(Székely András Bertalan: Népben, nemzetben. Polisz sorozat.)
Ha egy könyvnek ilyen félreérthetetlen és tömör címe van, már a borítólap láttán eldől, hogy kik lehetnek olvasói. Ugyanakkor, mint a „szavakkal dolgozók” esetében manapság oly gyakran történik, már első saját gondolatát is felül kell bírálnia a méltatónak. Mert bizonyára e címszavak miatt akadni fog, akit nem érdeklődése vagy szíve, hanem az ellenkezés ördöge késztet a mögöttük sejthető tartalom megismerésére. Ha azonban ez a feltételezett valaki még valamennyire is ép lelkületű személyiség, olyan, akit csak környezete vagy neveltetése „vitt rossz útra”, bizonyára más emberként teszi le Székely András Bertalan könyvét.
A magyarság, igen nehezen eldönthető hosszúságú idő óta, csapdában él. Hiszen több ezeréves történelmünk során az ismeretlen és ismert csapdahelyzetek sorát kellett túlélnünk. Ezeknek felsorolása most nem lehet célom, de a legutolsó, melyet Trianon csapdájának szoktam nevezni, már Trianon előtt rabul ejtette, és máig nem ereszti. Közben – minthogy ennek is folyamat jellege van – sokféle formát öltött, de végkifejletében egy: „hét az egyhez” helyzethez vezetett. Ma legalábbis, ez határozza meg sorsunkat. Papíron ismét Európa része lettünk, és Európa érdeke, hogy köröttünk csend (kuss) legyen. Ha nekünk adna igazat, heten lázadnának ellene, ha hétnek ad igazat, csak egynek – vagyis a magyarságnak – kell befognia a száját.
Ilyen helyzetben, melyet éppen a fenti logika alapján az is tetéz, hogy saját nagyobbik „hazánk” belső erőink közül is a nemzetben gondolkodást tagadókat támogatja, hatalmas felkészültség, rendkívüli lelkierő és szívós kitartás kell, ha át akarjuk menteni magunkat a jövőnek, és értékeinket egy eljövendő jobb világnak.
Ennek a munkának a hangyaszorgalommal történő elvégzéséhez mutat fel nagyszerű példát Sz. A. B. egész – rendkívüli realitásérzékről tanúskodó – tevékenységével.
Szerzőnk a nemzet számára nélkülözhetetlen tudós prototípusa. Ő az, aki rátapint a sebekre, az elfertőződött fekélyekre és szőnyeg alá sepert kényes kérdésekre. Ő az, aki már a tiltások világában is a megtűrt határokon belül mert és tudott emelni fontos kérdéseket, aki a leletmentő alaposságával és szívósságával kutatott meg elsüllyedni látszó értékeket.
Hogy könyvének címe még ma is, vagy éppen talán ma, indulatokat és gyanakvásokat kelthet, az a nagyon sajnos, s a csepp, melyben benne leledzik az egész Pannon szellemi tenger keserűsége. Mert elszabadult a neoliberalizmus, s féktelenségében apokaliptikus lovas alakját ölti. Vagy talán inkább egy földgyaluét, amely főleg a rombolást képes szolgálni, jó esetben olykor talán az alapozást. Száz egynéhány éve az ős, a magyar liberalizmus az: „azt bünteti, kit (mit) szeret” gondolkodásával, ott bontott ahol kell, és alapot készített ahhoz, ami előre vihette az akkor feudális sarakba ragadt országot. Mai – vélt – örökösei tudjuk mit tesznek, s egy egész világot, főleg pedig Európát színesíteni képes nemzetet, annak minden kincsével, dühödt és dúló-fúló lendülettel próbálnak eltakarítani a globalizáció már-már önmagát is rothasztó áradatának útjából.
Nagyon szeretném hinni, hogy a sok apró és mégis óriási leletmentés, feltárás, rávilágítás, felismerés, felmutatás, letisztítás és felvilágosítás, ami Sz. A. B. munkájának útját szegélyezi, hozzájárul valamennyire e romboló lendület megfékezéséhez.
Ennek az új kötetnek tarka szőttesét a cél és a cél felé törekvő akarat módszerének következetessége teszi harmonikussá. Aki végigolvassa, nem tagadhatja le, hogy a tárgyilagosság, az önkritikus magunkba néző szemlélet végigkíséri.
Nem én beszélek haza, ha a harmincas-negyvenes évek kolozsvári Hitel folyóiratának szellemi köréhez érzem közelállónak. Állíthatom ezt azért is, mert a Hitel körüli nagy hallgatásban éppen ő volt az egyik első „csendháborító”, aki aztán e kör tevékenységéből, Venczel József munkájának megkutatását és felmutatását vállalta fel.
Amint a Hitel szellemi köre a Németh Lászlón keresztül leszűrt Széchenyi féle gondolatok alapján működött, úgy Sz. A. B. is innen indul ki. És jól dönt. E gondolkodásmódnak ma is használható, aktuális elemeit, következetesen felhasználja módszertanában. De közvetett módon ott munkál benne Makkai Sándor „magunk revíziójának” iránytű fontosságú szelleme is. A valaha élt nagy nemzetstratégiát kereső gondolkodók örököse ő, aki biztos kézzel helyezi el e lassan emelkedő épület falába saját mívesen csiszolt köveit, s nem azzal foglalkozik, hogy mikorra készül el az épület, hanem napról napra próbálja végrehajtani az önmagának kiszabott feladatot. És ezt a munkát a lehető legjobban, leghatásosabban, leghitelesebben hajtja végre. Az ő magatartása valóban méltó a haza sorsához, tehát Németh László értelmezésében Sz. A. B. a tudós, valóban hazafi is.
A Népben, nemzetben című kötet a Polisz sorozat szerkesztőinek igen jó választása volt. Ma, amikor nem csupán az utca embere, de még (sőt) a vájtfülű értelmiségi olvasó is tévelyeg az információáradatban, ezek az írások egyenként és együtt is alkalmasak, hogy a megközelíthetőséget biztosító terjedelmi korlátok ellenére tanítsanak, felvilágosítsanak, eligazítsanak nagy nemzeti kérdéseinkben. Vagyis Trianon csapdájának labirintusában mécsesek lehetnek.
A kötet méltatója nem térhet ki a késztetés elől, hogy írásról írásra felbukkanó legfontosabb gondolatait ne sorakoztassa fel, ezzel is megpróbálván felkelteni a szellemi étvágyat ínyencekben és – manapság sajnos érthető – közönyben tengődőkben egyaránt.
Lapozzuk tehát fel a kötetet!
Mindenekelőtt az tűnik fel, hogy a válogatás triptichon szerű. A szerző három fejezetbe gyűjti anyagát.
Már első – egy rádióműsor margójára írott – rövid fejtegetésében (Az én hazám) megerősíti feltételezésemet és a Hitel alapító és szellemi körét többek között vezető Venczel Józseffel azonosulva vallja, hogy: „a tényfeltárást a cselekvési program megfogalmazása, majd a változásokban való részvétel kell, hogy kövesse”. Úgy érzi ebben benne is foglaltatik a haza s a hazafiság fogalma. Ezt olvasván csupán egyre gondolhatunk: mai helyzetünkben alapvetően fontos felismerés, hogy a haza cselekvő hazafiságot követel. Minden egyéb csak szépelgés.
Ezután kezdődik a triptichon első fejezete, mondhatni a középső oltárkép, melynek címe: Górcső alatt.
Ennek a fejezetnek első írása Szent István nap előtt címen egy televíziós beszélgetésének szerkesztett változata, mely közelebb visz a tudós személyéhez. Megtudjuk belőle, hogy családi gyökerei mián is elkötelezettje a kisebbségkutatásnak, s mint maga mondja, felhasznál minden lehetőséget a kisebbségekkel való bánásmód etikájának kifejtésére. Ezzel maga mondja ki azt a szót, mely magatartását tudós mivoltában is jellemzi. Ő Németh László értelmében vett hungarológus és etikus szószólója minden kárpát-medencei (vagy bárhol létező) kisebbségnek. Erre a beszélgetésre tulajdonképpen az előtte Határhártyák címmel megjelent kötete is alkalmat adott. Maga e cím is tudatosan, vagy freudi módon árulkodik Németh László a természettudós szellemi jelenlétéről. Hiszen a hártyáról nyilvánvalóan az ozmózis jut eszünkbe, és ő ezt átemeli a szellemi, társadalmi, nemzetiségek közötti átjárhatóságok viszonylatába, a hungarológia tudományába. Ez a ma is zajló és ható folyamat fontos vizsgálódások tárgyát kell, hogy képezze, hiszen meghatározó a Kárpát-medence magyarságának jövőjét illetően is. Még nem dőlt el, hogy ez az oda-vissza folyamat, mely miközben a nemzetiségi terek között értékeket is átáramoltat – egyéb párhuzamos hatásait is figyelembe véve – milyen más hatásokkal jár, s hosszú távon kinek a javára dolgozik. Sz. A. B. a kettős mérce manapság annyi viszonylatban használt felháborító és méltatlan eszközét is elutasítja és nem csak saját javunkra, hanem kisebbségeinkkel kapcsolatos kötelességeink vonatkozásában is.
A kisebbségeink parlamenti képviselete dolgában igen pontosan fogalmaz. Ennek elmaradását alkotmányos mulasztásnak nevezi, hiszen a ma működő pártokhoz kötött megoldás hibás elképzelés. Hibás elsősorban, mert megköti a kisebbségeket képviselők kezét.
Ami persze a mérleg súlyosabbik serpenyőjét illeti, a beszélgetés anyagát olvasva természetes módon lobban fel a vágy minden értő olvasóban az ellenünk mindegyre felhozott ezeréves vád tisztázására, miszerint elnyomók, mi több, mi is a népek börtöne lettünk volna. Az olvasó szeretné, ha Sz. A. B. írásai eljutnának minden félrevezetett európaihoz, s így azok – a franciás államnemzet fogalmának megértést gátló fogságában – képesek lennének megérteni mit jelentett a hungarus, mit jelentett a szent korona védelme alatt többeknek is nemzetté fejlődi, miközben a nagy abszolút monarchiák még a nemzeti tudat kialakulása előtt – így szerencsés módon mai szemmel még bűntelenül – homogenizálták kisebbségeiket. Ezek ma fejlett demokráciának számítanak és történelmi tényekkel nem is foglalkozva, saját érdekeik mentén ítélkeznek általuk bűnösnek kikiáltott kevéssé szerencsés nemzetek sorsa felett.
A beszélgetés egy másik részében felemlegeti a védőhatalmi státust. Az olvasó itt is felháborodhat a kettős mérce egy másik esetére gondolva. Hiszen ez a státus, amely érdekes módon egyeseknél (pl. Ausztria) lehetséges, esetünkben elképzelhetetlen, s a nagy közös fórum előtt még a lesorvasztott státustörvényünket is felháborodva lobogtatták Európa furcsa szándékú ügynökei: ezt nézzék meg, ez mi akar lenni! A kettős állampolgárságról nem is beszélve! Annak külső és belső vonatkozásait egyaránt hosszan taglalhatnánk, de elég csak annyit megemlíteni, hogy valamennyi szomszédunk perceken belül és pártsemlegesen az igen mellett döntött e kérdésben. Vajon miért vagyunk éppen mi a kivételek, mi a leginkább érintettek? Mi vagyunk a legszéttagoltabbak s a demográfiai veszedelem is minket sújt legjobban. Ebben a helyzetben a kívül rekedtekről való lemondás többszörösen bűn. De szóba kerül az összetartozás fontossága és a mennyiségen túl a minőséget romboló tényezők, a Fekete Gyula által definiált kultúrmocsok stb. melyek megakadályozhatnak sajátosságunk védelmében.
A szerző harmadik írása 2006-ban Gyulai Pál-díjban részesült. Címe: Közép-Európa ketyegő bombája: Trianon. Az írás Horváth Jenőnek a Magyar Külügyi Társaság egykor volt elnökének: A milleniumtól Trianonig címen ismert tanulmánykötetét széljegyzeteli, a reprint kiadás örömteli megjelenése alkalmából. Szerzőnk már a tanulmány elején állást foglal egy nagyon fontos kérdésben, amikor a: „fájóan hiányzó nemzetstratégiáról” beszél. Ismét felmerül az olvasóban egy kérdés. Vajon miért csak nekünk nincs nemzetstratégiánk, mikor összes szerencsés szomszédunk rendelkezik ilyennel. Talán éppen ezért nevezhetjük őket most szerencséseknek? Ez a munka is kimeríthetetlen tárháza a fontos információknak. Aki röviden akar tájékozódni e kérdésben s nincs ideje, alkalma könyvtárnyi irodalmával foglalkozni, itt megtalálja a legfontosabb tudnivalókat. És az sem elhanyagolható, hogy a Székely András Bertalannál immár megszokott tárgyszerűséggel. Egy könyvismertető csak röpke gondolatokat vethet fel, főleg olyanokat, melyeket a mű olvasása ébresztett benne. Ismét elgondolkodhatunk az „Orosz medve” történelmünk utóbbi évszázadain áthúzódó nyílt és hátsó szándékok vezérelte befolyásán hazánk sorsára. Érdekes kiemelni egy másik ma is tanulságos információt: Apponyi – egy megfelelő nemzetstratégia fontosságát tudva tudván – már azon a sötét június 4-én felkérte Horváth Jenőt a Külügyi Társaság elnökségére. Ma évtizedeket szalasztunk el anélkül, hogy eljutnánk e felismerésig! Vajon miért? De ismét visszatérhetünk a kolozsvári Hitel körének aktualitásához, amikor az ott Tamási Áron által erdélyi feladatként megjelölt gondolatról tudjuk meg, hogy már Horvát Jenőnél felbukkant. Ő ezt mondta: „…merjünk tudásban, ismeretben, szorgalomban nagyok lenni…” Ugye nem kell hozzá kiegészítés! De sokak számára lehet újdonság Károlyi árulásának a nemzetközi jog által is igazolt egyik esete, a belgrádi katonai megállapodás, melyben a már létező sokkal előnyösebb demarkációs vonalat adta fel könnyelműen, a tárgyaló partnerek körében is ellenszenvet keltő sportruhás új miniszterelnök. Nem folytatom, csupán annyit jegyzek meg, hogy a tanulmány a Trianon csapdájában vergődő magyarság számára az egyik legsikerültebb tömör összefoglaló erről a fájdalmas és oly összetett kérdéskörről. Ha szomorúan ironikus akarnék lenni azt mondanám: kis kortörténet kórosan elbutított magyaroknak. Horvát Jenő megfogalmazza, hogy mi jellemezte a békediktátumot. Pontjai közül a számomra talán legfájdalmasabb a harmadik. Így szól: „mert a szerződés egyoldalú volt és nemcsak mások jogainak ellenére jött létre, de megkívánta, hogy valamely nemzet a maga jogainak fegyverrel való eltiprását általa is igazságosnak és méltányosnak tekintse, általa is óhajtott rendelkezésnek nyilvánítsa;” Mennyire ismerős. Mintha napjainkban ennek a kívánalomnak próbálnánk minden áron megfelelni.
A következő írás a Tükörcserepek különlegesen érdekes, hiszen a mai olvasó számára már születésének éve (1986) is erre predesztinálja. Ez az az év, amikor múltunk dolgában valamennyire megtörik a hallgatás fala. Ekkor jelenik meg a „szakmában” mérföldkövet jelentő három kötetes Erdély története is. A munka már módszerében is rendkívül tárgyilagos és félremagyarázhatatlan. Szakmai része nem csak a tudományos elit számára megközelíthető. A szomszéd népek rólunk és kapcsolatainkról alkotott véleményét leginkább és nemzedékeken át befolyásoló történelemtankönyveket helyezi górcső alá. Magam saját gyermek és ifjúkori kisebbségi élményeim alapján gondolkodtam el a tanulmány olvasása közben. Kettős életünk mennyire formálta kettőssé személyiségünket? Mást hallottunk az iskolában s mást odahaza. Sőt kétszer kettős volt minden akkoriban, hiszen volt egy kisebbségi és egy osztálykettősség is. De vajon nem ennél is felháborítóbb, hogy az osztályharcot igen, de a kisebbségi sorsot nem ismerő anyaországi kortársainknak is csak az elhallgatás jutott osztályrészül? Miközben rendszer semlegesen minden szomszédunk felhasznált és felhasznál minden eszközt a nemzettudat erősítésére, nálunk ennek fordítottja folyt 40 évig és a maga módján azt követően is ez folyik. Pedig a kollektív tudat, a „mi tudat” kialakulása az egyénnek is nélkülözhetetlen szükséglete. E nélkül nem csupán a nemzetnek nem lehet hasznos tagja, de még a neoliberalizmus által éltetett nemzetek feletti táradalomnak sem képes teljes értékű alkotóelemévé válni. Sz. A. B. beszél a kognitív disszonancia megjelenésének veszedelméről is. Vajon a kettős tudat tükörcserepei hogyan állnak össze az egyes egyénekben? Ki az, aki a kognitív disszonancia útján a beolvasztás szégyenkező áldozatává válik, s ki az, aki a súly alatt növekedő pálma mintájára a csakazértis útját választja?
Sz. A. B. ezt követő írása a: Venczel József és az erdélyi magyar gazdaságtudomány. Az írás személyesen is érint, s nem szeretnék nagyon szubjektív lenni. Mint a Hitel kutatója és Szász Istvánnak az EMGE – Szász Pál majd Teleki Béla, utóbb ismét Szász Pál idejében –igazgatójának, illetve ügyvezető alelnökének fia, a ritkán emlegetett, de annál fontosabb idők, események és cselekedetek sorával találkoztam benne. Különösképpen fontos ez nekem, mert Venczel József személyes atyai ismerősömnek mondhattam és ifjúkori eszmélésem óta csodálója voltam. A munkából csak néhány V. J. idézetet emelek ki, az olvasóra bízva azt, hogy Sz. A. B. méltó alanyt talált-e kutatásainak. Ő egyébként V. J. legelső kutatóinak egyike, még azokból az időkből, amikor ez nem volt egyértelmű feladat, sőt eredményeit sem volt könnyű átemelni a hallgatás falain.
V. J. egyebek között ezt mondja: „…az erdélyi magyarság életének legdöntőbb kérdése a magyar falu, amelyért elsősorban a magyar intelligencia felelős.” Sz. A. B. megemlíti V. J. egyik mesterének a román Dimitrie Gustinak két fontos fogalmát is, mégpedig a népszolgálatot és a faluvezetést. Néhány éve „újdonságként” felénk is felmerültek hasonló gondolatok, de akkor még nem, mint olykor hátsó szándékok megvalósításának csatornái. Sz. A. B megállapítja, hogy V. J. a két erdélyi Hitel c. folyóirat (az u.n. kis és nagy Hitel) vezető ideológusa volt. Tudnunk kell, hogy mindkettő alapításában is részt vett. A Hitel szellemi köre, melynek V. J. meghatározó egyénisége volt, felismerte Széchenyi önkritikus, önismeretre alapozott társadalomszemléletének jelentőségét. Sz. A. B. Venczel József. (és a lap szellemi körének) szemléletéről Benkő Samut idézi: „a kérlelhetetlen önkritika bátor megalkotásával jut el a társadalmi változások, a reform gondolatáig, következésképpen száz év múltán is időszerűen tanulságos a társadalmi mozgások, változások irányának kutatásában.” Utóbb Záhony Évát szólaltatja meg a lapról: „hasábjain a szellemi terület teljes átfogására törekedtek. A kisebbségpolitikai és hungarológiai tanulmányok mellett domináns szerep jutott a konkrét tényfeltáró szociológiának, a társadalomstatisztika legfontosabb területeinek (népmozgalom, táplálkozás, szövetkezeti és népegészségügy stb…) Ugyanakkor helyet kaptak a kisebbségi magyar gazdaságpolitika, agrárpolitika, művelődéspolitika kérdései is.” Sz. A. B a Hitelt korának legmeghatározóbb értékű társadalomtudományi folyóirataként említi, melyben V. J. átfogó gazdasági, szociális, oktatási és közművelődési reformprogramot adott közre.
Dolgozatában a szerző megemlékezik a ma az anyaországban már alig ismert Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületről is. V. J. 1938-1945 között ennek az évszázados múltú magyar érdekvédelmi intézménynek (magyar viszonylatban a legnagyobbnak) volt a munkatársa. A V. J. által is alapított Hitel az EMGE jelentőségéről így ír: „hivatásrendi nézőpontból tekint a magyar mezőgazdasági termelés alaptényezőit jelentő birtokcsoportokra; foglalkozást lát bennük, s ezért szervezi és szervezheti egy szinten, egy táborba; érdekeket lát, a magyar gazda érdekeit, amelyek elsőrendű nemzeti érdekek s minden védelmet megérdemelnek…”. Gondolhat e másra az ember, mint, hogy milyen hatalmas segítség lenne egy ilyen intézmény a mai tönkretett magyar mezőgazdaság számára!
A Magyarország Európa „kitsinyben” című írás is tömör tankönyvként ajánlható olvasmány, valóságos kislexikon. A sokszínű Európába való beilleszkedés során a szerző felhívja a figyelmet a soknemzetiségű együttélést hordozó múlt előnyeire. Az ezt követő lexikális felsorolást olvasva első gondolatunk az lehet, miszerint ez egymagában elegendő annak bizonyítására, hogy a Szent Korona védelmében itt nemzetek jöttek létre, fejlődtek, vagy menekültek meg. Ezt nem sok minket elítélő és bűnösnek kikiáltó nemzet mondhatja el magáról. Ami nálunk történt Sz. A. B. szerint európai példaként állítható. Ugyanakkor nem felejtkezik meg felsorolni a dualizmus korának hibáit (baklövéseit). Kiviláglik azonban a hatalmas különbség az akkor elkövetett hibák és az ezeréves gyakorlat, s főleg pedig összehasonlításban a későbbi magyar kisebbségeket ért megtorlás, s a későbbi létüket meghatározó másodrendűségük között.
Az olvasó Trianon csapdájához visszaérkezvén újfent elgondolkodhat. Magam azon töprengek, hogy vajon a Monarchia felszámolásának mindent elsöprő akarása mögött csupán egy konkurens nagyhatalomtól való megszabadulás óhaja, vagy az orosz medve pánszláv bundába bújt délre törekvése húzódott meg? Vagy benne volt a nagy nemzetállamoknak, egy talán a szövetségivé fejlődés irányába haladó, új típusú, többnemzetiségű (s ezért adott esetben talán a szokottnál is erősebbé válni képes) hatalom példájától való félelme is?
A mához közeledvén, munkája befejező oldalain, Sz. A. B. élete nagy ajándékának tekinti, hogy munkatársa lehetett az 1989-ben létrejött Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárságnak. Kiemeli az 1993-ban hozott a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló LXXVII törvényt, mely a térségben az első volt, és melyet a kontinens számára is példamutatónak nevez. Az olvasónak azonnal feltűnhet, hogy ez a törvény azt biztosítja a kisebbségeknek, amit Európa máig nem valósított, sőt nem is értett meg igazán: a közösségi jogokat. Felsorolja – kommentár nélkül – a sok hasznos munkát is végzett két hivatal (Határon Túli Magyarok Hivatala illetve Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatala) felszámolását és beolvasztását, illetve a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának megszüntetését.
Tanulmánya végén remek és tömör összefoglalóját adja mondanivalójának. Ezt írja: „Számunkra és hozzánk tehát nem 2004. május 1-jén érkezett el Európa s az európaiság, hanem azon kevés nemzetek közé tartozunk, akik – nem csupán természetükből adódóan, hanem első királyunk intelmei óta, jogszabályok, gyakorlati megoldások, autonómiák egész sorával, sokszor a földrész nyugati felét megelőzve –, kezdettől fogva alakítottuk is az európai toleranciát. A véleményalkotó értelmiség, a kultúra emberének mindenkori felelőssége, hogy a globalizáció viszonyai között e kimunkált értékek ne menjenek veszendőbe, s – akár a politika vagy a gazdaság ettől eltérő törekvéseire is rámutatva –, biztosítsuk a feltételeket a jövőben is a csoportjogok érvényesüléséhez, a kulturális sokszínűség megőrzéséhez.”
A triptichon következő fejezete Tájhazák, alkalmak közös címmel rövidebb megszólalásokat tartalmaz. Lapozzunk ebbe is bele.
A „Merjünk magyarok lenni” című írásával tulajdonképpen röpiratot szerkeszt a hiányzó nemzetstratégia megalkotása érdekében. A Haza a magasban címen megjelent írása és a Középkori templomok Felső-Magyarországon, egyebek mellett a keresztyén szerzőről is vallanak. A nemzeti egység megtestesítője címet adja Pozsgai Imre isaszegi beszédéről szóló beszámolójának. Sz. A. B. fontos kiemelést tesz, mikor P. I. mondandójából a következőket közli: „…a határvonal nem a jobb- és baloldal között húzódik, hanem a nemzet sorskérdéseihez való viszony mentén.”. Ismét olvasói gondolattal toldom meg a kiemelést: vajon a szomszédaink sikerei nem éppen e felismeréshez s annak gyakorlati alkalmazásához is kötődnek?
Egy következő írásában, melyben Cselekvésbe vetett hittel címen Lakner Zoltán életművét méltatja a gyakorlatias cselekvést dicséri a steril elméleti munkával szemben. Közben az is kiderül, hogy maga is élt ezzel a lehetőséggel, s nem is kis mértékben. Az „embernek s magyarnak lenni…” című évfordulós megemlékezése Sándor János fafaragó művészt méltatja. Itt is találhatunk megjegyezni valót mikor a művész ars poeticáját mondja el nekünk imígyen: „embernek s magyarnak lenni, senki ellenére, nemzetünk hasznára”. A Varga Sándor méltatását olvasva (Varga Sándor nyolcvanesztendős) ismét felfigyelhetünk arra, hogy Sz. A. B. az egész Kárpát-medencei magyarságot szívében hordozza. Hol itt, hol amott bukkan fel, ezúttal éppen Alsólendván. A bemutatott személyében pedig a kor egyre ritkább embertípusát mutatja fel: azt a kiemelt kádert, aki helyzetét nem saját gyarapodására, hanem nemzete szolgálatára használta fel. Az: Egy patrióta mérnök című írása Regőczi Emil tudós mérnököt méltatja. Az írásból kiderül szerzőnk és a Honismeret című lap kapcsolata is. Az írás végén gyönyörű szavakat idéz méltatottjától: „ A nyelvben nem csupán az élő szívek dobogása hallik, hanem a réges-régen elporladottaké is, sőt azok is benne fognak zengeni, amelyek még világra sem jöttek. Az embert megérinti az örökkévalóság. Akaratlan is hazájára gondol, bűvölet uralkodik el rajta, mert mi más ez, mint a magyar nép örökéletének szimbóluma. Ebben a végnélküliségben pedig – a tudomány tanítása és a történelem apokaliptikus illusztrációi dacára – hinnünk kell!” Mikor hosszúra sikeredett méltató szavaimat írom, arra gondolok, hogy azok számára, akik mégsem tudják majd a könyvet elolvasni, legalább ennyit közvetíteni kötelességem belőle.
A magyar Holttenger Makkai Sándort idéző címe számomra rendkívül fontos gondolatok fűzére, hiszen szülőföldemről, a Mezőségről szól. Nagy lenne a kísértés, hogy elmerüljek részleteiben, de ellenállok. Annyit azonban el kell mondanunk, hogy a Kráter Műhely Egyesület jeles, a Mezőség múltját s jövőjét menteni óhajtó kísérlete kapcsán született rövid összefoglaló anyag. Ehhez kapcsolódik a következő írás, mely az ezzel egy időben megrendezett Gálfy-Bódi Tamás kiállításra született Visszatérés a szülőföldre címen, az egy haza két ország szindróma újabb történetét mondja el. Sz. A. B. a fejezet utolsó írásában már ismét a Kárpát-medence egy másik pontján található és Bácskában mond beszédet a kishegyesi csata emlékére, s itt is az összetartozásról beszél: Közös múlt közös jövő címmel.
A triptichon harmadik szárnya Könyvek között közös cím alatt hét írást sorakoztat fel.
Már az első írás: Nemzetiségi táj- és népismertetők a reformkorban megmozgatja a fantáziát. A rendkívül alapos felsorolás és idézetek halmaza bizonyítja, hogy ott ahol Európa legváltozatosabb, legszínesebb etnikai szőttese kialakulhatott, s ahol ezzel ilyen széles körben és ilyen szívesen – mondhatnám babusgatva – foglalkoztak tudományosan is, ahol egyes kisebbségek néprajzát előbb tanulmányozták, mint a magyarokét, ott bizony nem beszélhettünk a népek börtönéről.
Szerzőnk következő írása a: Kisebbségi néprajzi tanulmánykötetek jubileumára az eddigieket további bizonyítékokkal egészíti ki. Megtudjuk, hogy a reformkor után sem változott a helyzet. Az 1889-ben – tehát a (nem túl sok) nemzetiségpolitikai hibáink korában – alakult Magyar Néprajzi Társaság alapszabályába foglalt feladatként rögzíti az együtt élő nemzetiségek néprajzának feltérképezését. A Trianoni katasztrófa és a második világégés sem változtatott e téren mutatott igyekezetünkön. Éppen a jubiláló könyvsorozat igazolja ezt. Az utódok lankadatlanul folytatják nagy elődeik munkáját. Magyarul, vagy a kisebbségek nyelvein már kiskönyvtárnyi, mintegy 107 kötet jelent meg. A könyvsorozat címe: A Magyarországi Nemzetiségek Néprajza.
Oldsich Knichal író-műfordítóval folytatott beszélgetése: Beszélgetés egy közép-európai hídépítővel cím alatt szerepel. A szlovák anya és cseh apa sarja, magyar feleségével 1981 óta él Magyarországon. Ő állapítja meg, hogy egy nemzetiségi közösség megmaradása azon múlik, hogy milyen minőségű lesz a nemzetiségi kultúra ápolása. Figyelemreméltó megállapítás minden kisebbség számára.
Szerzőnk következő két írásában a szlovén-magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozik. Az: Irodalom a határok fölött-ben arról ír, hogy nem ismerik eléggé egymást a kárpát-medencei népek. A közösen lakott területekre ez kevéssé vonatkozik, de ahogy ettől távolodunk, úgy fogynak az egymásra vonatkozó tapasztalatok és ismeretek. A szlovén-magyar irodalmi átfedések sokunk számára ismeretlen kincseit sorolja fel. A: Magyar költő a szlovén tengermelléken című írásban a kevesek által ismert Szalkai Kanyó Leonát mutatja be. A nehéz, mondhatni kalandos életű költőnő sokoldalú munkáját, nemzetszolgálatát jóleső és biztatást hordozó érzés megismerni.
Sz. A. B. Kelet-Közép-Európa „kurdjai” címmel alig négy oldalon olyan adathalmazt sorakoztat fel, melyből világosan kiderül, hogy a szétszabdalt ruszinság nem véletlenül viseli a gens fidelissima címet. Ha ugyanis ez a népcsoport egy nemzetiségeket elnyomó Magyarországon élt volna vagy már rég nem létezne vagy szóba sem kerülhetett volna e megtisztelő jelző kiérdemlésének puszta ténye. Tehát ez is ellenpróbája a Magyarország a népek börtöne vádnak.
Az: Egy európai gondolkozású magyar című írásból megismerhetjük Skultéty Csaba külpolitikai publicistát. Az írásból most egy tőle vett idézetet emelnék ki. Skultéty a rövid időre Magyarországhoz visszacsatolt Kárpátalja ungvári magyar gimnáziumában tapasztaltakról írja: „Nagyon nagyra becsülöm az akkori magyar kormányzat új nemzetiségi beállítottságát, hogy ezeken a területeken a szomszéd népek, illetve a környezet népének a nyelvét kötelező tárgyként bevezették (…) örömmel tapasztaltam, hogy ezeken a területeken az állomásokon és közhivatalokban mindenütt megjelentek a kétnyelvű helységnevek és feliratok (…) a magyar hatóságokban valóban megvolt a készség a Budapesten mintának szánt autonómiaterv későbbi, háború utáni megvalósítására.” Íme egy ismét csak felbukkanó bizonyíték. Azonnal eszembe jut a Hitel szellemi körének – Teleki Pál által elfogadott és az életbe is átvitt – memoranduma, melyben a bécsi döntést követően, még a honvédség bevonulása előtt, ugyan ilyen jogokat kérték biztosítani Észak-Erdélyben is a románságnak. De Skultéty másik tapasztalata is érdekes számunkra. A 33 éven át a Szabad Európa Rádiónál dolgozó tudósító már akkor azt látta, hogy az amerikaiak a kisebbségi kérdésekben nagyon óvatosak: „ A kisebbségi ügyek felvetésére irányuló minden kísérlet, mondhatni a legtöbb esetben ellenállásba ütközött”. Szerinte ennek oka az államokban és nem nemzetekben való gondolkodás volt.
Utószó helyett írott vallomásában Székely András Bertalan édesapja, a „gyalog” székely emlékéről beszél, ki maga is Trianon üldözöttjeként érkezett az anyaországba. Ő mindvégig becsülettel dolgozva – mindig ott ahol a kor lehetőségei megengedték – az értelmes élet összes színterein teljesítményt volt képes felmutatni. Még megérte a változást és volt ereje, éleslátása megfogalmazni a később valósággá vált kételyeit is. Tulajdonságait felsorolva már nem csodálkozunk a szerző morális szilárdságán és sokoldalú elkötelezett érdeklődésén, diófaültető természetén.
Jut még eszembe számtalan gondolat, de a papír telik és az idő halad, ezért tanácsolom, olvassák inkább magát a könyvet és figyeljenek fel ennek kapcsán éledező saját gondolataikra, kérdéseikre. Érdekes élménynek lesznek részesei. Ezt az élményt köszönjük meg Székely András Bertalannak. Nekem pedig bocsássák meg, hogy átengedtem magamat is ennek az imperatívusznak.
Leányfalu, 2007. november 11.