BARÁTI OLVASAT,
mert más nem lehet. És elfogult, mert így van rendjén. Ha nem így lenne, hazugság volna. Hiszen apáink is barátok voltak és megszenvedték azt, ami máskor, más formában (egy ideig átfedésben) nekünk is megszenvedni adatott.
Aztán egy erő, egy sokat vitatott valami átdobott az akkor még átjárhatatlan, de nekünk minden formájában fájó határon. Azóta is vitatják, hogy miért? Kérdezik mi végett? Pedig oly egyszerű. Mert ha volt olyan, aki üldöztetés miatt, s volt más, aki jobb sors reményében vagy egyéb ezernyi okból tette, a fő, az eredendő bűnös gyökér az a homogenizációt szolgáló etnikai tisztogatás valamely módszere volt. Eleinte durva, égbekiáltó, később finomított, euroconform, pokoli.
S mit tehet az erdélyi felnevelő gyökérrel, szívvel, lélekkel, megáldott-megvert emberfia? Naplót ír, és konzerválja a múló idő tapasztalatát. Aztán, ha már ez sem elég, tömöríti is. Mint ama „fájlokat” evilági hardverek „kemény lemezein”, a líra lágyabb, de mégis gyémánt-kemény lemezeire. S ezáltal lemezteleníti rejtőzködni igyekvő lelke titkait: Dalommal fájdalommal tudatom kedves olvasó, hogy nem erre születtem. Nem ez az én világom. Időben és térben is máshonnan jöttem. Ne haragudjatok, de a már égnek szökkenő fenyőt sem lehet lehozni a viharvert oromról síkvidéki arborétumok díszének.
Igen! Major Nagy Gábor ő maga a magán egeit és sokunk közös égboltozatát ostromló fájdalom.
Sok-sok évvel ezelőtt, édesapja, Miklós bácsi, a létező hazai hírnevénél is sokkal többet érdemlő tudós erdélyi magyar, érdeklődött tőlem fia hogyléte felől. Szeretettől nedvesedő szép szemét reám szegezve várta a választ. Barátom helykereső vergődését nem óhajtottam elemezni, egyszerűbb választ kerestem, s ekkor mondtam Neki, hogy: Gábor egy lírai sebész. Több értelmezésben is. Ő azonnal értette. Az atyai szív, s a nagyszerű intellektus természetes értésével.
Teltek az évek, s a fájva-vergődő, a Kárpátok bérceinek szerelmese, mint élő s javakorabeli fenyő, „maga alá kapta” a homokot. A Nyírség homokját, de hozzá erősítésül Nyírbátor „Farkas-utcai Templomát” s annak nagy halottját.
Dolgozott, mert szereti enyhíteni mások szenvedését, és írt, mert a magáéval is meg kellett birkóznia. Mint a deréköves súlyemelők, akik kirontanak a pódiumra és szalmiákos szippantással ingerelve magukat, megannyi stílusban emelgetik a vasakat. Mesterséges ingerekre nem volt szüksége, kapott belőle eleget. S emelte, emeli a nehéz betűk súlyait. Egyszer nyomás gyakorlatot mutat be, és a lélek magas nyomásán nyúl a baj, a rossz, a fájdalmas, vagy a vigaszt jelentő szép felé. Utóbbit számára főleg a természet jelenti. A hazudni képtelen természet. Másszor a lökés stílusához nyúl és lassan hozzákészülve a végső nagy löketnek, hirtelen emeli égnek a lényeget. De nem idegenkedik a szakítástól sem. Egyből, s rövid mozdulattal, sok teketóriázás nélkül lendíti magasba az igazságot.
Nem ír verejtékesen megmunkált verseket és sok jegyzett költő ezért izzadni küldené lírai szaunák íróasztalaihoz. De vajon, ha mesterséges csiszolásokkal, cifra rafinériával mondaná el azt, amit akar, mennyire lenne hiteles? Mert ő kedves „kutyuskájával” sétálva, egy fa alá ülve is papírra veti a madárdal ihlette négy sorát, s marad a pillanat őszinteségének állapotában. Aki akarja, megérti, s véle mondja, vagy akár folytatja magában.
Gáborunk nem ritkán bölcselkedik, ami nem azt jelenti, amit szülőföldünkön „bőcsködésnek” neveznek. Ő próbálja megfejteni a megfejthetetlent. S ez bizony örök költői kényszer.
A bűnre is rámutat, sőt vádol, olykor a fájdalom első pillanatának szisszenetével és túlfűtöttségével. Van úgy, hogy elegánsan vív, s van, hogy a fájdalomtól megszédülten kaszabol. De aki akarja, az leszűrheti ebből amit kell, mint teaszűrő száraz füvekből az aranyló nedűt. Tanít is: győzni próbálni a győzhetetlenen, gyűlölni a szerethetetlent, félni a butaságot. De jó tudnunk, hogy a természetnek és lakóinak imádatát (s a költészet mellé társuló fotográfusi hajlandóságot) egyként Erdély oltotta belé. Erdély változatossága, (ma már halódó) toleranciája, mindenre nyitottsága. A Nyírség homokjáról is a szülőföld jut eszébe.
Major Nagy Gábor valóban egy fájó ember. Egy okkal fájó ember. Egy nem pózolva, hanem „hitelesen fájó” ember. Ebből pedig az embert kell kiemelnem, a versíró embert.
S hogy hogyan és miért jutott ő idáig? Érthető az! Bár füleinket bedugni tanítanak, szemeinket hályoggal fednék, emlékezetünket elektrosokkal törölnék. Mert Ö ugyanolyan, mint sokan mások a Trianon traumatizált társadalomból. Abból, amelynek legtöbb tagja erről nem is tud, vagy nem is tudhat, esetleg nem is akar tudni. Mégis az.
Olvassuk, de nem azért, hogy sírjunk. Inkább azért, hogy lássunk magunk körül és megtanuljunk megmaradni.
Leányfalu, 2014. május 19.
Szász István Tas