Mindenekelőtt arról, hogy szeretve tisztelt nagyasszonyunk, Kulcsár Edit felkérésére miért vállaltam a mai kiállítás megnyitását, a művészet felkent papjainak eme szentélyében.
A felkérésre adandó válaszom dolgában, Konthur Bertalan iránti régi barátságomon túl, erőteljesen befolyásolt egy számomra sokatmondó, kedves és erőt adó, valamint megnyugtató párhuzam, melyről szólni fogok.
Ennek ellenére megilletődve állok most Önök előtt, hiszen ez egy 28 ével ezelőtt indult, s immáron a hagyomány minden tekintélyével felruházott rendezvény, olyan álomszövők munkájának gyümölcse, akik az álmukat életre is szülték.
Hihetetlen számomra, hogy párhuzamot vonhatok a magam álmait szövögető magányos küzdelme és eme évről évre, hónapról hónapra megújuló csoda között. Mégis meg kell tennem, hiszen ugyanazokban a hónapokban, a kor legerőteljesebben éppen Erdélyben tomboló őrületének idején, mikor a fáradhatatlan Demeter házaspár háza táján az Erdély Művészetéért Alapítvány tartós szőttesét szőtték, én – erről mit sem sejtve – éppen 10 éves boldog, de nem tunya bakonyi száműzetés után kerültem Isten kegyelméből olyan helyzetbe és helyre, hogy magam is hasonló terveket szövögessek. Mert tenni kellett, ezt követelte az erdélyi gyökér s a kor szava, ezt követelte a hazai környezet önhibáján kívül fennálló, bántó és tudtán kívül pazarló tájékozatlansága az összmagyar értékek dolgában.
Amit Bocskai István urunk közel fél évezrednek előtte már tudott a kisebbik és nagyobbik hazát lakók sorsának elválaszthatatlanságáról, azt feledtette a kádári kor. Milyen érdekes, hogy a könnyelműen eldobott értékeket annál nagyobb igyekezettel sajátította volna ki egy tudatlan, de ösztönösen ravasz, a maga bizánci módján nemzetben gondolkodni is képes diktátor politikája, aki az erdélyi magyar alkotókat magyar származású, vagy ahogyan még mondották: „magyarul beszélő” románként vette volna saját lajstromába.
Ilyen hónapokban született meg egyidejűleg, egymásról mit sem tudva, Budapesten a Vármegye Galéria, és mint kistestvér Leányfaluban az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás sorozat. A Vármegye Galéria hamarosan országos hírre tett szert, de kisded magánkezdeményezésem is bekerült a szellemi vérkeringésbe, sőt amint teltek az évek létrehozhattam a Hitel Múzeum-Galériát.
A Mindenható különös kegyelméből aztán mindkét kezdeményezést az értő értékelők egyazon elismeréssel illették, és néhány év különbséggel Márton Áron emlékéremmel jutalmazták az erőfeszítéseket, ezzel is megpecsételvén az egyszerre fogant gondolat megvalósulásában rejlő rokonságot.
Eddig ama érdekes, de semmiképpen sem véletlen párhuzamról.
De ma itt Konthur Bertalan, pontosabban dr. Konthur Bertalan, a kiváló orvos, a sebész és plasztikai sebész, mint szobrász és grafikus mutatkozik be a közönségnek.
S ha már párhuzamokról beszéltünk, máris újabbal hozakodhatok elő, hiszen miképpen Berci barátom a volt sebész – az egykor volt nagyhírű és szép emlékű magyar nyelvű Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem végzettje – azonképpen magam is, a volt pszichiáter, egyazon iskolát látogattuk. Ezért jól ismerhetem mai ünnepeltünk, az orvos és a művész indulásának szellemi-lelki terepviszonyait.
Kérdezhetik, mit keres a teljes és sikeres orvosi pályát befutott dr. Konthur Bertalan a művészet zárt kasztjának virányain. Miért fontos ez egy erdélyi, egy transzszilván szellemű, egy székely gyökerű embernek?
Ha mai bemutatkozónk elképesztő sokoldalúságára gondolok, ha végigfut emlékezetemben az ő gyökeret ereszteni próbáló erőfeszítéseinek sora, akkor egy mostanság felkapott székely vicc jut eszembe. Áron bácsit kérdezik: miként lehet az, hogy ő mindenhez ért? Áron bácsi válasza rövid: mindenhez IS!
A mindenhez is érteni képességnek pedig története vagyon!
Története, mert nem elég hozzá a gének csodás útján érkező tehetség, az Isten adta talentum. Meg kell dolgozni azért. S ez a munka elkezdődik akkor, amikor a szülők erőfeszítéseire csodálkozhat reá a gyermek. Szerencsém volt ismerni Berci csodálatos szüleit, volt kire rácsodálkozzon. Aztán kell egy közösség, amelyik példájával nevel. A transzszilván közösség, még romjaiban is, még akkor is, amikor szellemi gyökereit csak egyetlen nemzet ismerte el a három erdélyi közül, tudtán kívül, akaratlanul, sőt annak ellenére, valahol a népben ott lappangott. Évszázadok együttélése alapozta meg ezt. Mai kiállítónk ezeket az értékeket ott hordozta és egyesítette magában.
De tanár is kellett, aki képes a szemeket nyitogatni, aki akarja és meri ezt tenni, aki nem fél az ezzel járó retorziótól. Mert akkoriban ezért a felelősségre vonás veszedelmes eszközei mindennaposak voltak. Nos, akadt ilyen tanár. Alma materünk kiváló és felejthetetlen tanári kara, nem csak a szűken értelmezett orvostudományt kérte rajtunk számon. Tudták, hogy a gyógyító ember, embert gyógyító, s a beteg embert sokféle szinten szükséges megközelíteni. Érthető módon, ha szükséges, tudni kell egy észrevétlen felülnézetből szólni hozzá, s nem egyszer szükséges elfogadni az alulnézetet is, megpróbálván felnőni az ő magasságaiba. Ebben lappang ott az igazi orvos kényszerűen szép helyzete, a mindenhez IS érteni ki nem mondott elvárása. Nem önmagáért, hanem a beteg bizalmát biztosítandó, a beteg érdekét szolgáló orvosi presztízs szükségességéért.
Hát innen indult el Konthur Bertalan, a sokoldalú tehetségű és erős transzszilván tudattal rendelkező fiatal orvos.
A gyógyítás csodálatos művelőinek sora mellett, a diktatúrában egy akolba terelve élt a sokféle erdélyi magyar értelmiségi: orvos, tanár, irodalmár s a művészetek megannyi remek művelője.
Az oroszhegyi, majd a sóváradi körorvosra, akkoriban készített grafikai munkáira, már korán felfigyeltek. Elkészítette első plasztikáját, kiről másról, mint a benne is élő szellemiséget megtestesítő Kós Károlyról.
Amikor pedig első lépéseit tette a grafika terén, tehetségét látván Maszelka János jeles festőművész, szárnya alá vette.
Már ekkoriban részt vett a megyei tárlatokon, s utóbb mint marosvásárhelyi rezidens sebész, az orvos művészek kiállításain. Főleg kubizmusba hajló grafikai munkákkal, monotípiákkal szerepelt. Ezekből láthatunk itt néhány megmaradt példányt. A személyes élményekhez fűződő munkák a kor, a táj és az ott élők ismeretében különösen sokatmondók. Az éji órán hazafelé tartó körorvos, egyszerre hallhatta az itt látható toronybéli bagoly és a korszak vészjósló huhogását.
De meghívást kapott a számunkra örökké legendásnak számító zsögödi Nagy Imrétől is. Csak hát a sors mindkettőjüket másfelé invitálta. Imre atyánkat felfelé, Konthur Bertalant meg kifelé. Mert jaj –, igen sokféle arca van ama etnikai tisztogatásnak, mely sajnos észrevétlenül máig folytatódik arrafelé, a kontinens immáron megtévesztően közös csillagzata és tisztának hazudott kék ege alatt.
1982-től aztán egy időre elhallgatnak a múzsák, és az újabb gyökéreresztés, valamint a szakmai tökéletesedés újabb időszaka következik, de nem egyoldalúan, mert az összmagyar kötelesség tudja, kit kell szólítania. Konthur Bertalan a külhoni magyar cserkészmozgalom európai tagozatának vezető munkatársaként járja a világot, és az Erdélyi Világszövetség németországi tagozatának alapító elnöke, kezdeményezője a svájci és ausztriai tagozatok létrejöttének. Így végez nagyon fontos munkát, olyan fontosat, melyről itt beszélni csak hosszasan lehetne. És akkor még nem ejtettem szót a honi, olykor az erdélyi magyar művészeti élet nagyjainak folyamatos támogatásáról, azok időnként engedélyezett nyugati portyázásai során. Kiállításokat szervez olyanoknak, mint: Plugor Sándor, Barabás Éva, Nemes László, Török Pál, Kádár Ferenc vagy Botár Edit.
Nem véletlenül láthatjuk itt a nagyszerű Plugor Sándor Konthur Bertalanról készült portréját.
Az idő kérlelhetetlen, a történelmi és a személyes egyaránt. Elérkezik a nagy változások éve, majd a nyugdíjba vonulás is.
Magyarországra tér haza, de feleslegessé válni képtelen lenne. Pedig élhetné kényelmes nyugdíjas éveit, ülhetne a sok küzdelem megérdemelt babérjain.
Ekkor jutnak szóhoz ismét a múzsák, nem halkan és szerényen, hanem kemény felütéssel, nem csupán meg –, hanem felszólító erővel. Ezúttal mintha a plasztikai sebészben szunnyadó művészt szólítgatnák egyre követelődzőbben. Az alkotó kedv hát előbbre lép egy dimenziónyit. Már nem a grafika, hanem a szobrászat izgatja. Próbálkozik, gyakorol, tanul, ígéretes tehetségét felismerő támogatókra lel a hivatás kiválóságai között, és elkezdi készíteni érem és plakett sorozatait, melyekből természetesen nem hiányozhatnak a nagy magyarok, a nagy erdélyiek, de az emberiség nagyjainak kiemelkedő alakjai sem. Közben azonban belekóstol a körplasztika rejtelmeibe is. Azóta mintegy 20 szobor és 75 kisebb-nagyobb plakett született keze alatt, de ezeken kívül van sok olyan, amely még kiöntésre vár.
A rövid idő alatt felmutatott teljesítmény tehát arányaiban is hihetetlenül gazdag.
Megszerveződnek első sikeres kiállításai.
Két évvel ezelőtt Leányfalu örömmel ad helyet ottani bemutatkozásának, s a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékezve ekkorra készíti el Márton Áron és édesanyám, Hort Idy szobrait.
Nem tisztem a művészet értő kritikusait helyettesíteni, erre nem vállalkoznék. Magam csak arról számolhatok be, hogy már a megörökítésre választottak névsora magáért beszél. Már ebből is láthatjuk az alkotó elkötelezettségét.
A múlt nagyjait, többek között Wesselényi Miklós, Kemény Zsigmond, Orbán Balázs, Arany János, Tisza István képviseli; Liszt Ferenc, Bartók Béla és Kodály Zoltán a zeneművészek sorából. Aztán a huszadik század magyar írói közül csak néhányat említve: Ady Endre két formában is, Babits Mihály, Hubay Miklós, József Attila, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Nagy Gáspár, az éppen 20 éve halott Páskándi Géza, Sütő András, Tamási Áron, Tormay Cécile, Wass Albert, Weöres Sándor; a képzőművészek közt: Brassai, Egry, Páll Lajos, Szervátiusz Jenő; vagy a világ hozzánk közel álló nagyjaiból: Ajtósi Dürer, Dante, Da Vinci, Michelangelo, II. János Pál stb. Mint már mondtam, mára összesen közel 100 alkotás.
Gazdag munkásságának egy része jelenleg az Ábrahámhegyen megnyílt kiállításon látható. Ilyen az Albert Schweitzer mellszobor, a Semmelweis Ignác nagy plakett, a Németh László és Tatay Sándor fej, illetve a Balaton-felvidékhez köthető Kisfaludy, Egry vagy Udvardy plakettek.
A munkák, szemben a kor sokszor dominánssá váló irányzatával, nem arra törekednek, hogy a modellről a művészben belül megszületett alakot formázzák meg, vetítsék ki, hanem arra, hogy azt, a munkát szemlélő, annak egykori valóságában ismerje meg, ugyanakkor vonásaiba nem egyszer nagy sikerrel csempészi bele az ábrázolt személy általunk más úton megismert belső tulajdonságait. Vagyis nem az alkotóban kialakult szubjektív kép, hanem a láttatni óhajtott igazság vezeti kezét, amelyek természetesen nem egyszer egybeesnek.
Erről a kérdésről az értő Szakolczay Lajos így ír: „Konthur Bertalannak nincs könnyű dolga, hiszen a csaknem fotópontosságú arcai – ami erény, némelykor hiány is – szinte egyetlen vonással sem lendülnek ki jól megszokott (többnyire ismert) tulajdonságaik köréből, s a karakterizálást ebben „a nehezen fölszabadító” gúzsbakötésben kell elvégeznie.
Ám ő megküzdeni látszik a tudatosan vállalt nehézséggel. Még a legkisebb mértékben sem akar torzítani – annak ellenére nem, hogy bizonyos „elrajzolással” (lásd a groteszk szerepét) még egyedibbé vál(hat)nék a portré alanya –, hogy választott s nyilván szeretett hőseinek arcai (…) azt mutassák, és oly módon, mint amit róluk a műveikkel való találkozások után az alkotó elképzelt.”
A magyar szellem nagyjainak megörökítésén oly nagy energiákkal munkálkodó művész titkos vágya, mely egyben munkájához lendületet ad, hogy valaha ez a sorozat a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményét gazdagítsa.
Konthur Bertalan csendes, de nagyon sokszínű egyénisége hosszas magyarázatokra adna alkalmat. Az anekdotázó kedvűek számára rengeteg kedves és tanulságos, olykor történelmi fontosságú mesélnivaló akadna, de ez itt egy kiállítás megnyitó.
Azok, akik a munkákon keresztül őt megismerve, közelebbit szeretnének tudni róla, itt és most elbeszélgethetnek véle.
Az a műfaj, melyet most művel lehetővé teszi, hogy nagyon sokunknak szerezhessen örömöt, hiszen egy-egy Konthur plakett, vagy szobrocska a lakásunk valamely zugában, naponta segíthet új meg új gondolatokkal feltöltődni ebben a tudatosan értékvesztés felé vezetett világban.
Járjanak körbe és ismerkedjenek az ismerősökkel úgy, hogy egy újabbal is gazdagodjanak: Konthur Bertalannal, a művésszel.
Plasztikai sebészi munkát már csak bronzban vállal.
Szász István Tas
2015. június 9.