Erdélyben születtem, nevelkedtem, és itt értem meg az érett férfikort, s a nékem kimértből itt éltem fel a legtöbb reménykedést. Az anyaországban csiszolódtam, keseredtem, deresedtem, és kezdtem el a kötelező összegzést.
Az erdélyi ember, bármely gondolkodásmódnak is lenne elkötelezettje, természetes módon viseli nemzeti tudatát. Mindannak ellenére, ami ott vele történt, avagy történik, úgy közlekedik ebben a gúnyában, mint a legkényelmesebb lélekmelegítőben. Kincse és keresztje egyszerre, és ha kincs, akkor fegyver is a kincs megóvására, amikor pedig kereszt, akkor meg nem gerincet hajlító teher, hanem éppen azt erősítő, egyenesítő teljesítmény.
Aztán némelyekkel történik valami, ki-ki a maga történetének ismerője, és átlépi végleg a határt. Úgy hiszi végleg, s még nem tudja, hogy csak testében. Mert a lélek az a testtel ellentétben gyökeret ver, s ez a drótnélküli kapcsolat nem szakad meg. Akad olyan ki nehéz küzdelemmel próbálja kitörölni magából, de hiába. Aki ismeri ezt a kapcsot, az az érintettnek minden szavában, tettében, homloka ráncában, szava hordozásában felismeri a rejtegetett honvágyat, az új gyökerek törékenységét és csekélyke nedvszívó képességét.
Természetesen az erdélyi évek alatt is tájékozott volt az áttelepülni kényszerült értelmiségi, arról is tudott, hogy létezik már régen a honi liberalizmus, meg a népies-urbánus vita háború előtti, és a szocializmus öntőformájában furcsára torzuló formája. Mégis nem készült fel arra, ami itt várta, s arra sem, amilyen formát ez a kérdés a demokrácia beköszöntése után öltött.
Valaha elméleti viták, irodalmi pástokon vívott szellemi asszók formájában volt ismeretes. Ma létforma, sőt megélhetési tényező, és élet-halál harcra tüzelő, gyűlöletbe hajló formái meg azok megnyilvánulásai is napirenden vannak.
Miután a politikai frontok beskatulyázódtak a bal-liberális és a nemzeti-jobb – a peremen elég rugalmasan változó – keretei közé, a politika módszertana, az ezt kiszolgáló média és tollnokainak hada, minden erejével nekifeszült a nemzet fogalmának. Egyik fél mintha kisajátítani akarta (kényszerült) volna, a másik pedig szitokszóvá degradálni, de a szavazótáborok megszerzésének szakértők által javasolt pillanatnyi módszerei szerint, volt úgy, hogy a kisajátítók csendesebbre fogták hangjukat, s van olyan is, hogy azok, akik szívük szerint valóban szitokszóvá tennék, kénytelenek mellükre helyezett tenyérrel tátogni a himnusz hangjaira, sőt magukat patriótának is nevezni.
A nemzetin belül aztán, a céltábla közepét a nemzeti tudat, s minden azt képviselő, erősítő elem jelenti.
Hogy a neoliberális gondolkodók, s főleg az uralmon levő neoliberális gondolat kiszolgálói milyen hévvel támadnak, arról már régen szerettem volna néhány oldalon elmélkedni, de erre most kitűnő alkalmam kínálkozott. Egy szerző, kinek nevét nem óhajtom lejegyezni, akit nem akarok bántani, sőt még rejtett önmagamban gyűlölni sem, olyan dolgozatot készített, amelyik a leggondosabban összeállított állatorvosi ló módjára sorolja fel mindazt, sőt az elképzelhetőnél is többet abból, amit szerinte a nemzeti oldalon támadni kell, és lehet.
A szerző okos ember. Jólfelkészült ember. Olvasott, és fogalmazni is tudó valaki. Tovább megyek, ha tetemes ismeretanyagán elemi erővel nem csapna át a gyűlölet és a valamit, valakit (ki)szolgálni akarás erős vágya, ha ez nem késztetné arra, hogy érvelés helyett az iróniát messze meghaladó, nem egyszer ocsmány szavakkal operáló szöveget kínáljon fel az olvasónak, akkor még megszívlelendő gondolatokat is megpróbálnék keresgélni sorai között. Hiszen a kritika táplálta önkritika az egyik legnagyobb erő, mely még szívósabbá teheti szellemi vértezetünket.
Hogy az olvasó a dolgozat által bennem ébresztett gondolatokat a szöveg ismerete nélkül is megértse, a fejtegetéseimet kiváltó bántásokat is idézni fogom.
A szerző szakaszokba szedi gondolatait, szakaszokban támadja a szerinte támadásra megérett nemzeti gyarlóságokat (ő nem így nevezi). Módszere engem egy korabeli nevelőtiszt pofonjaira emlékeztet. Csattannak is rendesen, minden bekezdésben, olykor a ritmust megtörve sorozatokban is. Önkéntelenül jutnak eszembe a másságot elméletileg toleráló liberális gondolkodók ilyen irányú családi, baráti gyökerei.
– Szerzőnk szerint egy nemzethez tartozni, normális ember számára magától értetődő. Én is így szeretném tudni, és ezt szülőföldemen valóban így is éltem meg, annak ellenére, hogy keresztet csináltak belőle. Azonban ez a kereszt, mint jeleztem, kincs volt számunkra. Szintén magától értetődően.
A neoliberális célokért küzdő politika áramlataiban (jól)élők, azonban maguk érték el, hogy errefelé ez ne legyen magától értetődő, és arra is van gondjuk, hogy ilyen gondolat meg ne fertőzzön minket. Amint jeles képviselőjük még jóval december 5-e előtt bevallotta félelmeit, ha megindul Erdélyből az áttelepülés, a baloldal (s véle a neoliberalizmus) sokáig nem fog hatalomra kerülni. Vagyis a magukat magától értetődően a nemzethez tartozónak érzők, szerinte jobbra, a nemzeti oldalra szavaznak majd. Vajon miért nem balra? Nyilvánvaló a válasz. A nemzeti bal szinte teljesen halott, vagy tetszhalott, a magától értetődő nemzetit gyűlölő liberális partner, a baloldalra már rátelepedett. A jobboldal még hátra lenne. Ezért küzdenek. Innen a jobboldalról elhangzó azon vélemény, hogy nagy szükség lenne egy nemzeti baloldalra.
– A körötte folyó „nemzeti” palávert emlegeti ezután és, hogy ne használjam eredeti szavait: potenciájukkal dicsekvő impotensekhez hasonlítja a nemzeti hangokat hangoztatókat. Azt állítja, hogy az ezzel egyet nem értőket idegen szívűeknek, ilyen-olyan hazaárulóknak nevezik. Vajon ha a magától értetődő nemzeti gondolat hordozóit és annak minden forrását nem mocskolnák folyamatosan, mint maga is teszi, elhangzanának ilyen indulatos kijelentések a másik oldalról? A nemzeti gondolat elleni hajsza nálunk (és csak nálunk!) már olyan mérteket ölt, hogy ezek a reakciók gyakorta magyarázhatónak tűnhetnek.
Habsburg Ottót is idézi, minthogy az a nacionalizmust butaságnak, sőt bizonyos fokú elmebetegségnek nevezte. Vajon az egészséges nemzeti tudat és a nacionalizmus közé kinek érdeke egyenlőségjelet tenni, kérdezném. Az agg Habsburgot jól ismerjük már, tudjuk, hogy nem így értette e szavakat, és nem örül, hogy ilyen szövegkörnyezetben idézik.
– Azt írja, hogy ezt a mindenkori nemzetmegvezetők jól megnyergelik. Ebben igaza van. A kérdés csupán annyi, hogy kit nevezünk nemzetmegvezetőnek, és kit vonunk ki e meghatározás köréből? A liberális oldal természetesen tudjuk kikre, és kire gondol, mikor ezt mondja. Gyengébbek kedvéért, dolgozata végén, erre maga a szerző is visszatér.
– Hogy a „Nemzeti” kiszerelésben jelentkező téveteg gondolat a tévetegeket megerősíti tévedésükben, igaz lehet. Ha valóban téveteg – mert olyan is van. De ugyanennek a fordítottja is igaz. Tehát erről is beszélni kellene. A téveteg nemzetellenesség az alulinformáltakban a valódi nemzeti érzést is nacionalizmusnak tüntetheti fel. A nemzetit nem szertő oldal tudatosan él is ezzel a lehetőséggel.
– „Nemzeti oldal”, folytatja a sorolást, s utána mindjárt arról ír, hogy a magát nemzetinek nevező népcsoport állítólag kisajátítja a múltat, és így akar a jelen húsosabb szeleteihez jutni. Hát ez bizony könnyen cáfolható, ha megtekintjük az előprivatizáció és a további vad-kapitalista vagyonszerzés haszonélvezőinek lajstromát. Ezen kívül, nem hinném, hogy a múlt emlegetése ilyen jó és kifizetődő üzlet lenne. Sokkal inkább azért tűnik úgy, hogy a nemzeti oldal kisajátította a múltat, mert a másik oldal feledni és feledtetni akarja azt. Ezek után kérdezhetjük mit is akarnak? A múlt legyen közös, eddig rendben van. Aztán a feledést is gyakoroljuk közösen? Ezt szeretnék, s itt lóg ki a lóláb. Az elfeledett múlt aztán lehet már akárkié. A nemzetire hajlamos fejek – szerinte hagymázos – álmai pedig a ma világszerte reneszánszát élő nemzeti gondolatot kérdőjelezik meg, mely ott lelhető a hagymázak máza alatt is.
A nemzetiek tudatát a XIX. században, sőt Etelközben látja megrekedni. A polgárosodás eredményeként kialakuló új tudati forma, a nemzheti tudat valóban a XIX. században érte el felnőttkorát. Így aztán sokat emlegetjük azt. Etelközt azonban nem tudom miért emlegeti egy hatalmas időbeli ugrással, eszerint emlegethetné akár az obi ugorokat is. Etelközben a legelső csángóink rekedtek, és a később érkezők, s mi rekedtre kiabálhatjuk magunkat értük, mindhiába.
Ami pedig az eredetkeresés irányába tett erőfeszítéseket illeti, azt minden nemzet kötelességének érzi, és mindenütt járnak vele tudománytalan elképzelések is. Azt is jó megjegyezni, hogy a szűkebb földrajzi környezetünkben ismert mítoszok nem kávéházi álmodozások formájában, hanem állampolitikai szinten működnek. Saját érzékenységünket feledve, az ezzel kapcsolatos érzékenységekre igencsak figyelnek liberálisaink.
– A „nemzeti” névszót megbontja: Nem-zeti! Írja. Vagyis egy tagadószó, mely „tagadása mindennek ami józan, megfontolásra érdemes, és értelemmel bíró”. Jelzőként pedig marad, – és itt következik az egyik igen durva, és a gyűlöletet nem is rejtegető, szinonima felsorolás, mégpedig: „avitt, álmos, áporodott, álnok, törpe és pitiáner, „nemzeti szellemben” szellentgető káeurópai középszar”. Az olvasó elnézését kérem az idézettekért.
– Aztán megkérdőjelezi a nemzetiek magyar nyelvismeretét is. A „nemzetileg” eltévelyedett népesség már magyarul sem tud, írja, majd bizonyítékul a hős szó rossz értelmezését taglalja. Szerinte e szó azt jelenti, hogy valaki egyedülálló, kivételes, olyan akinek sikerült felülmúlnia önmagát – valakiért, valamiért, másokért. Szerinte a nemzetiek inkább az ágyútöltelékre gondolnak, „akik hagyták magukat elvezényelni, megvezetni, erre-arra menetelni, Don-kanyarogni, aztán meg lemészároltatni, ha a haza nevében egy Nagy Nemzeti Nímand ezt elrendelte.” Nos ezen a ponton már nem csak a szerző tárgyilagosságában, de az elején dicsért, gazdag ismeretanyagába vetett hitem is meginog. Van fogalma arról, hogy mit mondott, hogy kiket sért ezzel, és gondolt-e arra, hogy hasonló helyzetben ő mit tehetett volna? Üres, önhitt, és empátiamentes, hátteret nem ismerő, vagy ismerni nem akaró sorok ezek. Ami a Nimandokat illeti, voltak ilyenek is. Tárgyilagos megjelölésük még sok kutatást igényel, de hogy ezek mind nemzetiek lettek volna, azt kétlem, Akik pl. a Donnál, német érdekeket szolgálva hagyták pusztulni a magyart, bizonyára nem voltak nemzetiek. Az áldozatok viszont, bár – feltehető elvárások szerint – nem fordították fegyvereiket saját hazájuk ellen, hősök maradnak. A háború lehetett igazságtalan, vagy oktalan, esetleg kényszerű, hiszen rémségesen összetettek okai, de a későbbi részcél, a bolsevista beözönlés elodázása, további gondolatokra érdemes. A liberális piacgazdaság bálványozott nyugata nem először hagyott minket cserben. Az elfeledni ajánlott múltnak része árulásainak egész sora (csak az akkor történtekkel kapcsolatosan: hiábavaló magyar-angol titkos tárgyalások még a háború előtt, balkáni partraszállás elmaradása, jaltai sajtpapír stb.). És arra gondolt-e, hogy ezeknek az ágyútöltelékeknek, akik hagyták magukat „Don-kanyargatni”, körülbelül annyi esélye volt e kanyargást elkerülni, mint a holokauszt áldozatainak megtagadni a tehervagonokba való felszállást? Veszedelmes, szemellenzős, ártalmasan kettős mérce ez.
– A következő bekezdésben tanúi lehetünk annak, amint a „kereszténynemzeti” úrhatnám polgárságot a maga pogányságában tárja elénk, nem feledve a klérust, amely „gépfegyverrel keresztelt”, akár korai elei, „a tűzzel és vassal” keresztelők. Szerzőnk itt egy valóban gyengeségeket felsorakoztató polgári rétegről gyűjtött szomorú tapasztalatainkat és ismereteinket általánosítja, majd az anakronizmus, a megalapozatlan és az olvasó számára ellenőrizhetetlen vádaskodás eszközét is felhasználva döf oda nagy fölénnyel egyháznak, Árpádháznak.
– Ezután megtudjuk, hogy a kereszténység velejéig kozmopolita vallás, és, hogy „kereszténynemzeti” azt jelenti, hogy félig keresztény, félig pogány. Itt kerülnek sorra közelebbről is a „nemzeti” szentek, és a tömeggyilkos királyok, meg „boldogok”, majd a Hymnus, „ez a vérpogány vigyázz!-ének”.
Eszembe jut Rákosi és Illyés meg Kodály esete a Hymnus-szal, majd az az államhivatalnok, ki 94 és 98 között állítólag alapítványt hozott volna létre egy új himnusz írására. Igen, szerinte a Hymnus is egy megrekedés a XIX. században. Történelmünk legszebb lapjai meg szégyentörténetek. Hiszen annak idején a világ többi tájain szelíd és békés századokat élt a nép, míg nálunk folyt a keresztény vérengzés. Szentek, boldogok és Árpád-házi tömeggyilkosok tobzódtak e tájon. Természetesen már akkor is „kereszténynemzeti” ideológiával, más (jóval később, éppen a szent korona védelme alatt létrejött) nemzetiségeket elnyomva, és kirekesztve, a határokon át nyugati lovagok által becsempészett liberális kódexeket pedig betiltva. A szent korona nevében meg liberális politológusok négyfelé vágott testével díszítették a városkapukat. Bocsánat e balgaságokért, de balgaságra, önkéntelenül is balgaságokkal válaszol a velő.
– A nemzetvallásról az jut eszébe, hogy a modern nihilizmus fokmérője a nacionalizmus. A keresztényből a kultúrák nemzetivé válnak. Itt aztán Vörösmarty is sorra kerül (ezúttal szelíden), mint „legőszintébb gyerekszáj”. Ugyanis nevetséges lenne e sora, hogy „hirdetek új tudományt, ohh halld, s vedd szívre magyar nép: Legszebb vallás a haza s emberiség”. Vajon tényleg nem vette észre dolgozatírónk, hogy e sorral milyen csodás felfedezést tett? Hiszen megtalálta új közös otthonunk, a sokszínű Európai Unió legkorszerűbb jelszavát. Onnan, a „megrekedt” XIX. századból szól hozzánk.
– Hogy aztán a „nemzetit” merő máznak és imázsnak nevezi? Nem ennyire vak ez az ember. Itt él ő is e világon. Tudja jól, hogy ez nem igaz, távolról sem az, de itt és most ezt kell mondania.
– Ezután következik az eddig legnagyobb felhördülést okozó bekezdés. A déli harangszó, és Bőzsöny Ferenc megtámadása. E dolgozatot megelőzően, egy nagy ismertségnek örvendő médiaguru már kijelentette, hogy unja a déli harangszót. Ő azonban még nem nevezi Bőzsönyt a „Nemzet Bőzsöngérének”, s pláne nem „rendszerfüggetlen orális prostituált főharangozónak”. Honnan ennyi gyűlölet a harangszó miatt? Vajon nem észleli, hogy ismét európai hagyományt támad. Még csak nem is magyart. Mi több, Hunyadit 2004. december 5-én már kirekesztettük a magyarok közül. Aztán belémar Mádl Ferencbe, aki egy ilyen (harangozó) rádiót megdicsért, s végtelen haragjában még volt hivatali székhelyét a Sándor palotát is, a giccs jelzővel illeti. A szöveg itt már a liberálisok által körülírt gyűlöletbeszéd szintjére emelkedik.
– Ezután az Ég és a Föld problémáit keríti sorra. A földet mint temetkezési helyet, Bartókkal közelítteti meg, aki nem hiszi, hogy egy földben akart volna nyugodni a Lovastengerésszel. Utóbbit Cattarrói rémnek is nevezi. Aztán azt kérdi, mitől hazai e föld? Mettől és meddig? Külön széltében, és mélységében is, a magmáig, s azt meghaladva a túloldali Melanéziáig.
Olvasta-e vajon ez az olvasott ember a Trianoni békeszerződés szövegét? Tudja-e, honnan állt talpra ez az ország, s, hogy e borzalmas kísérlet, meg az ezer év küzdelmei után miért hazai ez a vérrel áztatott föld? Alkalmi történészünk nagyon elfogult. Csúfondároskodó szándékkal Európa utolsó lovas nomádjainak nevez, de arról nem szól, hogy az egyedül megmaradók is mi voltunk. Kérdéseit most én is megtoldanám. Vajon ha hasonló gondolkodású emberek élnek azokban az időkben is, megmaradtunk volna-e?
– Szörényi Levente „a levitézlett bitzenekari bárd” is sorra kerül természetesen. Ő ugyanis a Pilist a magyarok szent hegyének merte nevezni. Innen már csak egy (erőltetett) lépés a Pázmányról elnevezett egyetem, és ha azt Makovecz tervezte, ő is kap egyet a képére előlegnek. A szerző ismét elszalad egy zagyva haragsorozat erejéig (Pilis, meg az Ararát és a Kilimandzsáró – íme kicsinységünk), de ez nem érdemes szóra.
– A nemzeti gyökereket keresőknek az Uralon túl ajánlana helyet, ahol valóra válhatnának vágyaik „a szovjet-orosz valóságban”, és „róhatnák rovásirkáikat”. Drága Istenem, mi történne, ha nem egy fél nemzetet, csupán egy valamilyen másság egyetlenegy képviselőjét valaki távozásra bíztatna valamely írásában? Vagy ha csak annyit mondana, hogy például ne az Andrássy úton, hanem itt, vagy ott vonuljon fel. Gondolt-e erre, a kettős mérce e bajnoka. Ugyanakkor mellékesen, az Uralon túli gyökereket „fantazmatikusnak” titulálja.
– Szerinte a nemzeti ember „vezérre vágyik”. Ez veszi le válláról az eligazodás, a választás és a döntés terhét és megszabadítja a szabadságtól, e zsidó keresztény kényszertől. Aztán jól megvezeti. Ez a nemzetmegvezető. Hogy kire gondol? Nos a módszert a „leggátlástalanabb viktoriánus, és a leghatékonyabb amerikánus” jelzővel ruházza fel. A célzatos szójáték kedvéért a liberalizmus szent helyeit is besározná? Ez csupán adott írnok egyéni módszere, de az, hogy a cél szentesíti az eszközt nem csak szerzőnk sajátja.
– A „Nemzeti láz” képezi következő vizsgálódásai tárgyát. Mint írja ez egy Kínában is fellehető hablaty. Rosszul időzít, mert a jelenlegi (vagyis általa dolgozatával támogatni kívánt) magyar miniszterelnök, meglepő módon éppen az erős nemzeti tudatot látja a kínai sikerek egyik magyarázatának.
– A „Nemzeti delej” eleddig ismeretlen fogalmának is teret szentel, talán csak azért, hogy ennek kapcsán a Makovecz képviselte organikus építészetet is porba sújtsa, mint „expresszionista eredetű, antropozófikus rokokót, melyet népi ornamentika habosít”, és melyet ősinek, gyökeresnek vélnek.
– „Ezer év”. Ez a következő bekezdés célszava. Először a nagy kor által determinált éleslátást és önismeretet reklamálja. Aztán a nemzeti nagyok meglátásait kicsinyíti. Ők ugyanis szerinte életproblémáikat, neurózisukat adják elő nemzeti ügyként. Itt van egy zárójel is, (frusztráltság, gyomorbaj, félszeműség), mely mindent magyaráz, már tudjuk is kik kapják meg a magukét. Kisnemzeti komplexust és kihalásgondolatot emleget, mintha pl. ez utóbbi csak ködös rémkép lenne. Eljátszadozik a kicsiny és a nagy érzékelésének vagy nem érzékelésének gondolatával, de eszébe sem jut, hogy ma már valóban a kihalást jelentő irreverzibilis 6-7 millió belátható közelébe jutottunk. Vagyis – ennek az olvasott szerzőnek – demográfiai ismeretei vagy nincsenek, vagy ami sokkal rosszabb, elterelné ezekről az adatokról és előrejelzésekről a figyelmünket.
– „Nemzeti mitológia”, az ezt követő téma. Szavaiból kitűnik, hogy a honfoglalás (földfoglalásnak írja) nem alkalmas erre, hiszen az ilyenek mindég vérben tocsognak. Hát igen, nem tőzsdén nyerték eleink a hazát. Nem könnyű lovasság kellett volna, meg hátranyilazás, hanem brókerhad, hátul is szemekkel? René Girard antropológust idézi, ki szerint minden mítosz egy kollektív bűntényt rejt. Biztosan nem virágesővel fogadott a helyi lakosság, írja. És ki állított ilyent, kérdezem én. Megint egy anakronizmus. Ezek szerint az emberiség egész történelme egy nagy kollektív bűntény, felelhetnénk R. Girardnak. Bár ő nem tudom, milyen kontextusban írja a fentieket. Az idézet persze hatásos.
– Következik a „Nemzeti önfelmentősdi”. Mi ugyanis mindent másra kenünk. Tatárra, törökre, labancra, zsidóra, oroszra. Mintha nem lett volna elegendő önsorsrontó önerő, – írja. Ezután azt bizonyítaná, hogy a harmincéves háború a németeknek többet ártott, mint itt a török. Megemlíti azt is, hogy mögöttük nem állt egy „tartalék transsylván Tündérország”. Utóbbi valóban átmentette a magyar kultúrát, de a török és a tatár bizony ott is megtette a magáét. Az utolsó tatárjárás 1713-ban volt. S a következmény, a demográfiai kisebbségbe kerülés (mely éppen az ezt követő évtizedekben következett be), is ismeretes. Erről is tudnia kell szerzőnknek. A németség kiheverte azt a traumát, nekünk ez – merőben más viszonyok közepette – nem sikerült.
– Dolgozatát a „Nagykorúság” szóval folytatja. Ez szerinte arra kötelez, hogy elgondolkodjunk. Mégpedig azon, hogy egy nomád nép nem foglal hont. Vagyis a honfoglalás romantikus képe nem csak történetileg tarthatatlan. Szerinte a korábban itt élő népek szemszögéből egészen más, már a foglalás szó önmagában is önleleplező, mert tudat alatt is elvétel, eltulajdonítás, kisajátítás. A foglalás nem lehet lezárt aktus, szerinte az folyamat, újranyíló lehetőség, feladvány. Hát erről valóban meggyőződhettünk. Csakhogy akik ezt feladvánnyá tették azok talán nem vettek el tőlünk semmit? Itt tehát eltulajdonítás egyszer történt csupán, akkor, amikor mi idejöttünk. Minden más csupán folyamat, feladvány, állandó váltakozás. Nos szomszéd történészek, itt a várt elmélet. Mi magunk nyújtjuk tálcán.
– A „Nemzeti ízlés” is terítékre kerül. Richard Schwarz szerint a magyaroknak nincs ízlése. A megállapítás szerinte is sommás, de ma már új nemzeti intézmények igazolják. Nem csak a „bánffíhunyadi cigány vajdák stílusában épült Nemzeti Színház” – írja – hanem sok más tárgy is. Ilyen az ország címere. Bevallom, hogy olvasás közben vártam mikor kerül sorra. Így ír:„…nem az, hogy mi van rajta, hanem hogy hogy néz ki: mennyire félresikerült a formája, milyen elcseszettek az arányai”, bocsánat az idézetért. A nemzeti ízlésben horthysta-kádárista hagyományt vél felfedezni, s megjegyzi, hogy a hülyeség is egy hagyomány.
– A „Nemzeti mellény” kifejezésnél azon tulajdonságot ostorozza, mely szerint a csökkent önérzet mások vélt súlyának érzetét is kölcsönveszi. Gondolom, van ilyen, de hogy ez a nemzetiek sajátja lenne csupán, azt megkérdőjelezném. Aktuális és valóban avitt példák akárki memóriájában számolatlanul akadnak.
– A „totem tövében” című bekezdésben arról győzne meg, hogy a nemzet névszó tövében gyülemlők a szó jelentéstartományának felfújásával személyes és kollektív hiányaikat pótolnák. Így fosztják meg magukat a kiteljesedéstől, a növekvő lélek torzulatlan arányaitól stb. és válnak provinciálissá, a pitiánerség mintapéldányaivá, egy szinten a szlovák és a román „nemzeti szellem” szárnyalásával, némely esetben pedig már a szerb színvonalon. Dicséretes módon tehát skálát is felállít a tesztcsík elszíneződésének beazonosításához, hogy megóvjon ettől a kollektív szégyentől minket. Bizony mondom, el is hinném neki a jószándékot, ha nem lenne itt ez az egész önleleplező iromány, ha valóban egy magunkba néző, tépelődő, önkritikus munkát olvastam volna, s pláne többes szám első személyben.
– „Nemzeti szószátyárokról” beszél ezután. Nehéz idéznem az obszcén sorokat, bár azok Petri versén át bevonultak már az irodalomba. Minden esetre a Nemzeti Szellemet szerinte „bármely latrináliánál” előveszik. Na honnan? Hát onnan, cipzár le! Amint mondják: erről ennyit!
– A jeles mű elemzéssorozata a „Nemzetesdi” szóval zárul. Szerinte így lehet nemzetezgetni egy ideig (itt zárójelben megjelenik az alcsuti nemzetmegvezető is, csupán félreértések elkerülése végett, hiszen a kampány folyik), s itt zárjunk szószerinti és kommentárt szintén nem igénylő saját szavaival: „…mígnem egyszer csak az egész retardált régió műgyantában megörökítve vagy sziliciumba letárolva találja magát – közszemlére téve az Elhülyült Helyek Archívumában.”
Megérkeztünk tehát. Itt meg éppen éjfél van és megszólal a Hymnus.
Most mit tegyek? Hallgassam ezt a „vérpogány vigyázzt”, ezt a félszemű frusztrációs neurózis szülte valamit, vagy zárjam el a rádiót.
Felállok. Megszoktam, igénylem és jólesik.
Aztán a hírekben Európai politikus jelenti be, hogy nem fogadják el a magyar könyvelési trükköket. Hazudtunk tehát Európának.
Vajon mit tettek volna a nemzetiek? Hiszen most a cikkíró gondolatában osztozók vezetik az országot.
Térjünk azonban még vissza az olvasottakhoz és elmondottakhoz.
Az áttekintés végén megállapíthatjuk, hogy a dolgozat valóban felvonultatja a legszélsőségesebben haragvó liberalizmus teljes arzenálját, a közhelyszerűen ismert „támadási pontok” közül csak a „micisapka” korona és a „tetemcafat” szent jobb maradt ki. Ez a komplex összefoglalás, és az általa felkínált lehetőség késztetett arra, hogy írásra ragadtassam magamat.
A szerző arról győz meg minket, hogy a liberalizmus túlhaladta önmagát, előremutató szerepe régen lejárt. A mór azonban maradni és hatni akar, s ma inkább, mint romboló erő, pontosabban eszköz, jelenik meg. Rövidlátó hívei közül is sokan vannak, kik eszközzé váltak.
Amennyiben az olvasó elképzeli, hogy mi történne, ha mindaz, amit ez a gondolkodásmód törölni akar múltunkból és jelenünkből, megsemmisülne, avagy megsemmisült volna, rá kell jöjjön, hogy nem is léteznénk. Sem mi, sem liberális „nemzettársaink”. S ha mégis az lenne (lett volna) amit e késői (de még megvalósítható) módszertani levél tartalmaz, hogy a nemzeti oldal és annak összes vonzata ne létezzen, akkor a liberálisok vajon hol élnének, és miből, s vajon kik ellenébe próbálnák felmutatni cáfolhatatlannak mondott, és egyes-egyedül csak általuk képviselt értéküket, a másság elfogadását?