Korosztályának kiváló, Kolozsváron is megemlékezésre méltó alakja Asztalos Miklós, az élete végén „Körösladányi remete” névvel illetett és sokak által méltatlanul elfelejtett kiváló történész, drámaíró. 1899. július 23-án született. Apám, dr. Szász István, gyermekkori jóbarátja volt s így számos emléket őrizek vele kapcsolatosan.
Örök lelkifurdalást okoz számomra, hogy az anyaországban 1977-ben újrakezdődött életem rohanásában, nem tehettem mindenkor eleget hívó szavának, s ezért nem találkozhattam Vele újra halála előtt. Most így próbálom leróni tartozásomat.
Ha jól emlékeszem 2005 első félévében írtam le egy történetet róla a kolozsvári közönségnek. Ebben az írásban elmeséltem, hogy a kolozsvári Roska Márton régész professzornak, 1936-ban történt bíróság elé állítása kapcsán, mikén hurcolták meg erkölcsileg Asztalos Miklóst is, tanúvallomásának a fordítás során, a román bíróság (Munteanu hadbíró) által elkövetett meghamisításával. Ehhez járult a helyi magyar értelmiség érthetetlen vakságból eredő bizalmatlansága, mely mély nyomokat hagyott benne. Ugyanis az akkori kolozsvári „publikum” jelentős része nem neki hitt. Talán még nem ismerték a bizantin technikákat.
Most, születésének 111 éves évfordulóján, az utána következő – inkább már második-harmadik – generációra marad az elégtételt szolgáltatás feladata azzal is, hogy megemlékezünk róla.
Családi irattáramban külön dosszié őrizi emlékezetét. A benne találhatókból és apám 1915-től vezetett pontos naplójából illetve emlékirataiból valóságos kis tanulmányt lehetne kijegyzetelni Asztalos Miklós fiatalkoráról, fejlődéséről, indulásáról, de vannak emlékek „befutásáról” és a második világháborút követő „szenvedéstörténetéről” is.
Néhány bensőséges emléktöredék bemutatására is támaszkodván ezt próbálom összefoglalni.
Már apám naplójának első, kamaszkori oldalain felbukkan a majdnem napi rendszerességgel hozzájuk ellátogató és korai irodalmi érdeklődéssel megáldott iskolatárs: Asztalos Miklós, kit a Náci becenévvel ruházott fel a baráti kör. A napló a maga aprólékossága mellett hihetetlenül pontos képet fest az első világháborút megelőző évek erdélyi tanuló ifjúságának gondolkodás és ennek megfelelő életmódjáról. A barátság, a becsület és szolidaritás, a vidámság és kópéságok mellett, a gyermekien naiv szerelmek és sóvárgások szövevénye közepette is mindenekfelett uralkodik a hazaszeretet, folyamatosan érzékelhető Isten és a család közelsége.
A dossziéban található az Asztalos Miklós által 17 évesen szerkesztett és kézzel írott „NE VICOGJ – tudákos heti lap” néhány megszületett száma mellett az a füzet is, melyben első kis irományait gyűjtötte össze. A füzet címe: Szép volt. Az apámról és 12 tagú társaságukról a „Telepi Heliconról” szóló „Pista” című írásában 1917-ben így ír a 11 éves koruk óta tartó barátságukról: „Életem minden korában boldogan fogok visszaemlékezni azon napjaira gyermekkoromnak, mit ketten Pistával tanultunk, játszottunk és álmodtunk át.” Akkor egy baráti kör így működött. Saját kezdeményezésre szerveztek apámnál, nagyapám Vörösmarty utca 1 szám (ma: str. Brasov nr. 1.) alatti családi házában önképzőkört, naponta összegyűlő vidám együttléteket, rendeztek hónapok munkáját jelentő városi szépségversenyeket (100 résztvevő, 15700 számtani műveletet kívánó kérdőívek összesítése stb.), tánciskolát, közös tanulást. Aztán gyakorta, mikor már mindenki más hazament, Asztalos Miklós első írásait apámmal kettesben bírálta el és javítgatta. Nem mellékes, hogy mindketten Csűry Bálint tanítványok voltak.
Asztalos azonban az érettségit már Székelyudvarhelyen tette le. Ezért a lexikonok azt jegyzik fel következetesen, hogy ott végezte tanulmányait. Ifjúsága szellemi gyökereinek, érdeklődési körének kialakulása azonban Kolozsvárhoz és a Vörösmarty utcához kötik. Ezt igen fontosnak tartom leszögezni.
Aztán jött a háború, a frontra történő önként jelentkezés, s a baráti kör több tagja hősi halottként végezte. Asztalos Miklós 1918 októberéből származó halvány katonaképét mellékelem.
És persze jött Trianon. A barátságok azonban, mint azt néhány megmenekült későbbi levél és természetesen saját hét évtizedes emlékezetem is igazolja, – örökké éltek.
Egyetemi tanulmá-nyait még Kolozsváron kezdte el, ahol fél évig a Ferenc József Tudomány-egyetem jogász hallgatója volt, de 1920-ban család-jával Magyarországra távozott. A Pozsonyból Pécsre települt Erzsébet Tudományegyetemen, mint bölcsész doktorált, s minthogy már korán elkezdte tudományos munkásságát, az egyetem könyvtárának munkatársa lett. Egy Berlini ösztöndíj után aztán Budapestre került és az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott tovább. 1925-től a Bartha Miklós Társaság első elnöke volt. 1938-tól a miniszterelnökség kisebb-ségi szakértője.
Történészként Erdély és a kisebbségtudo-mány érdekli, de átfogó műveket is ír illetve szerkeszt. Mint azt munkásságának egyik kiváló ismerője, Grób László az Attraktor kiadó vezetője írja róla, ő a tudományos körök által kevéssé értékelt, de annál fontosabb, szintetizálni képes, a történelmet a közönség elé tárni tudó történettudósok közé tartozott. Nem apró részletek megkutatását, hanem a nagy egész áttekintését tartotta szükségesnek az adott történelmi korszakban. Ez máig is fontos feladat. 1927-ben írta Wesselényiről, az első nemzetiségpolitikusról szóló munkáját. 1228-ban Kossuth Lajos koráról és az erdélyi kérdésről értekezett. 1929-ben az erdélyi állam iskolapolitikájáról írt. 1932-ben jelent meg A székelyek őstörténete letelepülésükig, című könyve Kolozsváron. 1933-ban adja ki a Korszerű nemzeti eszme. A revízió alapvetése, című tanulmányát. Ugyancsak 1933-ban jelent meg nevezetes műve a Magyar nemzet története ősidőktől napjainkig. Ennek 1848 utáni részét Pető Sándor írta. A mű az Asztalos-Pető néven a Hóman-Szekfűvel vetekedett és olaszra is lefordították. Ezekben az években több munkát szentelt a nemzetiségek történetének is. 1934-ben jelent meg Rákóczi Ferenc és kora című fontos könyve. Ő szerkesztette a Jancsó Benedek emlékkönyvet (1931) és a Történeti Erdély című összefoglaló kötetet (1936).
Ez utóbbiban jelent meg az a Roska tanulmány, melynek kolozsvári folytatása az említett fájdalmas eseménysor volt. Erről így írt apámnak 1936. december 23-án kelt kézírásos levelében: „ A kolozsvári „társadalom” a szenny és a gyűlölködés árját zúdította rám: alaptalanul s anélkül, hogy meghallgatott volna. Méltóságomnak ártanék vele, ha ezzel a csúnya áradattal szembeszállnék. Örömmel hallottam többször is, hogy Te sziklaszilárdan hittél bennem. Engedd meg, hogy ezt a bizalmat bizalommal viszonozzam….stb”.
A nagy csalódás után véget vetett történészi munkásságának és teljesen visszatért fiatalkora szerel-méhez az irodalomhoz. És itt is hatalmas sikereket aratott.
A Farkaskaland meg-maradt plakátját nézegetem. A Nemzeti Színház is műsorára tűzte. A szerep-osztásban Lukács Margit és Jávor Pál. Másik plakátot veszek elő emléktárgyaim közül: a Vidám Szüret Nemzetibeli előadásairól. Aztán Alterego című erdélyi történelmi vígjátékát Buda-pest, és Lipcse után Kolozs-váron és Nagyváradon is bemutatják. Budapesten Tőkés Annával és Uray Tivadarral. Ennek filmváltozata lett ez Egy éjszaka Erdélyben című film, melynek első – német – változatát az UFA Tanz mit dem Kaiser címen filmesítette meg.
Magyarország a kor egyik filmhatalma s ennek forgatagában nagyszerűen érzi magát. Sorra írja a sikeres forgatókönyveket. Grób László szerint ezekben az években európai hírű színpadi szerzővé válik. Közben Alibi címmel regényt is ír. De az idők folyamán megjelennek versei és novellái is. A mellékelt kép dedikálva van szüleimnek s rajta 1940. október 12. dátum olvasható. Ez azt jelenti, hogy a Vidám szüret című darab szeptember 28.-i budapesti bemutatójáról származhat, s a mellette álló színész a magyar köznemes szerepét játszó Lehotay Árpád lehet(?).
A kor szellemét nem megtagadó negatív élménye is volt. Ez azonban csak fokozta az érdeklődést iránta. A színházi világ egyik eseménye a Báthori Gábor gáláns kalandjainak, a bővérű fejedelem noteszébe történt feljegyzéseiről írott Asszonylázadás című darabjának betiltása öt előadás után. A tilalmat egyes körök tiltakozására rendelték el. Az indok: történelmi nagyasszonyaink jóhírének védelme.
Ezek az évek jelentik élete csúcspontját. A Nemzeti Színház házi szerzője lesz. A magyar főváros színházi életének egyik kedvencévé válik.
Aztán közbeszól a háború, a bombázások elől meghívást kapnak szüleimtől, hogy a talán kevésbé veszélyeztetett Kolozsvárra jöjjenek át. Asztalos Miklósnénak, az erdélyi születésű Kócsi Böskének, anyám jó barátnőjének hálás levelét olvasom. A pasaréti házat nem hagyják, édesanyja is ragaszkodik ehhez, – mint írja: ő a legbátrabb. De a háború törvényei kegyetlenek és történetünk hősét elválasztják szeretett feleségétől. 1945-ben a minisztériumi hivatallal, ahol a III/2 ügyosztály (zene, színház, film) tisztségviselője, Salzburgba kell mennie. Innen azonban még ebben az évben hazatér feleségéhez a megszállt Magyarországra. Ezzel kezdődik el életének utolsó szomorú, de bölcs belenyugvással fogadott szakasza.
Már 1946-ban B listázzák és elbocsátják állásából. Felesége pasaréti villájukban zeneiskolát működtet. Ebből élnek. Aztán 1951-ben elérkezik a kitelepítés pillanata is. Kis csomagjukkal 48 óra alatt kell elhagyniuk sikereik egykori színhelyét. A végállomás Körösladány. A település lakossága nem fogadja ellenségesen a kitelepítetteket. Asztalosék beilleszkednek a település életébe. Közben 1953 után – az enyhülés bekövetkeztével – visszatérhetnének Budapestre, de ott házukat már elvették, és ők már belenyugodtak az új világ által nekik megengedett életformába.
Emlékiratait írogatja, levelezget. Közel húsz műkedvelő előadást rendez a helyi művelődési házban, darabokat adaptál, mesejátékokat ír felesége zeneórákat ad. Másodszor vált hát életformát és szellemi célkitűzést.
1970 nagy esemény életükben, Papp András helyi lakos és neje, az új házuk melletti kis vályogházba fogadja őket. Vagyis a kisközösség szeretete veszi körül a máig is Böske néni és Miklós bácsikén emlegetett egykori kitelepítetteket. Sőt: a művelődési ház ma Asztalos Miklós nevét viseli. A szakmai utókor viszont a „körösladányi remete” névvel ruházta fel.
Egy 1982-es levéllel már Miklós bácsi gépelt sorait hozta a posta. Böske néni ekkor már nem élt, özvegy édesanyám is Magyarországra költözött. Ebben a május 14-én kelt levélben arról ír, hogy az Országos Széchenyi Könyvtár (egykori munkahelye) emberei ott jártak felmérni hagyatékát és nemsokára elviszik. Leírja, hogy az anyag értékes dokumentumokat tartalmaz történészi és írói munkásságából és az 1918-1946-os időszakról szóló 1678 oldalas most befejezett emlékiratát. Aztán a következő, július 9-én kelt levélben már arról számol be, hogy a közel másfél mázsa anyagot nemrég elvitték. Gyermekkorától napjainkig terjedő 80-85%-ban érintetlen adattárat említ. Mint azt az újonnan kiadott Révai lexikonból megtudhatjuk, benne kéziratos könyvek is szerepeltek.
Asztalos Miklós sorsába belenyugodva, közelebbi közösségének és befogadóinak szeretetét élvezve, 1986. február 23-án halt meg.
A körösladányiak szüle-tésének 110 éves évfor-dulóján kiállítással emlékez-tek szeretett és magukénak érzett halottjukra.
Ha kolozsvári utazó jár arra, az alföldi sírra helyezzen el egy szál virágot annak a városnak a nevében, amely megszomo-rította őt, de mégis felejthetetlen maradt számára, hiszen a kincses város tarisznyázta fel legelőször szellemileg, s itt születtek első írásai, álmai, tervei, szerelmei, ébredeztek ambíciói a később befutott pályához és ide kötötték a legrégibb barátságok.
Könyveit pedig próbáljuk megszerezni, mert aktuálisabbak, mint valaha.
Leányfalu, 2009-2010
Szász István Tas