Egy székely falu helytörténeti adatainak olvasása közben
Vadasd (Havad község, Maros megye, Románia) apró székely település a Kis-Küküllő és a Nyárád között húzódó Patak mente völgyében, alig 400 lakossal. Erről a faluról közölt kronológiába állított helytörténeti adatokat Székely Ferenc néprajzos-helytörténész, aki nem a tények magyarázatával és értelmezésével, hanem puszta közreadásával siet a téma iránt kutató szakemberek és olvasók segítségére lenni.
A munka szakszerűsége és pontossága, a kis magyar település tengerben a csepp mivoltának ragyogó felmutatása, hogy aztán annak fordítottját szolgálja, a múltban ilyen-olyan okból utazni készülődőnek, – elismerésre méltó. Annyira az, hogy nem is erről kell írnom, felesleges lenne új meg új dicséretekkel ékesíteni a település történetének eme hűséges szerelmesét.
A könyvecske átolvasása után gondolataim inkább másfelé barangolnak.
Legelső gondolatom Reményik Sándor csontunkig hatoló betűkkel belénk rótt figyelmeztetésének egyik írott megerősítését vélte felfedezni e munkában.
Mert túl azon, hogy a durva és ostoba jelen által ármányos célokból atomizált ember – életet jelentő – közösségi igényének bizonyítékait olvashatjuk fél évezredes távolságban, azt is igazolva látjuk, hogy ezt a közösséget a templom és az iskola tartotta össze. Ha e kettő nem lett volna, a közösség sem lehetett volna és még annak híre is eltűnni kényszerül, lehetőséget adván a vad és hazug, hézagpótló történelmi képzelgéseknek.
Nagy szerencse, hogy ezek a feljegyzések és tárgyi emlékek megmaradtak.
Épített örökségünk, könyvtáraink és temetőink védelme nélkül, nemsokára megkérdőjelezhetnék az eltelt évszázadok igaz történetét. Sokáig a tettek mezején is láthattuk ennek előkészítését. Ma ugyanaz, amennyire a távolból megítélnem lehetséges, ravaszabb módszerekkel és talán lassabban, de változatlan szándékkal folytatódik.
A helytörténeti munkák tehát múltmentő értékűek. A múltmentés pedig elengedhetetlen része a jövő építésének.
A józanész, mely a világ jelenlegi folyásának ismeretére épít, s megkísérel elszakadni a hézagos múltat pótolni kívánó képzelgők elszomorító, de egyben szánalmas törekvéseitől, világosan térképezheti fel a múltat tagadók és a tagadás ellen küzdők elszakíthatatlan közösségének sokak számára kényelmetlen, de a történelem iróniája és a demográfia szabályai szerint elkerülhetetlen igazságát.
Mikor egy ilyen munka kerül az érdeklődő és ébredező gondolatokat ápolni kész olvasó kezébe, elkerülhetetlenül kapcsolja össze a múlt tanulságait a jövendő építés követelő sürgősségeivel.
Az egyik oldalon mentjük múltunkat, nem csupán mint bizonyítékot, hiszen láthattuk, hogy azzal a világ hatalmasai nem sokat törődnek, s alig van arra remény, hogy valaha ilyenekre támaszkodva szolgáltassanak elégtételt nekünk, hanem azért is, mert a múlt eseményeinek követése, az ősök kisközösségeiben felfedezhető tartás, a kor mai szemmel oly szegényes körülményei között felfedezhető – a mait megszégyenítő – szervezettség és egység, sokmindenre megtaníthat. Mert ha a megmaradást tűztük ki célul, akkor tanulnunk kell.
Mindebben az a furcsa, hogy ezeket a tanulságokat nem elég csak saját nemzeti közösségünk hasznára kamatoztatnunk. Meg kell osztanunk a minket elvakultságukban ma is homogenizálni óhajtókkal. És ha vannak nekik is hasonló értékeik, azokat is illik megismerni. Ha több van, többet, ha kevesebb, kevesebbet.
Mert a véltnél sokkal nagyobb veszedelmek fenyegetik a keresztény Európát. Olyanok, amelyek nem törődnek nemzetiségi és vallási megosztottságokkal. Olyanok, amelyek átlépnek az ortodox törésvonalon, azon a furcsa mezsgyén, mely tektonikus katasztrófákat okozó törésvonalak módjára és szerencsétlenségünkre, éppen szülőföldünkön húzódik át.
A veszedelem, mely Vadasd fél évszázad alatt egyharmadát vesztett lakósságát is fenyegeti, ugyanaz, mint amely a jelenlegi birtokosok fővárosi politikusainak utódait is érinteni fogja.
Vadasd megmaradt egységes közösségnek. Ez az anyaországtól elcsatolt magyarlakta vidékek tekintetében nem jellemző eset. De Istennek hála, még sok ilyen van. Van tömbmagyar területeken is, de itt-ott még elszigetelten is.
Mindez azonban semmit nem jelent a jövőben, ha azokra a veszedelmekre gondolunk, amelyek a neoliberális világ által elvakított és ébredni oly nehezen akaró Európát fenyegetik.
Joggal kérdezheti az olvasó, hogy miféle gondolatok ezek egy Patak menti székely falucska remekül összeállított történeti leltárának olvasása után?
Nos, kedves olvasó, ha csak egy kicsit is tájékozott, és csupán töredékeit sikerült megismernie a reánk zúduló információáradat e veszedelmekre vonatkozó részleteinek, akkor Székely Ferenc munkájában nem csak egy érdekes leltárt fog látni, nem csak ősök sorának áldozatos aprómunkáját, mely annak idején az életüket jelentette (azt az életet, mely nélkül mi sem lennénk). Igen, nem csupán ennyit, hanem azonnal felhorgad elméjében a nagy kérdés: miként maradhatunk meg európainak Európában, közép-európainak Közép-európában, magyarnak a Kárpát-medencében?
A válasz kettős.
Mindenekelőtt saját erőfeszítésből. Abból az erőfeszítésből, amelynek téglái ott láthatók a most bemutatott könyv oldalain, fél évezredes távlatban.
De nem utolsó sorban közös erőfeszítésből. S ez a nehezebbik!
Vajon megtalálható-e az a módszer, amellyel a homogenizáció lázálmában tévelygőkkel megismertethetjük azt az igazságot, hogy bár jelentős esélyük van ennek az őrült óhajnak a megvalósítására, vélt „áldásait” majd nem élvezhetik, mert a homogenizáltakkal együtt fognak lemerülni a népek tengerében, vagy ami ennél is rosszabb, a fogyasztói társadalom, a fenntarthatatlan „fenntartható fejlődés” hasonló lázálmának végkifejlete közepette.
A Patak menti völgy szelíd lakói feljegyzéseikben úgy siklanak át történelmi katasztrófákon, mintha nem is léteztek volna. Életvitelük, egész létük értelme a templom vagy iskolaépítés, a kántortanító vagy a harangozó járandóságának összeszedése, a szegénységből is adakozni próbálkozás terén érhető tetten. Papok jönnek, papok mennek, tanítók váltogatják egymást és mezítlábas nebulók baktatnak az olykor düledező falú iskola felé. De a harangot mindenkor újraöntik! A templomot – bővítve – újraépítik. Minden cselekedetüket a rendtartó székely közösség szabályai határozzák meg. Vitatkoznak, gondolkodnak, olykor még vádaskodnak is magyar módra, de újra és újra előrelépnek. Útjuk a megmaradás felé töretlen.
Okoskodó politikusok, haszonleső bankárok, szolgálni óhajtó áltudósok küzdenének a kisközösségek megsemmisítéséért. Az évszázadok alatt kialakult közösségi ember természetét évtizedek alatt akarnák megváltoztatni. Ennek legnagyobb akadálya a kisközösség.
Ha ezt a könyvet elolvassuk, előttünk áll, hogy miért! Láthatóvá válik annak a százegynéhány családnak a gyengeségében is rejlő hatalmas ereje.
Ennek megsemmisítésére esküdtek fel a globalizáció hatalmas erői már több mint egy évszázada. Ezért kapta Európa egy része az egyik, más része pedig a másik diktatúrát. Ezek –
látszólag – el is végezték hagyományromboló munkájukat. Ahol nem sikerült, más módon folytatják. A kondukátor falurombolása ellen, alig két évtizede, még százezrek tüntettek a magyar főváros szívében. Ma tudós neoliberálisok értekeznek a falu felszámolásának szükségességéről egyetemi pulpitusokon. Akkor az erőszak, most a hamis tudomány – annál is veszedelmesebb – fegyvere dolgozik a Vadasdok ellen.
Székely Ferenc és társai átmentik az időnek, a bizonyíték mellett, a tapasztalatot. Felmutatják a cáfolhatatlan ellenérveket. Nem magyarázkodnak. Felmutatnak!
Odáig már nem is merek elmenni gondolataimmal, hogy az az egyszerű élet, melynek fonala ötszáz éven át követhető, mennyire lehet valamiféle modell a közeljövőben, amikor az energiaválság, a víz és a nyersanyaghiány, a környezetszennyezés és sok más leküzdhetetlen – és a modern ember által katasztrófának megélt – esemény fog józanságra kényszeríteni.
Már azokat, akik megmaradtak.
Embernek, európainak, románnak, magyarnak, vadasdinak!
Köszönjük Székely Ferencnek ezt a nagy munkát, s reménykedjünk, hogy sok magyar településnek, sőt vegyes vagy román településnek is lesznek hasonló krónikásai, akik tényekre és kézzelfogható bizonyítékokra alapozva írják meg az igazságot, magyarázkodások és belemagyarázó szándékok nélkül.
Egyetlen cél érdekében: a közös megmaradásért.