“Minden magyar felelős
minden magyarért”
(Szabó Dezső)
Sok gondolat bánt engemet és egyre több felismerés. Az ember ha vénül megtanulja tudomásul venni amit eddig is tudott, hogy a remélt csodák nem léteznek, és a megélt apró csudácskák is múlandónak bizonyulnak, javunkra nem fordulnak.
Marad a nagy sivár valóság, a csalódások sivataga és az az üresség, amit érzünk amikor arra gondolunk, hogy sem ott sem itt nem kellünk. Vészesen fogy a nemzet, de ittlétünk mégis nyűgnek deklaráltatik, jöttünkkel s főleg utánunk következők esetleges jöttével lobbyk íjesztegetik egymást, a NEMZET szót is már-már csak mi merjük kiejteni. Pirul a modern honpolgár kéretlenül rákent kozmopolita hímpora alatt ha e szót kell kimondja, s pláne ha azt, hogy MAGYAR. Ha pedig „rólunk” beszél – így emleget ma is: a románok!
Most nem arról értekeznék ki a hibás ezért és kinek jó, hogy ez így van. Egy részletével az egésznek – s benne az ördöggel (no lám, – ő nem kozmopolita?) – foglalkoznék csupán.
Hol tart a Romániához tartozó területekről áttelepült orvosok kérdése?
Mint választott orvoskamarai vezető és évtizedek óta megszállott egészségpolitikai amatőr, 1990 óta ott voltam szinte minden jelentősebb országos és területi rendezvényen, amire a kamarai szerveződés vagy a reformfolyamat kapcsán sor került.
Eközben a helyzetemből eredő érzékenységgel figyelve határozottan azt észlelhettem, hogy valamilyen okból, valakik hatására vagy bizonyos befolyások nyomán, fokozódó ellenszenv vesz körül minket. Ez nem személyesen észlelhető élmény volt. Eleinte csak állásfoglalások, kijelentések, véleménynyilvánítások, általánosítások szintjén volt tapasztalható. Ezt követően tartózkodás lett úrrá, aztán rémhírek, bírálatok, becsmérlések következtek. Utóbb eljött – és ma javában dúl – az a periódus, amikor velünk magyarázzák az állítólagos eljövendő orvos munkanélküliséget.
Zavaros ez az egész. Soha senki le nem írja, hogy a valóságban hány magyar orvos jött át. Számokkal dobálóznak, melyek olykor már a 3500-at is meghaladják. Nem tisztázzák, hogy ebből hány az erdélyi, hány jött másfelől (nem is ez a legfontosabb), hány a magyar, hány a nem utódállamból ideérkezett és főleg nem beszél senki arról, hogy ezek az emberek milyen állásokat töltöttek be itt megérkezésük után, milyen létező űrt töltöttek be éveken át ellátván olyan munkaköröket, melyekre magára valamit adó anyaországi kolléga nem vállalkozott. Arról pedig a legkevésbé lehet hallani, hogy ma is hány orvosi állás van betöltetlenül.
A kérdés tisztázására szándékot senki nem mutat, ugyanakkor minden ülésen felmerül mint probléma, valamilyen formában és nem utolsósorban. Újabban programok, feladatlisták első pontjai közt szerepel az idegen diplomások (és itt elsősorban “a románok”-ról van szó) tiltása, taszítása, torlása, törlése. Olyan javaslat is elhangzott már jelenlétemben, hogy büntető adót kellene fizessünk azért ,hogy itt dolgozhassunk vagy a kamarába beléphessünk (ami feltétele a tartós munkavállalásnak).
Dr. Perczel Attila a legelsők között érkezett ide és megjárta a nagyvilágot is magyar állampolgárként. A győri nagy találkozónk előtt alaposan utánajárt a számadatoknak. Akkor a következőket derítette ki.
a. 1986-87. fordulóján még csak 269 áttelepülőről tudnak és ezek majdnem mind Romániából érkeztek (nem csak Erdélyből ezért írom így).
b. Az innen érkezők száma 1993-ra 1435-re emelkedett.
c. Végül egy igen érdekes adat: a rendszerváltásig a Magyarországra érkező és a Magyarországról nyugatra távozó orvosok száma megegyezett. Az egyensúly csak ezután billent fel.
Perczel kolléga most is segítségemre sietett és összeállította a legújabb statisztikát. Ebből igen érdekes dolgokra következtethet a figyelmes olvasó.
a. Az országban pillanatnyilag 42 158 orvos él.
b. Aktív orvosok száma 41 060
c. Nem dolgozó nyugdíjas 1095
d. Itt egy nagy egészségügyi fórumon elhangzott adatot szúrok közbe: dolgozó nyugdíjas korú orvosok száma 3500 körül.
e. Tehát összesen kb. 4600 nyugdíjas korú orvos él még a 42 158-ból, illetve ennyi érte meg a 60 évet!
f. Budapesten dolgozik 15 442 orvos ami 36.6 %
g. Vidéken dolgozik 26 716 ami 63.4 %
h. Összes külföldi diplomás száma 2582, tehát 6,12%. Ebbe benne foglaltatik több száz Leningrádban higienikusi diplomát szerzett magyarországi kolléga és néhány tucat külföldi egyetemen végzett anyaországi is.
i. Külföldi diplomások megoszlása:
Románia: 1551 60%
Szovjetunió: 680 26.3% ( jórészt anyaországi)
Egyéb: 351 13.7%
az egyéb országok között:
Bulgária 94
Csehszlovákia 66
NDK. 62
Jugoszlávia 55
Lengyelország 27
Ausztria 9
Egyéb 38
j. Budapesten 286 romániai és 259 Szovjetunió-beli diplomás dolgozik.
k. Pest megyében csökkent a romániai diplomások száma.
l. Veszprém megyében 2 év alatt 25-ről 102-re, Szabolcsban is jelentősen nőtt a számuk.
m. Tehát romániai diplomával rendelkező orvosok száma:
1987: 269
1993: 1435
1995: 1551
Itt ismét szükségesnek tartom megemlíteni, hogy jelenleg Magyarországon 3500 körül van azoknak az orvosoknak a száma, akik a mizerábilis nyugdíjak miatt, a megérdemelt pihenés helyett erejükön felül robotolnak utolsó leheletükig.
Egy ilyen kaotikus helyzetben rendezni kell gondolatainkat. A korrektség arra kötelez, hogy először magunkba nézzünk.
1. Elsőként az örök kérdés merül fel: Jogosan hagytuk-e el szülőföldünket, ha pedig elhagytuk, helyes volt-e idejönnünk?
Erre a kettős kérdésre már van kikristályosodott válasz. Az áttelepüléseket nem lehet együttesen, csak egyenként megítélni és semmiképpen sem lehet elítélni. Vannak a legkritikusabb véleményeket is meggyőzően indokoló helyzetek és vannak természetesen olyanok, akik csak a nagyobb karéj kenyér miatt jöttek át. Nem vagyunk egyformák. Anyaországi nemzettársaink sem azok. Innen is volt kivándorlás.(Amelyet messze nem pótolt a mai napig is sokkal kisebb számú bevándorlás – lásd munkaképes korú lakosság folyamatos csökkenése !!) A kérdés második részének megválaszolása azonban a „gazdasági menekültek” esetében is eligazítást ad és így hangzik: akkor amikor egy 15 milliós nemzet a szétszórattatás és a belső demográfiai katasztrófa évszázadát éli, nem lehet irányadó a nemzettudatától megfosztott, és így eltorzított saját véleménye sem. Ez a nemzet ma, eltekintve néhány kiemelkedő szellemi óriásától, nem képes biztonsággal megítélni saját helyzetét. Hát még egy számára ismeretlen körülmények közt élő, tőle 3-4 generációval ezelőtt elszakított darabjának gondját, életérzését, döntéskényszerét.
A felelet tehát: IGEN! Ide kell jöjjön aki máshol nem bírja már (akár mert túl nagy a nyomás, akár mert nem oly ellenálló), mert ez a még fel nem ismert nemzeti érdek. A beteget gyógyító orvos sem kérheti ki szakmai részletekről a paciens véleményét. Mire ez a nemzet felismerné, hogy ezt kellett volna tegye, ha közben az ideigyekvőket tovariasztják, megkétszereződne széthullásunk irama. Ezt nem szabad bevárni szubjektív vélemények, tudatos vagy primitív uszítások, érzékenységek, még érzékenységünk által indokoltan sem.
Pláne nem a tájékozatlanság és önhibán kívüli ismerethiány szülte vélemények hangoztatása okán.( Nem tudják mit cselekednek!)
Itt kell szomorú vigaszként megemlítenem, miszerint már az az érvünk sem áll, hogy lám a németek, lám a zsidók!
Németországban dúl az utálat az „oszik” irányába, nem fogadják be az erdélyi szászokat, akik sírva nosztalgiáznak nyaranta 1-2 hetet, pusztuló szülőfalvaikba látogatván és ugyanazt a gyökértelenséget élik meg mint mi. Velünk együtt lettek „get-beget” bozgorok („tőzsgyökeres” hazátlanok). De nem jobb a sorsa a ma Izraelbe érkező orosz vagy ukrán zsidónak sem. E két példa legfennebb abban különbözik mitőlünk, hogy ott a befogadó állam magatartása más. Nem úgy az átlag állampolgároké.
2. Második kérdés lenne, hogy a minket ócsárolók mire alapoznak. Itt is önkritikusan kell először vizsgálódni.
Kétségtelen, hogy amikor nagyszámú egyedről van szó, lehetetlen, hogy ne keveredjen közé a kritikát kiérdemlő személy is. Ez elkerülhetetlen. Mi sem vagyunk felsőbbrendű lények gyülekezete. De! A becsmérlés mértékével ez távolról sincs arányban. Különösen nem azért, mert sokszor éppen a teljesítmény irigylése, a szorgalom kellemetlen és kényelmetlen példája, és az ezektől gerjedő sanda szándék váltja ki azt.
Hasonló helyzetben volt annak idején sok „ötvenhatos” magyar is a nagyvilágban. Csak ott a helyi tradíciók mián felülkerekedett a megbecsülés. Ezért és ezeknek ellenére itt kell felhívnom minden kolléga, de minden hazáját itt kereső földim figyelmét, hogy a mi életünk, munkánk felelőssége dupla. Nem csak annyi mint minden itt született magyaré, hanem terhel minket egy kollektív felelősség is, tudva azt, hogy kollektíven ítélnek meg valamennyiünket.(Íme a kollektív megítéltetés egy alig emlegetett változata, amit nem Benes talált ki). Az én sikerem nem biztos, hogy lehet a te sikered is, de biztos, hogy az én hibám téged is magával ránt. Hogy mondják a szép magyar nyelv honi bajnokai? Ez van!
Miután ekképpen magunkba néztünk, lássuk a többi kérdést.
3. Az érkezőkhöz való viszonyulásnak több szakaszát éltük meg.
A hatvanas-hetvenes évek áttelepülői, a „hőskor” sok-sok éves harc árán átjutó és nem nagy számot képviselő „jövevényei,” még a kor szellemét meghazudtoló fogadtatásban részesültek. A legvidámabb barakk lakói szeretettel, együttérzéssel és érdeklődéssel, ugyanakkor a helyzetünk ismeretének maihoz hasonló teljes hiányával fogadtak. Ezt követően évtizednyi időszak telt el úgy, hogy a szerény, kitartó és becsületes munkával szerzett helyi becsület pl. elégnek bizonyult arra, hogy több tucat utánam érkező család lakás és állásgondját „kijárásos” módszerrel rendezni tudjam. Miként sikerülhetett ez a ma elképzelhetetlen művelet? A kor funkcionáriusaiban zavarosan pislákoló szolidaritásérzést felcsiklandozva, de főleg az apparátusban „véletlenül” mindenütt ott tévelygő becsületes magyarok segítségével.
Mert voltak ilyenek. Neveiket fel nem sorolom de áldom emléküket. Sokuk már nem is él, jórészt az idősebb generációhoz tartoztak. (Lásd: előző átkos korszakok maradék nemzeti tudata, marxista agymosás elégtelensége stb. mint belső indíték vagy magyarázat.)
A nyolcvanas évek közepétől már kimondottan az etnikai tisztogatás meglovagolása volt, az akkor is nehezen kiharcolható, de a diktátor által mégis óhajtott távozások útja. Már többen érkeztek és megjelent egy olyan kis réteg is, akik nyugat és az anyaország között vacilláltak elméletben, de sokan az utat is végigjárták, egyesek csak oda, mások oda-vissza. Ekkorra a beilleszkedés már nem volt annyira idilli, de még lehetett segíteni és senki nem maradt az utcán.
Hangok már ekkor hallatszottak arról, hogy miért hagyják cserben az otthon maradottakat.
1989 karácsonya volt természetesen a nagy fordulat. A hatalmas felbuzdulás, a nagy és áldozatkész segítőkészség ekkor mintha túlteljesített volna. De a nyomás alól szabadult, és főleg a „Fekete március” rémálma után ébredve meg-mozdulók csalódott százait, már itt is a csalódás várta. Rohamosan kezdett elharapózni az ellenérzés irányunkba és sokfelé, még a kötelező tapintatot vagy udvariassági minimumot is félresöpörve, kezdtek beszélni róluk és velük.
Az egészségügyi reformháború előre-hátra lépései közepette itt tartunk most és nem sok a remény arra, hogy ez gyorsan változzon.
4. Magától értetődően tevődik fel a kérdés: miért? Erre lehet válaszolni indulatosan, hideg fejjel, ha majd felmérik akár tudományos adatok fényében is. Mindez azonban a lényegen nem változtat. Mögötte ott sorakozik a sok évtizedes tudatrombolás, a kádári „kaparj kurta” szellem továbbélése, a nemzetromboló, megosztó sanda szándékok sugallatai és egész egyszerűen az emberi kicsinység, a félre és alulinformált emberek hétköznapi kenyérféltése stb. stb.
Egy mostanság nagyon sok kolléga kezébe eljutó lap, egyébként felületes ismeretség alapján jó szándékúnak tetsző és jó tollú újságírója, írja nemrégen egy kórház gondjait illusztrálandó: „Az osztály négy beosztott orvosa közül az egyik váratlanul kiment körzetbe, egy másik pedig az Egyesült Államokba távozott. A helyzetet súlyosbította a nem túl nagy szakmai tekintéllyel rendelkező, Erdélyből áttelepült osztályvezető-főorvos nyugdíjba vonulása.” Olvassuk csak újra! Gondolkodjunk! És most helyettesítsük be az „Erdélyből áttelepült” jelzőt valamely másik kisebbség nevével. Jelen formájában fel sem tűnt a jó szándékú cikkírónak – ez már szinte megszokott. Ha azonban ott egy másik szó állna – most országos botrány lenne, esetleg nemzetközi visszhanggal. (Hát még 2-3 éve!) És egy másik gyakori élmény: „Mi titeket befogadtunk, nem illik, hogy kritizáljatok és ugráljatok!” Hányszor voltam elszenvedője vagy fültanúja e sértő ránk pirításnak, ilyen vagy nagyon hasonló formában, ha az ország vagy a szakma dolgában aggódva, kritikai megjegyzést tettem vagy tett valaki közülünk.
Minden ilyen esetben egy másik mondat bukkant fel sajogva emlékezetemben: „Taci din gura! Mininci piinea romaneasca!” („Fogd be a szád! Román kenyeret eszel”)
5. Mi lenne a teendő? Mindezek ellenére csupán annyi, hogy magunkkal hozott ellenálló képességünkre hagyatkozva túléljünk, dolgozzunk, szűkebb környezetünkben szerezzünk magunknak és így közösségünknek csakazértis becsületet (ez ma nehezebb de nem lehetetlen), és ne féljünk.
Próbáljuk elérni, hogy minél többen ismerjék fel az igazságot. Értsék meg egymásrautaltságunkat. Fogják fel azt, hogy ha mi elpusztulunk, utánunk ők következnek. Megértetni azt, hogy természetesen elsősorban az otthonmaradókat kell okosan támogatni, de nem kell kitaszítani azokat sem, akik már nem bírják és elindulnak, mint írtam már, belső vagy külső okokból, a külső nyomás és taszítás ereje miatt, vagy belső ellenállásuk megroppanása nyomán. Ha már mozdul, erre mozduljon és nem a vakvilágba. Értsék meg, hogy szerződés ide, szerződés oda, a határok sérthetetlensége veszélyben van, de fordítva és más formákban, mint azt a világban hiszik vagy emlegetik – mégpedig odaátról. Tanulják meg, hogy nem tréfa a „Dnyesztertől a Tiszáig” jelszó (és létező szervezet).
Tudjanak arról, hogy ezt a gondolatot a mai bukaresti parlament felállva tapsolta meg. Hiszen a századelőn megmosolyogták az Erdélyt féltőket is e hazában. Akkor is létezett már ez a tájékozatlanság, pedig akkor még nem volt baj a nemzettudattal.
Ugyanakkor ismertessük meg az itteniekkel a románság értékeit. Így tudják igazán felmérni őket barátnak és ellenfélnek is reálisan.
Itt teszek még egy utolsó kitérőt.
A minket leszóló vagy nem túl elegáns toleranciával csak megmosolygó, magabiztos hazai kolléga akkor, amikor a „bunkó, balkáni románt” emlegeti, minket is oda sorol egy-két enyhítő körülménytől eltekintve. Fogalma nincs arról, milyen a román értelmiség, mire képes egy elsőgenerációs román kollégája felzárkózásban, akarásban, ehhez szükséges dörzsöltségben, tanulásban, kitartásban, nyelvismeretben és kultúrszomjban. Sajnos az itt megismert átlag ezekben a tulajdonságokban elmarad lebecsült balkáni szomszédjától, de történelmi következményeiben minket is már annyiszor sújtó kivagyisággal annál ékesebb. Tudom súlyos szavak, és nem akarnék általánosítani magam is, de az utóbbi években egyre gyakrabban észlelem, amint nevezett X.Y. átlag nagy természetességgel minket is besorol ebbe az elképzelt gyülevész társaságba és abból ítéli meg a helyzetet, hogy az onnan jövő egyszer használatos tűt és nemrég lejárt gyógyszert kunyerál. Mit tud pl. a nemzetközileg elismert román orvosi iskoláról? A román színjátszásról, irodalomról vagy folklórról? Esetleg valamit a külpolitikáról! Arról is csak közhelyeket, általánosságokat. Ahányszor ettől eltérőt tapasztalok, meglepődve és örömmel nyugtázom anyaországiak közt a magyart (és egyben a kultúrembert).
Nemrégiben kéttagú magyar küldöttségben jártam odaát egy nagy nemzetközi orvoskongresszuson. Fantasztikus rendezés, nagyszerű propaganda folyt a nyugatiak felé és felénk is. A váratlan felkérésre, részemről őszinte segítőszándékkal elmondott előadásom a reform buktatóiról, hatalmas siker volt. Azonnal ráéreztek. Nagy vendégszeretettel és rendkívül nagy diplomáciai érzékkel, közben pedig a rájuk ilyenkor jellemző nagy barátságossággal vettek körül. Minderről, kimondottan a tapasztalat fontossága miatt, színes beszámolót írtam (felkérésre) egyik szaklapunknak. Lássák, hogy lehet ezt csinálni nálunk szegényebbeknek is. Leírtam mekkora eredményeket értek el a nyugatiaknál ezzel, mennyi segítséget remélhetnek. A cikk tetszett de csak kibelezve jelent meg. Holott a lényeg éppen a részletekben volt.
A szerkesztő ennyit mondott: „Nem nyaltál túlságosan alá a románoknak?! Tán nosztalgiád van?” Ők ennyit értettek meg belőle, ennyit voltak hajlandók tanulni az általunk tapasztaltakból.
Sok gondolat bánt engemet. Itt hever előttetek egy rosszul gereblyézett kazalnyi. S bennem félig kaszálva, félig lábon a sok legelni és kérődznivaló. Tele csalánnal, kóróval. Égető, sajgó, sarkaló, űző, hajtó. Csakazértis.
Fejezzük be vidáman barátaim, és ahogy errefelé hallottam: ne veszítsük el reménytelenségünket. Salut voios de bozgor (vidáman köszönt a hazátlan- az egykori úttörő köszöntés sablonjára)). Ezt a státusunkat rövidesen európai szerződés fogja szavatolni. Előre, mindig előre. Mi már szabad, hazátlanok vagyunk. Tragikus, de ez talán a vessző nélkül is igaz lehet?
Leányfalu.
Utóhang 2002.
Néhány hét óta sorozatban jelennek meg az erdélyi magyar orvosok képzettségét megkérdőjelező cikkek, írások, és több helyen is elhangzottak erre utaló felszólalások, sőt támadások. Nem változott semmi. Sőt.