Kisebbségi értelmiségnevelés ihletője
„A két világháború közötti idők erdélyi magyar kultúrájában Széchenyi életmüvét, publicisztikai, írói szemrevételezéseken túl, a reális népismeretre törekvő szociológiai-szociográfiai kutatás közelítette meg a leginkább – írja Benkő Samu a Széchenyi István közjóra való törekvései című tanulmányában. – A Hitel című folyóirat már címével is programszerűen utal a közgondolkodás közgazdaságtani megalapozásának szükségességére, illetőleg vállalására; szerkesztőjének, Venczel Józsefnek a munkássága pedig egyenesen arra példa, hogy a korszerű társadalomkutatás Széchenyi életművében metodológiai útmutatást is találhat.”1
Széchenyi István születésének kétszázadik évfordulója kapcsán alighanem érdemes újragondolnunk: kisebbségi létviszonyok közepette az erdélyi magyar értelmiségi ifjúság miként fedezte fel magának a helyzettudatára ráébresztő szellem és a magatartását meghatározó eszmény vonzását?
„Sose értették őt úgy meg, mint ma, és senki sem értheti őt úgy meg, mint a mi fiatalságunk – ezzel a kilencvenes évek elején is továbbgondolásra érdemes kicsengéssel zárta Széchenyi-előadását László Dezső az 1932. június 28-án megtartott magyarkiskapusi főiskolás konferencián. – Ha igazán felismerjük magunkat, olyanok vagyunk, mint ő, utáljuk a hiábavaló beszédet; tetteket várunk. […] Minket nem kell félteni, hogy nemzeti álmokat kergetünk, s rózsaszín fátyollal kötjük be szemünk. A tények fellázadt világa szétkergette a felhőket, s letépte a rózsaszín szemfedőket.”
László Dezső nyilvánvalóan a kisebbségi létviszonyok között felnőtt első erdélyi értelmiségi nemzedék nevében fogalmazott ekképpen, s e nemzedék öntudatosításáért – református egyházkerületi ifjúsági utazótitkárként, illetve a Jancsó Bélával 1930–ban indított Erdélyi Fiatalok szerkesztőjeként – már addig alapvető munkát végzett. Hogy előadása mennyire célba talált, azt pontosan az a tény bizonyítja, hogy a hallgatóság nyomban arra kérte: könyv alakban is adja közre Széchenyi időszerüségéről kifejtett nézeteit. Ennek az igénynek köszönhetően jelenik meg 1933 elején – az Erdélyi Fiatalok kiadásában, ám a szerző költségén – a kisebbségi értelmiségnevelés egyik nagyon fontos könyve, az Akarom: tisztán lássatok!
A kisebbségi helyzetbe jutás okait elemző és kivezető utat kereső, a józan önismeret és reális helyzettudat kialakítására törekvő, az emberi és nemzeti méltóságérzet megőrzésére vágyó erdélyi értelmiségi ifjúság szükségszerüen jut el a kritikai nemzetszemléletet érvényesítő, a magyarság és a nemzetiségek sorsát világösszefüggésben látó Széchenyihez, az ország-, a nemzetépítés és főként a szellemi önépítkezés racionalista megszállottjához. Az előző korok hamis, az éltető eszményt élettelen szoborrá merevítő kultuszából (ami óhatatlanul azzal járt, amiként Makkai Sándor utalt rá, hogy a Hitel szerzője elveszítette a saját hitelét) a kisebbségi helyzetben előlépett az élő, az ifjúságot öneszmélésre késztető Széchenyi.
Hogy ez bekövetkezett, abban a helyzettudat erőteljes működése mellett igen fontos szerepe volt a különböző korosztályokhoz tartozó alkotó értelmiségiek egymásra figyelésének, kölcsönös felelősségének. Mielőtt László Dezső 1932 végén nyomdába adta volna kéziratát, megjelent Hegedüs Lóránt Széchenyi-könyve (amely „lezárt eredménye egy delelőjén túlhaladt, érett embernek”) – és az Akarom: tisztán lássatok2 végén ott olvasható a Néhány szó a legújabb Széchenyi-könyvről. Makkai Sándor pedig ezzel kezdi alapvető jelentőségű Széchenyi-tanulmányának IV. fejezetét: „Meg kell emlékeznem itt egy fiatal erdélyi magyar írónak, László Dezsőnek a Széchenyi-könyvéről, mely a napokban jelent meg…” Makkai átfogó elemzésében tehát a reális Széchenyi-kép megrajzolására vállalkozók (Kemény Zsigmond, Péterfy Jenő, Szekfű Gyula, Hegedüs Lóránt) teljesítményével párhuzamba állítva kerül megmérettetésre azon nyomban László Dezső munkája, s így korántsem hat publicisztikai üresjáratnak vagy nagylelkű gesztusnak ama megállapítás, amelyik e szellemi fegyvertényt üdvözölve a jövő ígéretének tekinti a legfiatalabb értelmiségi nemzedék szavát: „Ha a magyar ifjúság teszi élővé Széchenyit a maga számára: ez döntő jelentőségű tény lesz, és hatásaiban kiszámíthatatlan áldások forrása.”3
És valóban: nem telt el két esztendő, s újabb nemzedéki lap jelenik meg Kolozsváron. Ugyancsak értelmiségnevelési szándékkal – és kimondottan Széchenyi szellemében. Aligha véletlen, hogy a mindössze hat számot megélt első Hitelt (1935.jan. 1.– 1935.jún. 1.) Makkai Sándor fia, Makkai László indította el Venczel Józseffel, az akkori húszévesek másik kitűnő egyéniségével. Az első Hitel második számában írja Venczel József: „Azt akarjuk, hogy nemzedékünk a kultúrmunkán keresztül tisztázza a népi, a társadalmi és a műveltségi problémák szempontjából kötelességét. Mégpedig itt: Erdélyben, de úgy, hogy a távlatot legalább Közép-Európában lássa. […] A Hitel létjogosultsága is itt adódik: felismert céltudattá, cselekvő mozgékonysággá, pozitív belső tartalommá tenni, alakítani a szándékot: a több műveltség és a több cselekedet irányába befolyásolni a húszévesek nemzedékét. A Hitel nem egy szűk kör közlönye, hanem egy nemzedék akaratának a kerete szeretne lenni.”4
Egy évvel Makkai Sándor és családja magyarországi áttelepedése előtt a „kicsi Hitel” – amiként a visszaemlékezők tudatában él – anyagiak híján megszűnik. De nem az igény egy ilyen jellegű lap iránt. A Három nemzedék írójának biztató szavára – Szekfű figyelemmel kísérte az erdélyi értelmiségi nemzedékek sorsvállalását és szellemi vállalkozását – és Márton Áron anyagi támogatásával 1936 májusában újra napvilágot lát a Hitel, negyedévenként megjelenő szociálpolitikai szemle formájában. A „kicsi” és a „nagy Hitel” közötti folytonosságot szerkesztőként Venczel József személye képviselte. Másrészt pedig nyilván Széchenyi szelleme, mely az önismeret igényét kisebbségi értelmiségi nemzedékekben életreszólóvá tette. Széchenyiben ugyanis Venczelék „a magyar önvizsgálat legkomolyabb úttörőjét és a nagy magyar építőt” látták.
Paradoxális jelenségnek tűnik, hogy bár a kisebbségi értelmiségnevelés első műhelyéről jóval többet lehetett írni a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek derekáig Romániában, mint a következőkről, a köztudatban mégis az a kép alakult ki: az Erdélyi Fiatalok elsősorban Szabó Dezső-, a két Hitel pedig kimondottan Széchenyi-beállítottságú. Fölösleges és káros minden efféle szembeállítás. Hiszen az eltérő történelmi–társadalmi helyzetekben szükségszerűen más–más hangsúllyal fogalmazódnak meg az alapvető kérdések. Nagyobb történelmi távlatban derül ki igazán, hogy a létérdekek felismerése és szolgálata milyen eredményekhez vezetett. A lényeg az, hogy az eltérő kiindulópont ellenére a kritikai nemzetszemlélet, a józan kisebbségi önismeret és az építő társadalmi program kidolgozásának igénye ott munkált mind az Erdélyi Fiatalok, mind pedig a Hitel értelmiségnevelő célkitűzéseiben. Ugyanakkor az is rendkívül lényeges, hogy az Erdélyi Fiatalok átfogóbb tájékozódása tette lehetővé, hogy a korban utána következő nemzedék felfedezhesse a maga számára a Hitel Széchenyiét. László Dezső írta 1934 júniusában: „Legelőször Bethlen Gábor magyarságában láttam meg a ma kritikailag látók ősét, aztán Széchenyi Istvánt vontam bele ebbe a szellemi rokonságba. Mialatt Széchenyivel társalogtam, felismertem, hogy az ő kétszáz évvel idősebb igazi rokona Gróf Zrínyi Miklós, az író-hadvezér.”5
Közülük Széchenyi értelmiségi attitűdje állt a legközelebb az értelmiségnevelő László Dezső eszményképéhez. Egyértelműen kiderül ez az Akarom: tisztán lássatok korabeli sajtóvisszhangjából is. „Köszönet László Dezsőnek – írja az Erdélyi Hírlap szerkesztője 1933. február 26-án –, hogy a mai magyar ifjúság elé Széchenyit állítja eszményképnek.” Az Erdélyi Szemle 1933. évi 7–8-as számában Princz János így fogalmaz: „Ami különösen aktuálissá teszi Széchenyi személyiségének tárgyalását, az, hogy ő is, akár, mint mi: korszakos jelentőségű átalakulás előtt élt.” Csákány Béla a Brassói Lapok irodalmi–művészeti mellékletében kiemeli: László Dezső „Széchenyi tükrében ítéletet mond a mai magyar élet s egyúttal a ma ifjúsága felett is […] Mert a mai magyar ifjúság nem tanult eleget. Még mindig nem dobta ki hajójából azokat az ideológiai, történelmi és személyi ballasztokat, amelyek ólomsúllyal hátráltatják előrehaladásában. Elképesztően kevés azoknak a száma, akik szembenéznek magyar élet fullasztó bajaival. Az ifjúság legnagyobb része édes nemtörődömséggel lesi a sült galambot. A másik – ugyancsak jelentékeny rész – alacsony szervilizmustól űzetve, rosszul felfogott osztályérdekből rég halálra ítélt eszmék képviselőinek vált uszályhordozójává.” Ehhez kapcsolódik Bíró Sándor értékelése a Kálvinista Világ 1933. május 31-i számában: László Dezső azt szeretné, „ha a mai magyar ifjúság saját maga tudná meglátni azt: mi a legnagyobb magyar próféta ma is annyira aktuális üzenet e? Hogy ne menne annyira a mások véleménye után, hogy ne venné át minden kritika nélkül a mindenfelől felbukkanó világmegváltók fantazmagóriáit, hanem állana meg a »magyar ugaron«, mint egykor Széchenyi; lenne elég bátorsága arra, hogy szembenézzen azokkal a hiányokkal, amelyek oly nagy beteggé teszik a magyarságot. […] Széchenyi abban különbözött az összes többi, körülötte zajongó reformertől, hogy az élet talaján állva azt látta, ami valóban létezett, nem azt, amit mások mutattak neki, vagy amit szerettek volna látni. […] Először mindig a magyar helyzetet nézte, s ahhoz alkalmazta az egyetemes elvek tanulságait.”
Ami tökéletesen kifejezte az Erdélyi Fiatalok alapállását is: nekünk a magunk módján, a saját szükségleteinknek megfelelően kell végrehajtanunk a társadalom korszerűsítését – mondották –, nekünk magunknak kell meghatároznunk az Európához való felzárkózás ütemét. Erre a józan tisztánlátásra annál is inkább szükség van – érvelt a Magyar Nép hasábjain Vásárhelyi János –, mivel kisebbségi helyzetünkben önmagunktól kell várnunk és követelnünk a legtöbbet; „annál többet, minél kevesebbet várhatunk másoktól”. Merjetek nagyok lenni! – szólítja fel László Dezső Széchenyi- könyve kapcsán az ifjúságot Albrecht Dezső, a későbbi Hitel-szerkesztő. „Egy nemzedéknek sem volt annyira szüksége, hogy magáévá tegye Széchenyi tanításait, mint a miénknek – írja a nagyváradi Erdélyi Lapok Bélteky László szerkesztette ifjúsági rovatában. – Az erdélyi magyarság mintha elfeledte volna, hogy csak egy láncszem a nemzet életében, nem önmagáért való. Mintha elvesztette volna kapcsolatát a múlttal és még inkább a jövővel. Mintha nem érezné a felelősséget sem előre, sem hátra. Széchenyi viszont örök kapocs a múlttal és felbonthatatlan eljegyzés a jövővel. […] Ő az egyedüli magyar államférfi, akinek a programja – a nemzeti erők társadalmiasítása, erős közszellem megteremtése, a magyarság erkölcsi és szellemi kiművelése stb. – függetlenül az államhatalom birtokától, mert a felemelkedés tényezőit nem külső formákban, hanem önmagunkban látja.”6 Nem kétséges, hogy ez a szemlélet meghatározza majd a második Hitel szerkesztését is. Albrecht egyébként már az Erdélyi Fiatalok megindítása előtt ifjúsági lapot akart indítani, ám Jancsó Béláék megelőzték kezdeményezését. Ennyiből is kiderülhetett, hogy László Dezső Széchenyi-könyvére érzékenyen reagáltak a kortársak és a nemzedéktársak. Annál is in kább, mivel a szerzőnek épp azzal sikerült Széchenyi időszerűségét bizonyítania, hogy válaszkereső kérdésfelvetéseivel belevilágított a korabeli erdélyi magyar közélet eszmei-ideológiai zűrzavarába, és egyértelmű állásfoglalásra késztetett: értelmiségi ifjúságunk akkor áll hivatása magaslatán, ha „mer önmaga lenni”. Ha nem esik a magukat világmegváltónak feltüntető ideológiák rabságába, hanem az erdélyi magyarság létérdekei szerint cselekszik. Az 1990-ben lezárult (?) történelmi zsákutca a legfőbb bizonyság arra, hogy László Dezsőék jól értelmezték Széchenyi időszerűségét.
1991. szeptember. Megjelent a Korunk 1991/9-es, illetve a budapesti Hitel 1991/21-es számában.
1 Benkő Samu: Széchenyi István közjóra való törekvései.
In: B. S.: Őrszavak. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1984. 218–234.
2 László Dezső: Akarom: tisztán lássatok. Széchenyi István és a magyar jelen. Erdélyi Fiatalok kiadása, Kolozsvár, 1933.
3 Makkai Sándor: Harc a szobor ellen. Kolozsvár, 1933.
4 Venczel József: A HITEL és a közvélemény. Hitel, 1935. január 15.
5 László Dezső: Reálisan látó nagy magyarok családfája. Erdélyi Fiatalok, 1934. II. 37–39.
6 Albrecht Dezső: Merjetek nagyok lenni! Erdélyi Lapok, 1933. ápr. 20.