A BARÁTRÓL, AKI MINDEN MAGYAR BARÁTJÁVÁ LETT
Alig ocsúdtam a megtisztelő felkérést követő – magától értetődő – igenem után, mikor rádöbbentem, milyen nehéz feladatot vállaltam. Ugyanis Tamás Gáborról már mindent leírtak. A könyv kéziratát átolvasván aztán végleg rájöttem, hogy nem írhatok szokásos előszót ehhez a kitűnő és kimerítő mélyinterjúhoz és dokumentum összeállításhoz.
Az előszónak az olvasót a könyv elolvasására kellene késztetnie. Esetünkben ez felesleges, mert alig hiszem, hogy aki hozzájut a kötethez, bíztatásra szorul. Tamás Gábor változatos és a predesztináció megannyi jelét magában hordozó életútját, egy karizmatikus személyiség siker- és egyben szenvedéstörténetét röviden összefoglalni nem lehet. Ezt a történetté összeálló interjút nem lehet letenni, annyira magával sodró, köszönhetően a kitűnően feltett kérdéseknek és annak, hogy a beszélgetőpartner tapintatos, de mégis minden kényes részletre kitérő kérdéseire a megkérdezett olykor megrendítő őszinteséggel válaszol.
A kötetben megjelent születésnapi soraimban leírtakat nem ismételném, azt ott megtalálják, és úgy érzem nem nélkülözhetők egy Tamás Gábort minden oldaláról ábrázolni próbálkozó portréból.
Ha újra elgondolkodom azon, hogy ki is ez az én barátom, mindannyiunk barátja, akkor több mint hatvan esztendős emlékképek bukkannak fel, olyanok, amelyek felejthetetlen részletekkel egészítik ki bennem a továbbiakban olvasható, merész kanyarulatokban gazdag, életút leírását. Újra látom, amint a „nagyfiúkból” álló társaságunk körül ott téblábolt egy kedves kis szomszéd gyermek. Ő volt Gabika. Tágra nyílt nagy szemekkel hallgatta szavainkat, s figyelte, hogy mit csinálunk. De mi is megcsodáltuk kis barátunkat, amikor a Kolozsvári Román Opera Tosca-jában a pásztoráriát – nagy sikert aratva – énekelte.
Sokat és sokszor volt körülöttünk, s már kisgyermek, de főleg kamasz fejjel majd ifjúként hallgatta a mindnyájunk számára abszolút tekintélyt jelentő Kiss Jenő költőnek – keresztapjának – szavait. Jenő bácsi pedig hol szelíd nyugalommal, hol pedig feltüzelve, olykor a konyhaasztalt verve öntötte belénk a magyar öntudatot s általa, a másodrangúvá lefokozott erdélyi magyar számára oly fontos önbizalmat, védekezőképességet és egészséges veszélyérzetet, s az ezzel párhuzamos áldozatkészség csíráit. És még valamit: a mások megbecsülésének fontosságát, a velünk, mellettünk élők megismerésének jelentőségét.
Hogy ezt nem eredménytelenül tette, arra bizonyíték a későbbi világjáró énekes, Tamás Gábor egész eddigi élete. Az az életút, és az a sok magyar szívben élő imágó, melyek nyomán többen is azt írhattuk róla, hogy ő mára már egy jelenség. Jelkép és ikon. A hazájukat és szülőföldjüket szerető, a magyar megmaradásért aggódó magyaroké. Az anyaországban, Erdélyben és a többi elszakított közösség szálláshelyein, de szerte a világban a diaszpóra őrhelyein is.
Igen, az őrhelyeken, melyeket Tamás Gábor, mint a magyar kultúra valóban gyakorló lovagja, folyamatosan erősített és erősít sajgó lelkeket gyógyító, magyarságukra emlékeztető és felelősségükre figyelmeztető fellépéseivel.
Így aztán koncertjein nem sírva vigadunk, bár leperegnek az elkerülhetetlen könnycseppek és helyet kapnak bennük az öröm pillanatai is, de utána lelkierőben megerősödve, felfrissült magyarságtudattal és sok a hétköznapok során elfeledett fájdalmasan szép, de nélkülözhetetlen gondolattal gazdagabban térünk haza. Mert a művészet tudatformáló ereje nagy, és az így éledő nemzeti tudat megmaradást biztosító ereje még ennél is hatalmasabb. És mert sokak megállapítása szerint: identitást erősítő üzenetet hordoz és továbbít 15 milliónyi magyar számára, amerre csak hallhatják dalait. Ugyanis, ahogy magát nevezi: „énekes barátunk”, megszámlálhatatlan turnéja mellett a Duna Televízió sztárjaként – a közönség kérésére – naponta volt hallható és számos lemeze által is állandó vendége a magyar családoknak. Ott van a CD és DVD lejátszók polcain, lemezei ott lapulnak a gépkocsik kesztyűtartóiban. Egy mozdulat s máris velünk van. Velünk van, és minden megváltozik körülöttünk a kedves hang hallatán.
Szokták kérdezni tőle, hogy miért nem otthon élte le ezt a gazdag életet? De aki egy kicsit is ismeri a kort és az akkori Románia világát, tudhatja, hogy ez a pályafutás ott lehetetlen volt, sőt kimenetele is igen kérdőjeles, kockázatos, kiszámíthatatlan módon végződhetett volna.
Távozásra kényszerült szülőföldjéről, de erős akarattal és tehetségének köszönhetően megtalálta annak a módját miként tehet kívülről sokkal többet, mintha otthon marad, s ez által sokkal többeket szolgáljon. Hiszen így ő a világ magyarságának vált vigasztaló lovagjává. Lovagi küzdelme azonban nem egy „búsképű” lovag képzelgése, hanem valódi, élettel teli, két lábon járó, célokat megvalósító, eredményes és áldozatos harc.
Nem sokat beszél róla, de a közelállók jól tudják, hány karitatív tette, áldozatkész vállalása volt az eltelt évtizedek során.
Barátom, a hajdani Gabika ma egy egész nemzet Tamás Gábora, sokak személyes, s hangján keresztül még többeknek bensőséges barátja, eljövendő énekesek példaképe. Egészen különleges fiatalos lendülete, mely biztosan még sok éven át fogja mozgásban tartani az örökösen utazó, új meg új meghívásoknak eleget tevő énekest, aki emellett szerzeményeivel is belopja magát a szívekbe. Hiszen nem egy dala van, amelyet a közönség együtt énekel vele úgy, hogy néha az zsoltárként száll fel az égbe, s talán a Magyarok Istene is kedvét leli benne.
Tamás Gábor a haza megbecsülését sem nélkülözi. Csak a legfontosabb elismeréseket sorolom: Duna Díj; A Világ Magyarságáért díj; Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt; A Magyar Kultúra Lovagja.
Ha végezetül megpróbálnám sűrítve összefoglalni a Tamás Gábor jelenséget, úgy hiszem két szóval tehetem meg a legtalálóbb módon. Ő ugyanis maga: a szolgálat szelleme. Ez a szellem hatalmas erőt jelent, amelyen tizenötmillióval felszorozva, a poklok kapui sem vesznek diadalt.
Hallgassuk, szeressük és kövessük a magyarságot szolgáló életpéldáját. Ki-ki képességei szerint!
Szász István Tas
Leányfalu, 2016. október 6.