Szász István Tas: Vád és tények egy néhai lap és egy igaz ember védelmében 2007.03.08.

Mindent olvasó ismerős odavetett információi között hallottam híreket – manapság megszokott módon – védekezésre már nem képes halottról szóló vádaskodásokról, melyek a felháborodás hullámainak bölcs elnyugvását követően, az érvelő gondolkodás munkába állása után, szívemnek nagyon kedves helyre és legalább ilyen mértékben fájdalmas időkbe röpítettek. Így aztán gyűjtögetni kezdem mesterséges szennyesünk ezen újabb darabjának derítőszereit.

Emlékeim mellett én is előhúznám az erdélyi kultúrtörténetről szóló köteteket őriző polcokról a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont, de hasonlatos területen végzett kutakodásaim már meggyőztek arról, hogy az ottani rendszer módosítását követő zűrzavaros időkben, az alighogy elkészült első köteteket valószínűleg csak kisebb kiigazításokkal vihették a nyomdába, s így azok nem egyszer megőrzik az utókor számára az addig előírt szemlélet diktatúrabéli sarakat szotyogtató lábnyomait.

Mit is írhattak volna az akkor már több mint 60 éves Ellenzékről, vagy az azt szerkesztő szellemi emberekről akkor, s éppen olyanok, akiknek kötelező módon a csúsztatás, a kettős gondolkodás – évtizedek alatt jól beidegzett – módszereiben kellett mesternek lenniük. Az említett műben ennek ellenére, csak a német nyomás, főleg pedig a német megszállás éveivel kapcsolatosan olvashatunk bíráló mondatokat.

A sok területen ma is kötelezően anakronisztikus gondolkodásmódot elváró bírálók, akik a kor lehetőségeit mérlegelő gondolkodást feledve követelnek „elhatárolódást”, „ítéletmondást” mindentől és mindenről, ami számukra, vagy akár számunkra is megérdemli azt. Pedig azok az apró kompromisszumok tették lehetővé, hogy például az Ellenzék is megmaradhasson, és a kellő pillanatokban, és kellő módszerekkel mégis, csakazértis leírja az igazságot, ha kell irodalmi formában, ha kell parabolisztikusan, de mindenki számára érthetően.

Van azonban másik támpontom is a szakma területéről. Fiatal, tárgyilagos, nagy felkészültséggel és az új generáció felülemelkedő képességével bíró szerzőtől, Vallasek Júliától, aki a Sztánai Napok 2005-ös számában ír az Ellenzékről igen alapos kutatómunkát sejtető tanulmányt.¹

Az egyébként konzervatív napilap már 1880-as alapításától kezdve féltve őrizte függetlenségét s ezt – a mögötte álló tőkeerőnek köszönhetően – meg is tehette. Mindvégig világnézetétől függetlenül közölhetett benne a szellemi minőség s a történelmi kényszereket is úgy élte meg, hogy csupán a „minimumot teljesítse”. Ezt az élet számtalan területén történelmi korszakokat átívelően tette a magyar értelmiség – főleg utóbb – s csak éppen ebben a korszakban kérik számon? Jól ismerjük a kettős mérce alkalmazásának ezt a területét.

Nézzük azonban mit ír még a Kuncz Aladár kora béli Ellenzékről Pomogáts Béla: „Az Ellenzék irodalmi rovatát a jobbak gyülekezetének szánta, s mert nevelni akart vele, műhelynek: az idősebbek, iskolának: a fiatalabbak számára”²

1940 szeptemberében, amikor a honvédség bevonul Kolozsvárra, Végh József aktuális főszerkesztő maga által is elismert mozgósító, militáns szellemű írást közöl, melyben így ír többek között a magyar újságíróról: „…a magyar jövendő őrhelyen álló közkatonája” a sajtó céljáról pedig, hogy: „…csak olyan sajtónak van létjogosultsága, amely hitet, lelkesedést, erőt önt a szívekbe”. Militáns szerepet szán az irodalomnak is: „Ahogy eddig végvári harcosai voltak a magyar kultúrának, úgy folytatják majd nagy munkájukat az anyaországban is, amelynek már annyi kitűnő közéleti vezetőt, írót, művészt adott az erdélyi föld. Támogatásuk tehát a magyar toll harcosainak életbevágóan fontos kötelessége.” Vallasek így folytatja: „Végh programcikke ellenére az ellenzék megszűnéséig szinte semmilyen propagandisztikus, illusztratív, az aktuális politikai hatalmat kiszolgáló szépirodalmi anyagot nem közöl.”³Sőt! 1944 márciusa és szeptembere között: „…számos, burkoltan antihitlerista publicisztikát jelentet meg az Ellenzék (laptestvére, a filléres, bulvárkiadásként megjelenő, Demeter Béla szerkesztette Est Lapok nyílt konfliktusba is kerül a Sztójay kormánnyal”.⁴ Ez év márciusában az Ellenzék Adyra hivatkozik és azt az írását idézi, melyben ezeket mondja: „Az erdélyi Mikes Kelemen példája annak, hogy nekünk futni kell a germánoktól s nyugatabbra menni eszmeházasodások céljából.”⁵ Majd ezt olvashatjuk: „…metaforikus ábrázolásként jelenik meg 1944. július 22-én Heltai Gáspár Ahogy a halál nem fél sem hatalomtól, sem erőtől, sem tudománytól című Haláltánc-éneke, mely a zsidó lakosság elhurcolását és a bombázást nemrég megtapasztalt, állandó létbizonytalanságban élő város polgárait figyelmezteti. Hogy „Minden ember ezen megálljon, és a halálhoz igen készüljön”.⁶

Természetesen, hogy elkerülhetetlenül érezhetővé váltak a kor hangjai is, de távolról sem olyan formában és mértékben, hogy azt a történelmi helyzetből kiemelve a lap jellemzőjévé tehesse bárki is. Érdekes bizonyíték az ügyes üzenetküldésre a „Szerb Antal eset”. Erről írva Vallasek Júlia elmondja, hogy a szélsőséges, antiszemita, baloldal ellenes vélemények ritkán jelennek meg a lap cikkeiben s nem az irodalmi művekben. Sőt mint mondja: „Helyenként (igaz rejtett, a kontextuális értelmet mozgósító formában) egyes újságírók megpróbálják megkérdőjelezni a művelődést sújtó rendeletek egyikét-másikát. 1943. január 9-i (szombati, tehát irodalmi anyagot is tartalmazó, ráérősebb, nagyobb figyelemmel olvasható) lapszám tudósít arról, hogy Szerb Antal: Magyar irodalomtörténetét bevonják az iskolai könyvtárakból, majd kommentár helyett ismerteti az Erdélyi Helikon pályázatának történetét, a bíráló bizottság összetételét, értékelését. Név szerint megidéz tehát néhány, az erdélyi magyar kulturális és közéletben nagy tekintélynek örvendő írót (Babits Mihály, Kuncz Aladár, Molter Károly, Makkai Sándor, illetve az Ellenzék olvasóihoz nemrég még közeli személyként szóló Bánffy Miklós), az ő szakértelmüket szegezvén a rendelet megalkotóival szemben. 1941 márciusában pedig tiltakozik a Hitel, az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Iskola (ideiglenes) felfüggesztését jelentő 1940/7979-es rendelet ellen”.

Ez hát a napilap, melyet mai kettősmércén nevelkedett kutatók támadni akarnak. S ha a lapot támadják, akkor kereszttűzbe kerül annak ezidőtájt felelős kiadója is, Vita Sándor, kinek személye a tolerancia, a szerénység és tisztaság jelképe lehetne. E tény aztán újabb gondolatokat indít el bennem. Lássuk most ezeket. Vita Sándor személye ugyanis elválaszthatatlan az előbb említett (ideiglenesen betiltott) Hitel folyóirattól is.

A Kolozsvári Hitel folyóirat kezdeti 6 füzetét követő – oktáv formátumú – „nagy” Hitel néven is emlegetett első száma 71 éve jelent meg. Ebből az alkalomból is időszerű emlékét idézni, mert hányatott sorsa, melyet a kommunista párt uszályában levők már akkor is a mai módszerekkel (csúsztatás, besározás, kettős mérce félremagyarázás – sőt hazugság stb.) „idéztek elő”, majdnem teljes elhallgatásával tetőzött. Így aztán inkább csak alkalmanként és indirekt lehetett hallani róla. Ilyen alkalmak voltak a Vásárhelyi Találkozó emlegetésének pillanatai is. E találkozónak most van éppen a hetvenedik évfordulója.

Mégis más – nem az évfordulók – késztettek arra, hogy ismételt sétát tegyek a Hitel munkatársai körül.

A fent említett „harci” módszerek ugyanis újfent egy ártatlant érintettek. Egy olyan embert próbálnak besározni, aki az őt jól ismerők számára egész életében valóságos szentnek számított. Mint hallom, őt az indirekt antiszemitizmus vádjával próbálnák utolérni a másvilágon, ahonnan remélik, már nem tud védekezni.

Vita Sándorról, a Hitel szerkesztői négyesfogatának jeleséről van szó. Arról az emberről, akinek inkább emléket kellene állítani embersége, mindenkire kiterjedő segítőkészsége, csendes, szerény bátorsága, nyugodt bölcsessége miatt. Sajnos nem valószínű, hogy még élnének azok a tanuk, akik maguk példájával tudnák mindezt felháborodva cáfolni. Ha nem is élnek, annyi bizonyos, hogy Vita Sándor befeketítése azokat is meggyalázza, akik őt éppen a váddal ellenkező felfogása miatt szerették, tisztelték és segítőkészségének haszonélvezői voltak.

A Hitelt és az annak több munkatársát is foglalkoztató Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet, melyek Vita Sándor tevékenységének éveken át otthont adtak, egyaránt megpróbálták megvádolni rendiséggel, fasizmussal, reakcióssággal, Amerikai kapcsolatokkal – mi több kémkedéssel stb. A Vita Sándor bemocskolására tett kísérlet csupán felsorakozik ebbe a sorba.

A lemoshatatlan sárfröcskölés módszertanának szakemberei semmiféle eszköztől nem riadtak vissza. Az sem zavarta őket, ha adott pillanatban felbukkanó adott cél érdekében ellenkezőjét kellett állítaniuk annak, amit előtte mondtak, vagy ha éppen olyanokat kellett tönkretenniük, akik nem sokkal előtte – kockázatot is vállalva – segítették őket.

Nem célom néhány oldalon egy köteteket igénylő magyarázkodásba kezdeni. Megtették ezt már nálam ismertebb és sokkal avatottabb szerzők. Példának okáért Orwell is. A kommunista számára a cél minden eszközt szentesít, s az sem érdekes neki ha az a cél nem szent, sőt ha az saját érdekeivel ellentétes. Megmagyarázza magának, megideologizálja legjobb meggyőződése ellenére, sőt saját érdekeit is mellőzve, ha kell életét is semmibe véve (Rajk). Orwell ezt „duplagondolnak” nevezi.

Vita Sándor védelmére – saját véleményemet megerősítendő – most csupán néhány idézetet fogok felsorolni, melyekből világossá válik, hogy aki a felsorolt eseményeknek tevőleges részese volt, nem lehetett antiszemita, sőt úgy általában idegengyűlölő sem.

Először egy éppen Vita Sándornak írott levelet idézek, melyet Albrecht Dezső szerkesztőtársától kapott a párizsi emigrációból. Albrecht így ír: „valahogyan úgy adódott, hogy mind a négyen – te leginkább – az erdélyi szabadelvűség hagyományait képviseltük, s érdeklődésünk valamivel szélesebb volt, mint a többieké”⁷

Hogy a vádaskodások régebbi vonulatát is felemlegessem, Albrecht Dezsőt vádolták már rendiséggel, nevezték neofeudális-kultúrmerénylőnek, sőt fasisztának is. Miközben ezt tették, kitűnően együttműködtek vele közös ügyekben, elismerő sorokkal is illették, hogy utóbb amikor úgy kellett ismét sárba rántsák.

De térjünk vissza Vita Sándorhoz.

Vallasek Júlia sajtótörténész ezeket írja:” A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumba vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik.”⁸

Az idézett szöveg szüleim házában, a Hitel otthonában született és a memorandumba, éppen Vita Sándor javaslatára is, olyan kérések kerültek be, mint pl. a román nyelv oktatása az erdélyi magyar iskolákban, románul is tudó hivatalnokok kinevezése a román lakta vidékekre, vagy a MÁV alkalmazottai számára a román nyelv ismeretének előírása stb. stb. melyek nem egy xenofób személyiség jegyeit testesítik meg. Szüleim a tárgyalás résztvevői voltak és nem egyszer mondták el nekem annak történetét.

A „magyar négy év” végén is találunk éppen a baloldal által közölt adatokat Vita Sándor (és társai) magatartásáról. Szolgálatban című visszaemlékezésében Balogh Edgár, a Hitelt számtalanszor támadó személyiség ezeket jegyezte le: „ A Teleki-csoport (gróf Teleki Béla a nagytekintélyű Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – vagyis az EMGE – és az Erdélyi Párt elnöke volt a magyar időkben. A szerző megjegyzése.) azonban elhatározta, hogy nem hagyja el Erdélyt, bármi történjék, és ez a szándék hozta össze a baloldallal, nem utolsósorban természetesen azzal a gondolattal élve, hogy a magyar elsőbbségi pozíció ezzel a taktikával talán még megmenthető. Öten ültek le tárgyalni, a gróf s az összekötő szerepet vállaló Demeter Béla mellett: Mikó Imre, aki már múltjával kiérdemelte bizalmunkat, Szász István agrármérnök, az EMGE egyik vezetője, Teleki bizalmasa (Apám, az EMGE ügyvezető alelnöke, a Hitel házigazdája és mecénása. A szerző megjegyzése.), és Vita Sándor országgyűlési képviselő, a Hitel mérsékelt szárnyának egyik jelese, szövetkezeti ember (A Hitel egyik főszerkesztője az országgyűlésbe való behívásáig. A szerző megjegyzése). Az öttel szemben Demeter János és Kovács Katona Jenő mellett Jordáky Lajos és Csögör Lajos ült, virtuálisan én voltam a párba vett ötödik. Itt ebben a szűk körben hangzott el Teleki ajánlata és Kovács Katona Jenő válasza, s az őszinte szó nem maradt visszhangtalan.”⁹

A német megszállást közvetlenül megelőző pillanatokban zajlott megbeszélések nyomán, az ötök közbenjárására, kommunista, zsidó és román foglyok szabadultak ki, mielőtt a Gestapó elhurcolhatta volna őket. Ma is birtokomban van Balogh Edgár Egyenes beszéd című könyvének apámtól örökölt példánya. A dedikáció így szól: „Szász Istvánnak az ellenállási mozgalom emlékére szeretettel: Balogh Edgár”.

Íme tehát még egy adalék az antiszemita Vita Sándor múltjához. És ezzel még nem mondtam el mindent.

Bokor Péter Végjáték a Duna mentén, című – a témában úttörő – munkájában ezeket idézi Vita Sándor emlékirataiból: „-Felvetődött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Fő-tér 5. szám alatti helyiségében folyt(…) Több mint negyvenen írták alá.”¹⁰ Olvassuk el csupán néhány aláíró nevét – Vita Sándor mellett –, közvetlen környezetéből, Hitel-béli, EMGE és más munkatársai közül: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József, dr. Szász István, Mikó Imre stb. Teleki Béla Budapesten volt, s így nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének őt választották meg. A memorandumot Teleki Géza professzor vitte el a kormányzóhoz. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak ez volt tulajdonképpen a megalakulása, mint arról Vita Sándor és Teleki Béla – Lipcsey Ildikó történész kérésére írott – levelei tanúskodnak.¹¹

Eddig hát az idézetek melyeknek éppen birtokában vagyok, mivel a Hitel történetét kutatva kijegyzeteltem őket. Ha magának a Vita Sándor jelenségnek néznénk utána, ennél jóval több bizonyíték kerülne elő.

Magam kisgyermek koromtól fogva a Hitel szellemi körének hatása alatt nevelkedtem. A tőlük hallottak, az ifjú koromban velük folytatott beszélgetések, meghatározták személyiségfejlődésemet is. Soha köreikben antiszemita vagy idegengyűlölő gondolatokat nem hallottam. Ellenkezőleg, áthatotta őket a „magunk revíziójának” szelleme, a hibák magunkba keresésének gondolata.

Sándor bácsit haláláig látogathattam Budapesten, Fiáth János utcai lakásukon. Nehéz körülmények közt, utolsó percig dolgozva teltek évei. Sokat beszélgettünk és állíthatom, hogy személyében az egyik legtisztább embert tisztelhettem. Szerencsésnek mondhatta magát mindenki, akit végtelen szerénységgel és emberszeretettel barátságába fogadott.

*