Előszó Óss Enikő könyvéhez
Sorra rakosgatom egymás mellé egy kézirat darabjait. Összeillenek, összenőnek, mint egy – a hajdan volt gyermekkorunkban elérhetetlennek hitt – narancs cikkei. Csak az őket mégerősebben összetartó hártyák választják el egymástól e cikkeket, de valamennyi hasonló nedvektől duzzad. Akinek osztályrésze megízlelni, nemes nedűt fogyaszt, alkotóelemei az igazság, az ennek leírásához oly fontos tényszerűség és egyszerűség, valamint az életet szolgálat és tapasztalatként megélő elme számtalan lenyomata.
Aki az olvasóra váró történetet leírja egy életét a művészetnek áldozó szolgálóleány, egy csillagszemű.
Közel fél évszázadnyi különbséggel, kétszer hozott össze minket a sors. Először, mint kezdő színi akadémista kisleány jelent meg személyes horizontomon. Gyönyörű volt és hamvas, telve álmokkal, tehetséggel, és gyanútlan törékenységgel mozgott egy ordas világban. Az akkor még székely fővárosnak gondolt Marosvásárhely sorsa a román nacionalizmus terepasztalán már eldöntetett, stratégiai fontosságú pont volt, ahol meg kell szerezni a hegemóniát, ahol el kellett törölni a múltat. Végképp és bármi áron.
Ő ebből még vajmi keveset érzékelt. Szomorú volt a kisleány, szerelmi bánat szaggatta szívét, de semminemű tapasztalat nem védelmezte még. Közös szülővárosunk – Kolozsvár – jogán földije voltam, s talán ez késztette arra, hogy nekem panaszkodjon. Végzős orvostanhallgatóként és a közös gyökerek empátiájával vigasztalgattam. Ma már nem emlékeszem a részletekre, de biztosan szívesen tettem. Hát hogyne tettem volna. Akkor még nem tudtuk, hogy a máig is élete egyik legnagyobb szerelmének számító érzést sirattuk el. És azt sem, hogy az e történethez nélkülözhetetlen másik szív, egy egészen más helyzetben és negyedszázad után, szintén nekem mondja majd el panaszát.
Azóta 46 év is elrepült, de Óss Enikő neve számomra mindég kedves, engem mindenkor érdeklő híreket jelentett. Ez az időszak nevelte fel azt a ma is szépséges asszonyt, akiről újratalálkozásunk előtt hozzám írt első e-mail sorai, már sokat elárulták számomra. Aztán meggyőződhettem arról, hogy az eltelt évtizedek alatt ő nem csak élt, hanem megélt, hogy nem csak felejtett, hanem emlékezett is, hogy nem csak betakarított, de raktározni is képes volt. Mindent összegyűjtött későbbi időkre, hogy ha már kisebbségi majd meg távoli szórvány sorsot megélve visszatér közénk, akkor annak, amit a magyarság asztalára mindenkor letett, az emléke, a tapasztalata is egy csepp lehessen kijózanodásunk mesebeli italához.
Már az erdélyi munkájának fő színterét képező nagyváradi évek is olyan terepre vitték – ahol akár tanulmányai színterén – Marosvásárhelyen, stratégiai fontossága volt a magyar múlt és jelen összezúzásának. Nyitott szívvel kezdett dolgozni, és nyitott szívét érték az első fájdalmas közösségi tapasztalatok. Aztán magánéleti és szakmai küzdelmeket megvívva az akkor már erejét érezni kezdő művésznő és egyre tudatosabb értelmiségi nagyot dobbantott és messzire szállt. Messzire de ott is csak szolgálni. Tudást, szívet és szervezettséget vitt egy erre oly éhes vákuumba, és a megélhetés mindennapi gondja, gyermekeinek nevelése mellett tette a dolgát. Az ő igazi dolgát. A nemzet szolgálatát.
Most hazatérne közénk, de előtte még meg kellett tapasztalnia, hogy a hazájában oly pusztító szellem is mennyire szervezett. Kiterjeszti hatalmát a határokon túlra is, beavatkozik messzire szakadt magyar közösségek életébe is. Oda, ahol még nem felkészültek az itthon már vásári portékává vált ármányra.
Most ebbe a közegbe tér haza s mindjárt egy ismerős tapasztalattal. A fogyó haza nem akarja befogadni. A Wass Albert-i sors látszik ismétlődni? Miközben mindenhonnan hívogatjuk és tárt karokkal várjuk az érkezőket, a mieinket eltaszítjuk. Két fiatal életerős, képzett munkaképes korba érkezett fiával és elkötelezett, nagy tapasztalatával jönne ő haza, de a haza nem akarja keblére ölelni.
Ismét a múlt jut eszembe, az az idő, amikor mai uraink elődei a Ceausescu diktatúra elől az anyaországban menedéket kereső fiatal családok ezreit utasították el és kényszerítették a négy világtáj felé szétszóródni. A folytonosság már nem meglepő. December 5. mindent elmondott nekünk.
Óss Enikő akkortájt kezdte álmodni művészi álmait, amikor Kádár János és Kállai Gyula elvtársak biztosították román elvtársaikat arról, hogy a szocialista Románia nemzetiségi politikája tökéletes, hogy Magyarországnak nincsenek sem ebben a vonatkozásban, sem területileg igényei. „A magyar népnek van elég területe a szocializmus építésére” szólt a mély bölcsességet sugalló emlékezetes mondat.
A művésznő most egy élet tapasztalatának kamatoztatásáról álmodik. Álmodik, ismét csak ordas időket élve. Mert az utódok elődeiknél is többet tettek, tesznek. A maradék területet is elkótyavetyélték, bár még Magyarország a neve.
E könyv írójának elhatározása azonban erős. Haza fog térni. Fogadva, nem fogadva, most éppen nem, de majd utóbb befogadva. Haza fog térni, mert még dolga van.
A szöszke kis kolozsvári úrilányból erőt és szépséget sugárzó tapasztalt asszonnyá érett magyar művésznő vallomásai csak egy történetet jelentenek a sok sok tíz és százezerből. Majdnem valamennyi magántörténelemmé és elfeledett múlttá válik. Ez és még egynéhány hasonló lejegyzett történet azonban egyszer majd rendelkezésére fog állni ama remélt igaz történelem megíróinak. Mert a történelem közösségek harcainak története, de e közösségek egyedekből épülnek fel. E könyv szerzője pedig éppenséggel és különös módon egy közösségi ember.
A miénk, minden magyaroké.
Mert megélt élete a mi életünk is, gondolata a mi gondolatunk, fájdalma a mi fájdalmunk és reményeink is közösek.