Szász István Tas:Egy könyv margójára a kolozsvári Hitel emlékezete és annak tanulságai 2007.08.08.

Úgy kezdődött, hogy „megállj, megállj kutya Szerbia”, vagy még sokkal előbb? Valahol azonban el kell kezdeni.

1917-et írtunk. A hadi érettségi után Erdély fővárosából, az ország második szellemi központjából, Kolozsvárról is lelkes fiatalok indultak a frontokra. Sokat közülük elnyelt Isonzó, Doberdó, de sokan hazatértek. Haza? Hiszen a hazából indultak a hazát védeni, és a hiábavaló áldozat nyomán kisebbségiként ébredtek, ki hazatérvén, ki a másvilágon. Egy egész generáció.

A hazatérők ismét egy ország második legfontosabb kulturális központjában találták magukat, de ez már egy másik ország volt. Egy másik világ. Amaz a nyugati világnak a gótika határai mentén megjelölt keleti pereme volt, emez viszont már a keleti világ nyugat felé nyújtózkodó friss igyekezetének lassan, de biztosan hagymakupolákat növesztő terepasztala.

Erdélyt fővárosával együtt mind a nyugati, mind a keleti gazda magáénak érezte, szívéhez nagyon közelállónak, más-más módon s más-más okból kifolyólag. Az egyiket átmentette addigi történelme legelhúzódóbb veszedelmén: a török világon, a másiknak, az új tulajdonosnak itt születtek akkor még öntudatlanul Európa felé is fúródó gyökerei: a latin ábécé, az anyanyelvű Biblia, de máris azon erőlködött, hogy feledtesse azt, akinek a védőszárnyai alatt mindez történt. A köszönet a tagadás lett. Amit kaptak, az szigorúan hallgatásra lett ítélve. Helyette az ellenkezőjét hirdették, elnyomást emlegettek és rajtuk élősködést, meg ősiséget a legrégibb időkig, és a tulajdonképpeni védelmező befogadót kiáltották ki ázsiai jövevénynek.

A bizánci xenofóbia mindent elárasztott.

Transzilvánia magyarsága megint a maga erejére szorult, de már nem volt a maga ura. A kiegyezéskor oly örömmel üdvözölt unió előtt még tudott felelősen dönteni, saját lábon járni, saját fejjel gondolkodni, vezetni, és mint ilyen véráldozatot hozni Tündérország minden nációjáért. Most azonban mindezt úgy kellett megtennie, hogy közben mások uralkodtak felette, s ezer tiltás és akadály fékezte minden igyekezetét. A hazatért generáció helyét kereste. Először az ideiglenesség reményével, aztán a valóságra lassan ráébredvén, más és más módokon.

Ekkor hangzott el Kós Károly „kiáltó szava” a cselekvésre. „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára” és „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját.” Több sikertelen kísérlet után 1922-ben jött létre az Országos Magyar Párt is. A politika fegyverét kényszerűségből kezükbe vevő írók kidolgozták a transzilvánizmus gondolatát. Kós Károly ennek alapjaként Erdély földrajzi egységét és a benne élő népek megváltoztathatatlan sorsközösségét hangsúlyozta. Érzelmileg is megközelíthető fogalom volt, s mint ilyen a szülőföld melletti elkötelezettséget is jelentett.

Kuncz Aladár szerint: „Az erdélyiség tulajdonképpen a nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozását jelenti”… „Az az erdélyi írói közösség, amelynek magam is tevékeny tagja vagyok, az irodalmi szabadság elvét testesíti meg. Politikai és világnézeti kérdésekben a legnagyobb türelemmel vagyunk egymás iránt, közös célunk az erdélyi kultúra ápolása: ebben egyek vagyunk valamennyien.” Kuncz ugyanazt az álláspontot képviselte, mint „az írástudók árulása” ellen hadakozó Babits Mihály. A Helikon és a Nyugat tehát találkozik, mondotta egyszer Pomogáts Béla.

Tamási Áron is kifejtette álláspontját: „Olyan gondolatkört kell adnunk, mely ne csak magyar legyen, hanem emberi is. Amely ne csak praktikus legyen, hanem erkölcsös is. Amely ne csak bátor és útmutató legyen, hanem igaz és megbízható is.” Ezek a szavak hihetetlen magasságban lebegtek egy homogenizálásra berendezkedő xenofób hatalom földhözragadt és halálos ölelést jelentő tettei felett.

Azonban, amint a kezdeti ideiglenesség érzés, a transzilvánizmus is szép utópiává vált, hiszen Erdély másik két nemzete nem érezte magáénak, s így csak egyes szellemi építőköveinek felhasználása maradt meg lehetőségként.

Közben bő egy évtized is elmúlt, s az ifjakból felnőtt, tapasztalt értelmiségiek lettek. Mögöttük ott sorakozott helyet és teret követelve a legfiatalabbak tábora, azoké, akiket már az új helyzet nevelt fel, akiknek alig volt saját emlékük a visszasírt múltból, akik már beszélték azt az új nyelvet.

Az 1930-as évek így illúziómentesen köszöntöttek a transzilván magyar értelmiségre. Talpra kellett állni, a vezető helyzetet nélkülözve szükségessé vált megtanulni gondolkodni és mozogni, vagyis fejre és végtagokra volt szükség, saját fejre, saját végtagokra, a réges-régieknél is jobbra, olyanokra, melyek az új, a nehezebb helyzetben is képesek életben tartani a testet.

1931-ben Makkai Sándor a református püspök-író tartott előadás-sorozatot, melynek anyaga könyv alakban is megjelent: Magunk revíziója címmel. Ebben a szerző önvizsgálatra hívott és a beilleszkedést hirdette a nemzeti azonosságtudat megújulásával. Kísérlete a kor Romániájában – akár a transzilván gondolat is – kudarcra ítéltetett, és 1935-ben eljutott a „Nem lehet” kimondásáig, mellyel Romániából való távozását önfeladásszerűen magyarázta meg. A válasz Reményik Sándortól érkezett: „Lehet, mert kell” címmel.

Tamási Áron a Mind magyarok vagyunk című cikkében erről így írt: „…rettegésünk és kínzó aggodalmunk nem alaptalan. Makkai Nem lehet című cikke is, mely hasznos hullámokat vert, nem azért volt elhibázott, mintha az emberi eszmény szempontjából nem lett volna igaza. Elhibázott volt azért, mert egyéni hangulat és közülünk kiemelkedett idegállapot szülte. Egyéni hang volt, aminthogy távozása is egyéni cselekedet volt. Egyiket sem töltötte meg a maga törvényszerű és földízű elemi erejével a közösségi életösztön.”¹

Az erdélyi szellemi élet központja Kolozsvár volt. Az itteni román egyetemen és főiskolákon tanult a legtöbb magyar ifjú. Itt volt a református és unitárius teológia is. Az értelmiségi ifjúság szerveződése is innen indult. Először felekezeti alapon fogtak össze és hoztak létre társaságokat, lapokat. Aztán megszületett az Erdélyi Fiatalok című, 1930 és 1940 kötött 11 évfolyamot megért lap. Tanítómesterüknek Adyt, Szabó Dezsőt és Móriczot vallották. Bartók és Kodály nyomdokait követték, mikor a falvakba indultak. A falumunkát inkább a falu megismerésére, mint megváltoztatására szánták. Az Erdélyi Fiatalok világnézeti fórum volt, és nem szépirodalmi vállalkozás. Hasábjain legfeljebb recenziók jelentek meg. Utóbb, mint a diákság nemzedéki folyóiratát emlegették. Közben világnézeti függetlenséget és politikamentességet hirdettek. A lap a húszévesek álláspontját óhajtotta képviselni, bár néhány más korosztálybéli is részt vett munkájában. Természetesen idővel ők maguk is kiöregedtek korosztályukból

A magát 1929-esnek nevező generációt követő fiatalabb korosztály, a húszévesek, 1934-ben kezdtek azzal a gondolattal foglalkozni, hogy lapot alapítsanak. Vezetőjük, Makkai Sándor fia, Makkai László, a későbbi jeles történész. A társaság többsége már kipróbálta szárnyait az Erdélyi Fiatalok hasábjain vagy máshol. Az egész fiatal nemzedéket akarták összefogni, s ehhez Makkai László valamint Venczel József dolgozták ki a terveket. Alapelvként szögezték le, hogy minden vallási elkötelezettségtől függetlennek kell lenniük, tekintettel a harmincas évek elején kialakult ilyen jellegű feszültségekre. Tartalmilag tudomány és művelődéspolitikai, világnézeti cikkeket és irodalmi, képzőművészeti, zenei anyagokat szándékoztak közölni. Komoly tudományos dolgozatokkal óhajtottak csak foglalkozni. Elképzeléseikre erős hatást gyakorolt Németh László, de ott volt mögöttük a hasonló gondolkodású anyaországi fiatalok egy csoportja is: Szabó Zoltán, Boldizsár Iván, Erdei Ferenc és Kovács Imre. Az Erdélyi Fiatalokkal ellentétben nem csak a falukutatásra összpontosítottak, hanem az urbánus szféra problémái iránt is érdeklődtek.

Az első, vagy ahogyan utóbb Makkai László maga nevezte: a kis Hitel indító száma 1935. január 1-jén jelent meg Kolozsváron. A lapot egy interjúban Kéki Béla is „kicsi Hitel” néven emlegette.²

Hivatalosan Makkai László jegyezte, mellette szellemi tulajdonos volt Venczel József is. A felelős szerkesztő és kiadó Koós Kovács István, fiatal költő, szerkesztőségi titkár Makkai Ernő lett. Főmunkatársaik: Bözödi György, Cselényi Béla, Flórián Tibor, Heszke Béla, Juhász István, Kárász József, Kiss Jenő, Koós Kovács István, Makkai László, ifj. Nagy Géza, Szabédi László, Szenczei László, Tóth Zoltán, Venczel József és Vígh Károly voltak.

Anyagi hátterük az ifjúság által összeadott pénz. Támogatást sem párttól sem egyháztól nem kaptak. Egyes vélemények szerint az egyházak inkább gyanakvással figyelték őket. Utolsó számuk 1935 júniusában jelent meg. Hat szám után szűnt meg a folyóirat. Okát ma anyagi természetű gondokkal magyarázzák, de a valódi ok Makkai László Magyarországra távozása volt. Tőle a lap kiadási jogát Venczel József örökölte. Könyvtárbéli kollégájával, Kéki Bélával szövetkeztek a második Hitel kiadására.

1935 nyarán, Esztergomban találkoztak Szekfű Gyula egyetemi tanárral, a Magyar Szemle szerkesztőjével, és tőle sokirányú eligazítást kaptak a leendő lap indításához. A tervezett lapot már nem diáklapnak, hanem komoly tudományos igényű értelmiségi fórumnak tervezték. Munkájukra serkentőleg hatott Németh László és Boldizsár Iván romániai látogatása. Ők Szabó Zoltán és Keresztury Dezső társaságában jártak a Regátban és Erdélyben is.

Kéki Béla erre így emlékezett: „Szekfű Gyula egy folyóirat megindítását sürgette (…) Példaképül a Magyar Szemlét ajánlotta (…)”³ A látogatás után Németh László megírta a Tanú számára a Magyarok Romániában című útirajzát. Az ezt követően kialakult vita kapcsán, Boldizsár Iván Erdély második Trianonja című írásában, a legfiatalabbakról szóló fejezetben következőket írta a Napkeletnek: „Az eddigi ellentétekhez még egy járult: a nemzedék-ellentét. (…) már majdnem férfivá serdült az a korosztály, amely a háború kitörésekor még apró gyermek volt (…) önkéntelenül is úgy látják a helyzetet, ahogyan van. A maguk bőrén tapasztalják, hogy a magyarság élni akar, mindenek előtt meg kell élnie, a szónak sokszor egészen materiális értelmében. Ezért le kell tenni az illúziókról, mondják ezek a legfiatalabbak, minél több tárgyi ismeretre kell szert tenni, és meg kell szervezni a magyarságot gazdaságilag. Megmozdulásuk, a Hitel című folyóirat hallatlanul rokonszenves a maga tisztaságában, tárgyilagosságában, frázismentességében. Útjuk a Széchenyi-mutatta magyarság, szellemi irányítójuk Szekfű Gyula és Németh László. De ezeken túl a maguk élményét írják meg (…) Az erdélyi magyarságot a legfiatalabbak fogják a mai helyzetből kivezetni (…) szervesen és elválaszthatatlanul össze tudják egyeztetni magukba a mély magyarságot az erős szociális felelősségérzettel és az európai látókörrel (…) Kár, hogy ezt a szép és vigasztaló képet elsötétíti némileg az a dicstelen, személyeskedő küzdelem, amelybe a közvetlenül előttük járó korosztállyal, a harmincévesekkel keveredtek.

Ha a legfiatalabbak is elsüllyednek az erdélyi politikai hínárban: egymás marásában, akkor nemsokára már megkérdezni sem lesz szabad: mi lesz Erdéllyel?”⁴

Boldizsár Iván itt arra a (kis)generációs harcra utalt, mely a két lap szellemi körei között alakult ki. Ennek okai elsősorban presztízsszempontokra voltak visszavezethetők és az általam ismert szerzők szerint ez Erdélyi Fiatalok szerkesztőinek makacsságából eredeztek. A jelenség fontossága nem ebben volt, hanem inkább abban, hogy a Hitel utóéletét jelentősen befolyásolta. Ugyanis, szintén személyes okokból, a „szocializmus építésének éveiben” az Erdélyi Fiatalokat fogadták el, és a Hitelt ítélték elhallgatásra. Tették ezt annak ellenére, hogy az Erdélyi Fiatalok a maga idejében gyakran tört borsot a baloldal orra alá, mi több az erdélyi fiatal értelmiség nagy seregszemléjén – a baloldal által értékén felül is emlegetett – Váráshelyi Találkozón részt sem vettek, azt a kommunizmus trójai falovának nevezték, utóbb pedig legértékesebb munkatársaik a sokkal tekintélyesebb Hitel szellemi köréhez csatlakoztak. Az Erdélyi Fiatalok megmaradt egy korosztály, a diákság lapjának, míg a Hitel az időszak legnagyobb szellemi teljesítményeként maradt fenn, pontosabban maradhatott volna fenn, ha ezt a megszűntét követő közel ötven esztendő politikai és ettől nagymértékben függő szakmai hangulata is úgy akarta volna.

De térjünk vissza a Második vagy Nagy Hitel létrejöttéhez.

Először Venczel József és Kéki Béla alakították ki végleges elképzeléseiket. Alapprofilnak a szociológiát, szociográfiát, statisztikát, jogot és gazdaságpolitikát jelölték meg. Második vonalban, mellékprofilként a tudománypolitika, az iskolaügy-iskolapolitika, a történettudomány, a magyar-román viszony elemzése, az utódállamokban élő magyar kisebbség helyzetének ismertetése, valamint művészeti témák – zene, képzőművészet, népművészt stb. szerepeltek. Az irodalommal nem óhajtottak foglalkozni, ezt a célt – mondhatni munkamegosztásban – az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz szolgálták.

A lapnak nem volt otthona. Apámat, Szász Istvánt, az akkor még hivatalnoki minőségben dolgozó gazdamérnököt kérték meg, hogy ezt számukra biztosítsa. Ő anyámmal egyetértésben ezt vállalta és feladatuknak nagy odaadással és jelentős áldozatkészséggel tettek eleget. A Vulcan utca 11. szám (ma 13.) alatti – anyám által tervezett – neogótikus villa lett a Hitel otthona. Itt szinte naponta találkoztak munkabeszélgetéseken, kisebb csoportokban hetente többször is, és nagyobb, időszakos – jelentős létszámú –, vacsorával összekötött munkaüléseken, évente 8–10 alkalommal. Ezek voltak a nevezetes Hitel vacsorák. A ház a szó szoros értelmében erre rendezkedett be.

Minthogy jelen figyelemfelhívó összefoglalóm célja az olvasó kíváncsiságának ébresztgetése az erdélyi magyar szellemiség ezen elfelejtett teljesítménye irányába, most annak gondolataiból merítenék néhány példát, és jelezném, hogy mindaz, amit alkottak, amit műhelyükben kidolgoztak, ma is aktuális.

Már az első számban megjelent Albrecht Dezső jelentős tanulmánya: Az építő Erdély címen. Ebben figyelmeztet Ortega Y. Gasset, Németh Lászlón átszűrt gondolatával arra, hogy a nemzet életében a múltat determináló erejénél nagyobb szerepe van a nemzet jövőjét elgondoló és irányító szellemnek, majd így ír: „Erdélyben nincs vezetőosztály, amely mély szociális felelősségérzettel, nagy hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését,…távol és csendben az egyedül álló magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Őket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet, melynek feladata, hogy kialakítsa és irányítsa az új magyar közszellemet és szolgálja a nemzetet.”⁵

Nos, ez a mondat az, amely elég volt ahhoz, hogy a Hitelt egész tevékenysége során rendiséggel vádolják! Az osztályharc jegyében gondolkodók minden mérlegelés nélkül utasították el egy népét vezetni képes, az egész népből verbuválódó művelt középosztály szerepét. Ezen az állásponton a kort átélők jócskán rágódhatnak. Később egyik alapvető ellentmondása volt egy egész rendszernek. Hiszen az újonnan felnevelt értelmiség, egyben potenciális ellenségként volt kezelhető Az Albrecht Dezső által hangsúlyozottan valamennyi társadalmi osztály tehetségeiből felnevelendő „új nemesség”, már csupán a szónak a baloldalon lám már akkor is ellenszenves hangzása miatt megkapta a szintén egy szavas „végítéletet”: rendiség!

Röviden, terjedelmi vagy időkorlátokkal nehéz leírni a Hitel történetét s főleg utóéletét. A lap 1940-ig negyedévenként jelent meg. Tamási Áron szerint az erdélyi szellemi élet legjelentősebb teljesítményének számított. A Hitel nem csak a lap szerkesztőit és munkatársait jelentette, hanem egy egész szellemi körről volt szó. Ez a kör Tamási Áron vezetésével készítette elő és szervezte meg az említett nevezetes Vásárhelyi Találkozót, az erdélyi magyar értelmiség diétáját, melynek most kellene hetvenedik évfordulóját ünnepelni. Bár politikai állásponttól függetlenül minden irányzat ott volt, a diéta szó miatt utóbb szintén támadások érték a Hitelt. Elvitatták a találkozó létrejöttében játszott szerepét s azt átcsúsztatták a baloldal érdemtárába. Ennek érdekében semmiféle csúsztatástól, valótlanságtól sem riadtak vissza.

A bécsi döntés utáni években a Hitel tulajdonképpen megváltozott arculatot öltött s valamennyire tartalmilag is igazodott az anyaországhoz, ha nem egyéb az onnan érkezett, nem egy esetben értékes munkatársak sokasága által is. Ekkor már honoráriumért dolgoznak, és terjesztése országos. Én ezt a korszakot a harmadik Hitel korának nevezem.

A román impérium visszaállásával a Hitel megszűnt működni. Az új idők régi emberei, a baloldal exponensei mindent elkövettek, hogy a Korunk érdemeit felnagyítva, a Hitelt elhallgatva, annak érdemeiből a nekik szükségeseket maguknak tulajdoníthassák s a többit pedig elhallgassák.

A Hitelt a fasiszta, a rendi és egyéb hasonló szavakkal sározták be és tették szalonképtelenné. A szellemi kör tagjai szétszóródtak a világban vagy egzisztenciális okokból nem merték felidézni hajdani gondolataikat, s azok születésének körülményeit.

Meglepő módon, szinte egyedül Gáll Ernő a marxista filozófus merte rendszeresen idézni a lapot, rajta kívül csak néha ejtettek arról egy-egy szót. Aztán a rendszerváltást követően Magyarországon Záhony Éva írt róla tanulmányt s adott ki kitűnő kétkötetes szöveggyűjteményt. Ezután még Walassek Júlia tanulmányozta másik három lap mellett a Hitel utolsó négy esztendejének történetét.

Akit a lap tanulságos sorsa érdekel, most elolvashatja erről írott könyvemet. A könyv a Kriterion kiadásában jelent meg: Beszédes hallgatás, három Hitel és ami utána következett címmel.

Az olvasó érdekes kortörténeti adatok mellett megismeri az erdélyi Magyarság kisebbségi szerveződésének első évtizedeit, s meglepődve észlelheti, hogy a kommunista eszmék képviselői akkor is azokkal a szinte tankönyvszerűen kötelező módszerekkel éltek a szellemi élet átpolitizált porondján folytatott harcaikban. Elhallgatás, megbélyegzés, besározott szavakkal való bemocskolás, csúsztatás, ha kell hazugság. Szükség esetén ismét két lépés hátra, barátkozás, dicsérgetés, hasznos szövetségek megkötése az útitárs elmélet alapján s utána, mintha mi sem történt volna ismét a legvadabb rágalmak. S ami még érdekesebb, hogy az eszme jeles képviselői megöregedvén még jóval a rendszerváltás, a teljes csődjüknek hitt események után is fenntartották képtelen vádjaikat s tagadták nyilvánvaló hazugságaikat és ármányos cselekedeteiket, melyeket már régen minden tájékozottabb olvasó már pontosan ismert, átlátott és elítélt.

Fény derül ara is, hogy egy egész vonulata volt a kor értelmiségi elitjének, amelyik hajlandó volt nem csak hallgatni, nem csupán behódolni, de a rendszer kiszolgálása érdekében hazudni, ha kell önmagának is ellentmondani.

Kiderül belőle, hogy az utóbbi évtizedek memoárirodalma milyen hatalmas mértékben szorul forráskritikára. Hogy a majdani történetírók ezek alapján nem indulhatnak el.

Nem kevésbé érdekes lehet az a felismerés, melyre elsősorban a Hitel egykori számait, vagy a belőle készült válogatást olvasók juthatnak, hogy nemzeti és kisebbségi kérdésekben azóta sem lettünk okosabbak. Nagyapáink, apáink már mindent pontosan leírtak, felismertek. Az utánuk következő generációk azonban ahelyett, hogy elfogadták volna igazságaikat, saját véres verítékükkel, egymást marcangoló vitáikkal akartak eredményre jutni, s jó, ha megközelítették az elődök által már feltérképezett igazságokat.

Az orvos olvasók számára azt is megjegyzem, hogy a Hitel szellemi körének orvos tagjai is voltak, akik a népegészségügy területén próbáltak hasznossá válni.

Mindent összevetve a Hitelt és utóéletét tanulmányozva a két világháború közötti erdélyi szellemi élet egy Atlantisznak hitt szigete emelkedik ki a feledés homályából és ugyanakkor minden kétséget kizáróan lepleződik le egy ezt követően hatalomra kerülő elit ekkor csírázó s a háború után mindent elborító ármányos módszertana.

Leányfalu