az az egyik leghatalmasabb hozzájárulás lesz az eddig még elkerült herderi jóslat „mégis megvalósulásához”.

Ha nem hiszik, akkor az USA jövőkutató intézeteinek anyagát kellene segítségül hívni, és nem Amerika kampányszakembereit fizetni.

***

Mi mégis reménykedjük. Reménykedjük egy olyan fordulatban, amelyik ismét előtérbe helyezi a kárpát-medencei magyarság egységét, természetes egymásrautaltságát, és egymás iránti felelősségét. A DrasKovácsok egyelőre nem ezt akarják szolgálni.