Századszor várjuk decemberben a postát mi „Átalvetősök”. Századszor akarjuk olvasni azt, amire mi gondolunk, mi, kiket átalvetett a sors ide a nagyobbik (inkább kisebbik) hazába. És nem csupán mi, hanem sok magyar szerte a világban, átal- és kivetettek.
Ritka eredmény, szórványos jelenség életünk eme sok küzdelemmel megélt negyedszázadában. Sok hasonló csíra vált az idő, de főleg a közöny áldozatává. Többség és annak töredékei által indított kezdeményezések, sőt már szárba szökkent sikerek hervadtak semmivé. Ha összeszednénk őket, valóságos hervadt virág halomra emlékeztetnének az eltelt évek szellemi temetőárkaiban. Elszaladt magyar éveink keserves és kényszerű szemétdombjain.
Az Átalvető azonban él. Él és hat. Hat és vigasztal. Vigasztal és int.
Polcaimra tekintek, s nézem a szép sorjában bekötött évfolyamokat, elsőtől a legutolsóig, mely csak a századikkal együtt kapja majd meg kötését.
99 nekifeszülés, 99 siker, 99 sokak számára ismeretlen és el sem képzelhető munka, hetek-hónapok áldozatos tevékenysége. Maga a szolgálat.
Az „Átalvetősöknek” nem kell sorolnom a főszerkesztők nevét. Ismerik őket. Van, aki már a tisztelgő emlékezet részese, s van, akiért a hatalmas munka miatt aggódnunk kell. Tisztelt olvasó, ha még nem szerkesztettél folyóiratot, nem tudod elképzelni milyen erőfeszítés ez, mekkora kitartás, türelem, tapintat, no és természetesen elkötelezettség és hozzáértés szükséges ahhoz, hogy egy 25 éves múlttal büszkélkedő lap ezen a színvonalon folytathassa tevékenységét.
A siker mellett azonban gondolni kell e kedves szellemi szőttesünkkel kapcsolatos fonákságokra is. Mert hihetetlen, hogy 25 éves jelenlét után még vannak magukat elkötelezett erdélyi gyökerű magyaroknak tartó honfitársaink, akiknek a lapról beszélve, abból idézve, azt felmutatva, fogalmuk sincs létezéséről. Bocsássanak meg az ünneprontásért, de amikor lazán közlik: add meg a címet, hiszen 1500 forint nem pénz, s aztán a következő alkalommal csak szabadkoznak, hogy ez, meg az, akkor az október másodikán szavazásra restekre emlékeztetnek. Természetesen nem olvasóink azok, akikre gondolok, de mint történni szokott az iskolában, a jelenlevőkre zúdul a tanár – hiányzóknak szóló – intelemáradata.
Annál nagyobb öröm számomra, ha nem is olyan ritkán új honi ismerősök figyelmeztetnek az Átalvetőre, az abban olvasottakra, vagy éppenséggel erdélyi mivoltomat megtudva, a lapról kezdenek érdeklődni.
Kedvelt folyóiratunk él és velünk van. Negyedszázad alatt sokunk életének vált részévé. Ott fekszik az éjjeliszekrényeken, és ott lebegnek gondolatai erdélyi és magyarországi, sőt héthatárokon túli magyar társaságok eszmecseréiben éppen úgy, mint mikor csak egy-két magyarnak sikerül összehajolnia. De ott van akkor is, amikor a tájékozatlanság homályában kell világot gyújtani, mikor a rossz szándék vagy az általa kihasznált ismerethiány segítségével fellobbantott vitákban támasz a helyesen érvelőknek.
Ennek a sikertörténetnek azonban nem szabad elringatnia bennünket. Amilyen felelősséggel és áldozatkészséggel eltelve készül, olyan felelősséggel és áldozatkészséggel tartozunk mi is a lapnak és életben tartó alkotóinak. Mutassuk, kölcsönözzük, hirdessük az Átalvetőt. Figyelmeztessünk arra, hogy támogatásával a határokon túliak számára biztosítunk lehetőséget az együttgondolkodásra, s általa az összmagyar egységre.
Ez a 100 számot megért folyóirat rangot vívott ki magának a magyar sajtó nemzeti vonulatának nem szűk égboltján, s az olvasásra hajló, a sorskérdéseinket követő, a tenni kész erdélyi, sőt nem csupán erdélyi magyarok folyamatosan követik azon a szellemi égboltozaton csillogását.
Követik és igénylik szerteszóródó sugarait, mert vezérlő csillaguknak tartják.
Leányfalu 2016. október 7. Szász István Tas.