Torlódnak a kötetek éjjeliszekrényemen. A mindennapi feladatok halmazát gyarapítják a fontosnak tartott olvasnivalók is. A kötet, amely most kerülne sorra, különösen érdekesnek ígérkezik. A bemutatóján hallottak már előre jelezték, hogy kitűnő ötlet alapján készült ez a mindnyájunk gondolatát megmozgatni szánt, legfőbb közös gondunk gyökereit elemző gyűjtemény. Címe: Az elárvult szabadság, s a diktatúrát követő két évtizedről szól. Mi is történt velünk ebben a most megélt és elszáguldott – már történelminek nevezhető – periódusban? Erről beszél hatvan kiváló magyar értelmiségi. A Harmadik évezred sorozatban Kecskeméten megjelenő kötet szerkesztője Szőcs Géza, bevezetőjét Zombor Gábor jegyzi.
Forgatgatom a remélt csemegét kezeimben, s arra gondolok, hogy mielőtt elolvasnám és szellemi tusfürdőjének hatása alá kerülnék, nagyon röviden írjam le magam is azt, ami számomra ennek a két évtizednek a tapasztalata.
A RENDSZERMENTÉS ÉVTIZEDEI
Ha nem szeretjük a nagy perspektívából alátekintő átfogó jellegű elemzéseket, ha a kor kérdőjeleinek nyomása alatt görnyedezve gyakorta vagyunk hajlamosak ezeket összeesküvés elméleteknek nevezni, akkor csak ennek a húsz évnek a hozadékát kell felmérnünk, s válaszként máris felsejlik egy mögötte működő és egyetlen irányba ható hatalmas erő, a globalizmus. Mindaz, ami jellemzi – mohó étvágya, kapzsi középtávú gondolkodása és az amint a közös jövő hosszabb távlatait, ép ésszel felfoghatatlanul, elhanyagolja – magától értetődően igazolja, hogy távolról sem egy összeesküvés elméletről van szó, hanem a veszedelmes valóságról.
Az eltelt két évtized a globalizáció folyamatának időben még ennél is tágabb keretben történő megvalósításából egy – számára igen sikeres – szakasza, egy nagyobb lépés befejező mozzanataként fogható fel.
Hosszas előkészítéssel, a hagyományőriző társadalmak megrendítésével, egyik oldalon a hanyatló liberalizmus rothasztó, másikon a kommunista diktatúra romboló hatását – elsőszámú fegyverekként – használva ért el idáig.
Az általa mozgatott két szembenálló világrend tehát azonos irányba hatott. A hatalmukban leélt évtizedek után megmaradt és közismert – a kurta földi létét élő kisember számára nem mindegy – eltérések csupán az egyelőre még fennálló anyagi különbségekből erednek. A rendszer hosszabb távon, ahogyan az a mindkét oldalon betervezett egységesen primitív szellemi és erkölcsi színvonallal történt, összemossa majd az anyagi különbségeket is. Csak néhány újabb évtized kérdése lehet az egész.
Ha tehát a földi lét feltételeinek ignorálásában megnyilvánuló rövidlátás előbb nem vet véget az egésznek, akkor megvalósíthatják a létszámában korlátozott és a globalizációs elit által állati hordaként kezelt uniformizált emberiség modelljét.
A most górcső alá került legutóbbi két évtizedben ilyen irányba mutató pénzügyi, gazdasági, kulturális és morális kisebb-nagyobb lépések halmozódása már nem nevezhető véletlenek sorozatának. Az egyetemes emberi szempontból minden józanul gondolkodó ember által tragédiaként megélt események semmibevétele (új népbetegségek, népirtások, értelmetlen háborúk, egyetemes kulturális értékeink pusztulása, veszedelmes erkölcsi hanyatlásunk, az élhető környezet fokozatos eltűntetése stb.) is csak ezzel magyarázható.
Sajnos azonban a közönséges halandó számára e két leleplező erejű évtized után is marad egy nagy titok. Kik ők és hogyan képzelik el saját jövőjüket?
Vagy mégis léteznek köztünk földöntúliak, mondhatnánk cinikus humorral? Mert ha igen, akkor minden érthetőbb lenne. Ha viszont nem, akkor van még valami, amit nem tudunk, s aminek felismerésére ez az oly sokat várt és remélt, de mindennél pusztítóbbnak bizonyult, két évtized sem volt elegendő.
Hogy magunkról, az elfuserált magyar valóságról nem írok külön is, ennek oka az, hogy ezúttal is sikerült ismét megtalálnunk a mindenkor élenjáró, idegen érdekeket kiszolgáló saját „elitünket”. Azokat, akik a rendszerváltást emlegetve elvégezték a rendszermentést. Egykor volt saját rendszerük haszonélvezőinek, önmaguknak az átmentését az új korszakba a gazdaság és az ezzel járó hatalom terén. Ennyiben viszont élesen különbözünk szerencsésebbnek hitt környezetünktől, mely bár velünk sodródik a nagy vízen, de saját révkalauzai nem hagyták cserben.
Ennek a közhelyszerűvé váló felismerésnek a közkinccsé válása elegendő lenne ahhoz, hogy a sok fárasztó örvény után, utolsó percben elkerüljük a mindent elnyelő és összemosó zuhanást a nagy vízesésen s megkezdhessük az embert próbáló visszakapaszkodást a csendesebb vizek felé.
Most fog eldőlni, hogy ennek a ráadás két évtizednek mennyire sikerült elpusztítania legelemibb védekező mechanizmusainkat is. Elég lenne, ha emlékezőtehetségünk kevéssé sérült volna.
*
Nos éppen emlékezőtehetségünk remélt megerősítésére kezdjük el most együtt olvasni az Elárvult Szabadság című kötetet.