Kettősségek két kalodában
Ha a valaha kisebbik hazából ideérkező magyar elgondolkodik a sors és a jellem összefüggésein, már első percben ledobni kénytelen magáról, az eladdig esetleg felszedet elméleti terheit. Ledobja, mert tudva-tudja, hogy a maga és sorstársai jellemét ez a közös múlt meghatározta. Az élet tapasztalata taszítja az elméletet, nem kell segédeszköz ahhoz, hogy meggyőzze önmagát. Saját megélt sorsa győzte meg mindenről.
Felesleges lenne most arról értekezni, hogy a genetikailag determinált, és a szűkebb környezet által tovább alakított és meghatározott tulajdonságok sokaságából kialakuló ezernyi jellem-változat egyformán ott van mindenütt. Nem erről kell most beszélnünk. Hanem arról, hogy az a kisebbségi sors, melyben felnevelkedtünk, a különféle, és a nyilvánvaló módon ott is – mint mindenütt – változatos alapozásra, milyen közös tulajdonságokként rakta fel a közös színeket. Akárcsak a vászontól hátra-hátralépő, s azt mustrálgató művész keze.
Utóbb pedig, a már elkészülte után, sőt alakulása közben megviselt alkotás, az immár új – hordozójának szép reményei szerint védelmet nyújtó, megbecsülő – környezetben, miként változik, torzul, sérül, a váratlanul hanyag, az eredetit nem becsülő restaurátori kezek alatt.
Az a korosztály, melynek jellemrajzait magamban őrzöm, melynek magam is egyik darabja vagyok, és melynek egyedei között telt életem nagyobbik része, ma is azonos azzal, melynek társaságában otthonosabban érzem magam. Ez a tág korosztály még magával hozta a hagyományos erdélyi neveltetés hol hasznos, hol pedig nehezen cipelhető, de édes terheit. Ezek a hatások érték a családi környezetben, ezek rakodtak le benne érték gyanánt az érinthetetlen, mély rétegek gyémántbányáiban. Ugyanakkor már az őt nevelő iskolában szembesült azzal, hogy ami otthon kimondott vagy akár ki nem mondott -, de modellként nap-mint nap óhatatlanul felbukkanó – érték, az elhallgatandó, azt takargatni kell, sőt adott esetben tagadni, megtagadni is. Az évek múlásával ez már a tudatosan rejtegetett értéktartományba került, ami egyáltalán nem meglepő módon a legtöbb esetben ugyancsak tudatosan, de akár tudat alatt is, értéknövelő hatással bírt. Ezt volt idő, amikor még maguk előtt is letagadták, vagy legalábbis nem feszegették, de eljött az az idő, amikor nagyon is tudatosan jelent meg. Vagy – ritkábban – a szükségszerűen felvállalt helytállás férfias attitűdjeként, vagy – sokkal gyakrabban – a legnagyobb reménytelenségek által kihordott, megkövetelt reményt jelentő, de rejtett kapaszkodók formájában.
Volt aki ezt a kettős értékvallást csendesen viselhette, s volt akit sorsa arra kényszerített, hogy egyiket a másik javára harmincháromszor is megtagadja. Volt aki nem tehetett mást, és volt aki gyarló érdekeknek engedve tette ezt. Ez már a – most elmélkedésem tárgyát nem képező – „alapanyagtól” és a sors által az egyén számára kijelölt kényszerpályától is függött. Mert a megtagadásra nem kényszerültek szerencsés helyzetben voltak azokkal szemben, akiket helyzetük állásfoglalásra kényszerített. Aztán azonnal feltehetjük a kérdést, hogy vajon a szerencsés csendben élő mit tett volna hasonló helyzetben? S mondhatnánk persze mindjárt azt is, a másik miért hívta ki sorsát azzal, hogy előretolakodott. Akkor viszont egy kisebbségi társadalom úgy élte volna le életét, hogy bizonyos kényes, felelősségteljes helyeken nincsenek képviselői? És folytathatnám a sort.
A sors minden esetre kinek-kinek az osztályharc jegyében zajló diktatúra hatásaival formálta jellemét.
Ha más oldalról is megnézzük a kérdést, elgondolkodhatunk azon, miként hatott e kor azokra, akiknek veszteséget okozott a mindennapi élet megszokott, vagy elődei által eladdig természetesnek hitt színvonalában, élhetőségében, és miként azokra, akik az új helyzetben nyereséget, vagy nyereséget is elkönyvelhettek. Miként alakult tehát az örök mérce szerint a felemelkedők jelleme, és miben különbözött az a visszalépést elszenvedőkétől. De itt van egy másik, nagyon érdekes következő kérdés. Hogyan jelenik meg e szörnyű sorsprésben alakuló jellemekben az a fordulat, mely megrendítő felismerésekhez vezetett, és mely egész addigi önmagukat, addigi sorsuk formálta jellemüket megrázva, megvilágosítva, az örök mérce felé fordította orcáikat. Bizony nagy témakör ez, amikor ma is vitatott értékes életutakat tekintünk át. Könnyen lehet ezeket egekig magasztalni, vagy pokolra küldeni, emberi indulatok, gyarlóságok, vagy politikai megrendelések változatos igényei szerint.
És hogyan hatott a sors e jellemekre, amikor a legborzalmasabb válaszutak elé állította őket? Amikor szeretteik sorsát dobta a mérleg egyik serpenyőjébe, és az árulás lehetőségét a másikba. Hogyan döntött az egyén a magával hozott alap, a családi háttérből merített csiszolóerő, és az évek-évtizedek alatt betanult képmutatás között lavírozva. Miként derült ki, hogy a jellemet edző kegyetlen sors más és más módon nyilvánult meg, más és más eredményt szült aszerint, hogy az egyén adott sorsában mit választott. Mert lehetett esztelenség a „nem” vakmerő kimondása és lehetett okos megoldás a látszólagos „igen”, a túlélés, a fűszál meghajlása a vihar előtt, mely a szálfa egyenes fenyőt kitépte és szakadékba döntve megfosztotta tőle örökre az erdőt. De lehetett fordítva is. Hiszen a nagy robajjal alázuhanó faóriás sokakat figyelmeztethetett, magára ébreszthetett, s így tragédiájával is jellemet formálhatott. Ugyanakkor a jeles, példaképként tisztelt jellem fűszál módjára történt elhajlása okozhatott meghasonlást, mutathatott romboló, vagy közönybe, hitevesztettségbe taszító példát is. Ó milyen nehéz ezt most a kényelmes jövőből meg, s pláne elítélni.
Határozottan emlékszem azokra az esetekre, amikor az apám megfigyelésére „beszervezett” barátai az esti órákban megjelentek, és apámmal közösen írták meg a róla, tehát saját magáról szóló, másnapra esedékes jelentést. Mit érzett a beszervezett, mit a megfigyelt, és milyen hatással volt az ezt akkor már értő kamaszra e helyzet, a sors és a jellem tragikomikus találkozása?
Ami azonban abban a kisebbségi sorsban igazán meghatározó jellemformáló erő volt, az a kettős nyomás. Mert az eddig leírt hatások, melyek az osztályharcos idők – az anyaországban is ismert – általános jegyeit viselik magukon, itt nem maradtak magukban. Mellettük megjelent a kisebbségi lét, a másodrendűség, a megalázottság, az örökösen felzaklatott igazságérzet által képviselt erő, a meglopott felháborodása az őt nyilvánvaló módon megkárosító magamutogató fölényeskedésének láttán, annak hatalmaskodását érezvén. És megjelent ennek minden jellemre ható ereje is.
Míg az előbbi – osztályharcos hátterű – esetben nem volt általánosnak mondható a negatív hatás „felhajtóereje”, ez utóbbi sokkal nagyobb százalékban volt annak nevezhető. Oly annyira, hogy még az osztályharcos gondokra is áthatott, s ott gyakorta bukkant fel, mint a sablonosan elvárhatót megzavaró tényező. Mert ismét a jellem ezer arcának megfelelően, a sötétségben megéreztünk egy-egy kézszorítást, máskor – ritkábban – viszont ellenkezőleg, elhangzott a tagadás: Nem ismerem ezt az embert, még a nyelvét sem beszélem.
Azonban, mint már mondottam, az esetek döntő többségében ez a jellem közösséget vállalni óhajtó, s ezen képességét fejlesztő sőt megpróbálni kívánó oldalát erősbítette. Mondhatnám, hogy a jellemformálódás számára olyan volt ez, mint a mérgező munkahelyen dolgozóknak a védőital. A kor szelleme által rombolásra szánt jellem olyan hatásokat kapott a kisebbségi sors balkáni változatának csapásaitól, melyek egészséges lelkekben feltétlenül erősítették az általános és örökérvényű egyéb vonások értékes oldalait is.
Ezekre az időkre gondolva, folyamatosan bukkan fel emlékeimben a csengőfrász éveinek érdekes kettős élete. Délelőtt az iskolában magyarul kellett megjátszanom magamat. Kötelező elvárás volt jövőm szempontjából a kitűnő tanulmányi előmenetel és a családi háttér elhallgatása. A vörös nyakkendő látszólag büszke viselése és a vallásórák csendes szorongása. Ismétlem azonban, mindez magyarul. Az iskolában a frusztrációt a féktelen osztályharc veszedelme jelentette. Más volt a helyzet délután. Otthon és az otthont körülvevő kis világban eltűnt az osztályharc, s átvette frusztráló szerepét a tiszta román környezet. Ott kellett megóvni személyiségem integritását, kiharcolni a másság elfogadtatását magam, sőt némi túlzással egész tágabb nemzeti közösségem számára.
Délelőtt tudásban kellett teljesíteni, önfegyelemben, és ha kellett ravaszságban, sőt hazugságban. Előre várható kérdésekre kidolgozott előregyártott válaszok voltak agyam bugyraiban elraktározva már egészen kis gyermekként is. Például arra az esetre, ha családom egykori vagyoni helyzetét firtatták. Délután már magamra maradva, és kész sablonokat nem ismerve kellett kivívnom az elfogadtatást és megbecsülést. Persze itt is kellett tudni hallgatni. Nem szólalhattam meg, mikor olyan helyre hívtak el, ahol az újabb impériumváltás idején – menekülésünk alatt – tőlem eltulajdonított játékokkal játszhattam. Mi több, a magyar négy év alatt divatos mesemozim papír-filmjeinek feliratait fordítanom kellett a magyar nyelvet nem ismerő csapatnak.
Ha formálódó önmagamra próbálok visszapillantani, döntő fontosságú emlékként jelenik meg egy az anyaországinál jóval belterjesebb életmód, az ottani sors egy szerencsés sajátja, olyan értelemben, hogy gyakrabban nyílott lehetőség emberközelből megismerni rendkívüli hatású, példakép súlyú személyiségeket.
Később, kisebbségi felnőttként sem volt más a helyzet, csak más dimenziókat öltött. A játszma még nagyobb tétekben ment. A feszültségek fokozódtak. A belső felőrlődés szinte hallhatóvá vált. A Makkai Sándori „nem lehet”, a csakazértis, a kibírhatatlan és sok más szélsőséges és naponta választ váró kérdés mindenkit – az egyéni sorsa adta arányokban – feszített. Azokban az időkben nem volt más kiút, így adva volt a Reményik Sándor féle: „lehet mert kell”, mint egyedüli megoldás.
Nem mulaszthatom el egy mindkét helyzetben felismerhető jelenség leírását. Hivatásomnál fogva alkalmam volt megfigyelni ott, a romániai változatban épen úgy mint emitt az anyaországban és a kettő között semmi különbséget nem tapasztaltam. A hatalmas zuhanást megélő arisztokraták döntő többsége meglepő tartással fogadta el a vagyontól és rangtól való megfosztás, majd a kitelepítés és egyéb megpróbáltatások terhét. Ebben sem egyéni sem történelmi tapasztalat nem segítette őket. Annál drámaibb volt a néhány éves relatív jólétet és apró hatalmat megélő szocialista vezetők (leggyakrabban TSZ elnökök), reakciója, ha a szocialista hatalmi hullámvasút éppen lefelé tartott velük. Idegösszeroppanások és alkoholizmusba menekülés, depresszió és cifra neurózisok, meg persze a rokkantosítás követték egymást szinte megszokott sorrendben.
S most menjünk tovább. Innen már csak egy lépés választ el az elmélkedés azon gondolatsorától, mely az ittenihez részben hasonló, részben viszont igencsak eltérő körülmények között formálódott jellemek sorsát követi az anyaországba érkezés után.
Nem könnyű, sőt tilos általánosítani. Ez esetben különösen az, mi több kényes, és sérüléseket okozni képes is. Mert itt két csoportot kell követnünk. Az egyik a különböző nagy kényszerek miatt, vagy a nagy egyéni küzdőképesség által determinált első csoport. Akik még a diktatúra idején voltak kénytelenek, vagy próbáltak meg kitörni a fogságból. Közöttük sok a színes egyéni okokra visszavezethető sajátos kényszerhelyzet. Ezt a kockázatot nem akárki vállalta fel. A másik csoport a diktatúra bukása utáni lehetőséget felhasználóké, akiknek kockázatvállalását távolról sem becsülném alá, de úgy indíttatásukban, mint annak kivitelezésében különböznek az előbbiektől, és számarányukban is jóval többen vannak.
Nem is fogom elkövetni a hibát, hogy őket a kiindulás pontját vizsgálva értékeljem különbözőképpen. Óriási igazságtalanságok követhetők el így. Sokkal inkább szükséges ez a fogadtatás által képviselt, kései jellemformáló hatások milyensége szerint.
Az első csoportnak – magától értetődően – nehezebb harcot kellett megvívni, s nagyobb kockázatot vállalni az országváltásért, de itt még egy szolidáris és mindenáron segíteni akaró közhangulat fogadta őket. Tagadhatatlan, hogy ebben benne volt a rendszerek háta mögötti összekacsintás varázsa is. Mi több, az alsó és középszintű hivatalosság is befogadó volt. Magyarságtudatukat e miatt nem érte sérülés. Azt is tudom, hogy a kor puha diktatúrájának ármányos hatásai igen bonyolult módon mégis érvényesültek. De az is tény, hogy bár számos ártó hatásuk volt, nem sokkolták az egyes egyéneket. Csüggesztő felismeréseiket az ekkor érkezők egy a sokkot kivédő fokozatossággal gyűjthették be. A sors hatásait lassan, s így kegyesen osztotta ki nékik. A puha diktatúra ebben is puhának bizonyult.
A második és népesebb csoportra azonban már sokkoló hatású fogadtatás várt. A rendszerváltás után, egy paradox módon erősebben megnyilvánuló nemzettudat hiány, a negyven év késleltetett hatású rombolóeszköze, melyet az új politikai küzdelmekben jeleskedő liberális, kozmopolita gondolat még mérgezőbbé, még fájdalmasabbá fokozott, rettenetes hatással volt az ekkor érkezőkre. Az egész lelkükkel várt felszabadulás, megszabadulás vágy tetején, a boldog kitárulkozás pillanatában érte őket a be sem hegedt sebekre sújtó, durva csapás. Hogy ez milyen torzulásokat okozott ezeknek az embereknek a jellemében, azt még csak ezután tudjuk majd felmérni, ha lesz akit ez egyáltalán érdekel. Sajnos voltak akikre máris végzetesen hatott, s koruknál fogva idejük sem lesz e bennük felhorgadt kóros változásokat visszanyesni, vagy kiheverni.
Ha viszont a két csoportot úgy általában nézzük, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az otthonról hozott, a nyomás alatt kialakult, küzdőképesség, szorgalom, és a hazára találó ember szolgálni óhajtó szelleme furcsa és szintén jellemtorzító hatásokba ütközött. Szinte általánosnak mondható immár az, hogy lelkesedésüket, és a fenti tulajdonságok determinálta sikereiket itt irigység övezi és azt törtetésnek, könyöklésnek minősítik. És teszik ezt éppen azok, akiknek történelmi tapasztalat áll rendelkezésükre az ellenkezőjéről. Hiszen 250 000 hozzátartozójuk állt helyt 56 után a nyugati világban, részben ehhez hasonló okokból, hasonló magyarázatokkal. De ezt már elfeledték. Pedig ott is volt, aki hasonló vádaktól szenvedett, s annak visszhangja emlékszem pontosan, hazáig is eljött.
Az Erdélyből, vagy más elszakított területekről áttelepült magyar jellemét súlyosan károsító hatásnak lehet tehát minősíteni, a hozzá mérten jelentősen csökkent nemzeti öntudattal rendelkező, a fogyasztói társadalom ártalmaitól már sokkal nagyobb mértékben megrontott anyaországi sorsot.
Külön tanulmány tárgyát képezhetnék az egyes, magukat – odaát a kettős kisebbségi sorsot is felvállalva – magyarnak valló, de itt új hatások alá kerülő áttelepülők jellemén esett ártások. A mai mesterségesen megbetegített Magyarország rettentő hatásai. Ezeknek az embereknek a megfontolt átformálása, eredeti értékeik lerombolása, bennük indokolatlan félelmek elültetése, leszakításuk gyökereikről. Főleg pedig tudatos elszakításuk a velük együtt érkezettektől, amit mi, sok barát, sőt olykor rokonok esetében is fájdalmasan éltünk meg, s amit nem hiszem, hogy ők maguk is sérülések nélkül viseltek el. S mindehhez nem volt szükség titokzatos szervezkedésekre, elég volt a média és a környezet hatása.
Mindent összevetve láthatjuk, hogy ideje lenne egy nagy és szakértők által elvégzett tanulmány elkészítésének, mely az idegenben magyarságuk miatt szenvedők sors adta jellemfejlődését taglalná, ottani hazátlan állapotuktól, az itteni életbe való beilleszkedési kísérletükig, az új kisebbségi sors érzésének megtapasztalásáig.
S, hogy meggyőző személyes történettel zárjam e nehéz elmélkedést, elmondom azt a friss élményemet, melynek során egy magát a másság szeretetének bajnokaként aposztrofáló liberális kolléga támadott reám. Egy rádiónyilatkozatomban mellékesen szóbakerült az is, hogy erdélyi lennék. A nyilatkozat szövege támadhatatlan volt. Ő azonban adandó alkalommal nem átallott kemény szavakkal illetni a magam másságában. Így szólt: Hallom nagy erdélyi melldöngetés volt a rádióban. Azt hiszitek, hogy erdélyinek lenni kutyabőrt jelent? Őt nem a nyilatkozat számára is érdekes célja és annak tartalma, avagy formája érdekelte. A liberális gondolat bajnokából kibújt a valódi én. Ő csak saját másságának tiszteletét követeli meg. A másokét megtiporhatja. Hogy esetemben az új tapasztalatok nem befolyásolták rossz irányba jellemem további fejlődését, az éppen az erdélyi tolerancián nevelkedett gondolkodásomnak köszönhető. De talán segített ebben még a korom is, és minden ami ezzel jár. Azt viszont nem nehéz elgondolni, hogy akadhatnak sokan olyanok, akiket az ilyen bántások és támadások belső változásokra kényszerítenek.
A kisebbségből új kisebbségbe érkezés érzésének gyökerei valahol itt keresendők. Hogy ez sorsszerű-e, és hogy mennyire, pontosabban milyen sűrűn okoz jellembéli változásokat is, nem nekem kell eldönteni.
Ismétlem, a kérdéssel fontos lenne már foglalkozni. És nem csak remélem, de tudom, hogy ennek is eljő a maga ideje.