ITTHONtól – OTTHONig
(Levélsorozat Budapestről. Mottó: „Esengett: maradjak. Útra kellett mennem./Hagyott egy darabka kéklő eget bennem./Kifeszítettem és merre vitt az utam,/jó hazai földből belé Földet gyúrtam.” /Farkas Árpád: Anyám)
Szavak szeretőjének szült anyánk. Török Bíró Erzsébet szőnyegei, Páskándi Géza pódiuma – Leányfalun
Alig hagytuk magunk mögött Szentendrét, ezt a parányi, terecskékkel, zegzugos kis utcákkal, zsalugáteres ablakú cukrászdákkal, régi templomokkal romantikus utakra hívogató krúdyas művészvárost, már Leányfalu hosszan kanyargó útján haladunk a Visegrádi hegység lábánál, a Vöröskő, Nyerges hegy és a Duna között. Hol jöhetett vajon Kurszán kündü, amikor a Megyer-törzzsel együtt megszállta a szentendrei szigetet? (A környék későbbi lakosai a Kurszán rokonai közül származó Kartal, majd Rosd nemzetség tagjai.) Leányfaluról legelőször 1407-ben történik okleveles említés, de majd csak a XVIII. század utolsó negyedévétől kezdenek ide betelepedni – az elsők egyike Szendrey Ignác, Petőfi Sándor apósa, a Károlyiak jószágigazgatója. A XX. század első éveiben a nyári időszakban lakják a szőlőket az új gazdák, később aztán állandó nyaralók épülnek – elsősorban a művészvilág számára. Itt töltötte nyarait Gyulai Pál, egy ideig itt élt Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Rózsahegyi Kálmán, stb. A parkolótól egy ugrásnyira a Duna, szomorúfűzek ágait nyaldossák a partnak verődő hullámok, egykedvűen indulnak újabb csobbanásba, teszik a dolgukat, „fecseg a felszín”, és a partszakasz is hangos, nem rejteget semmi romantikát.
A Leányfalu-ház ősfás parkja annál inkább, körülölel, simogat, megszűri a napfényt, és beinvitálja a termekbe a sűrű egymásutánba érkező széparcú, ismerősnek tűnő embereket. Hiszen akár ismerősök is lehetnénk, mert az Erdélyi művészek Leányfalun rendezvényeinek közönsége többnyire otthonról, Erdélyből származik. A szervező házigazda dr. Szász István Tas címzetes főorvos, író ( A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemről exmatrikulált diákként ólombányász, építőmunkás, majd ólomkeretes ablak-készítő) is Kolozsvárról érkezett, a kolozsvári Pszichiátriai Klinika orvosa volt, részt vett a kolozsvári Mentálhygiénés Központ megszervezésében, az intézmény létrejötte után azonban – az etnikai tisztogatás jegyében – Kolozsborsára helyezték ki a bűnöző elmebetegeket ellátó kórházba, ahol vállalhatatlan feladatokkal is járó igazgatónak akarták kinevezni. Majdnem mindenét elveszítve, ekkor települt át családjával Magyarországra. 1990-től közöl nemzet- és kisebbségpolitikai cikkeket, írásai számos magyarországi és erdélyi lapban láttak napvilágot. Családi emlékek és hiteles dokumentumok alapján megírta a szülei házában és anyagi támogatásával szerkesztett kolozsvári Hitel folyóirat történetét. (2007 óta a Magyar Írószövetség és az Irodalomtörténeti Társaság tagja; 2008-tól a Bolyai Alapítvány tiszteletbeli elnöke.) Egy haza két ország című sorozatban eddig 12 kötete jelent meg, köztük kiemelhető a Trianon sodrásában (önéletrajz), de az általa legfontosabbnak tartott kötete a Beszédes csend. Három Hitel és ami utána következett. (Sajtótörténeti tanulmány. Kriterion Kolozsvár, 2007) . 2010-ben, 36 évnyi mentő-, gyűjtő- és kutató-, majd restauráló munka után nyitja meg Leányfalun magán lakásmúzeumát, a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet érdekességeit, főleg a kolozsvári Hitel folyóirat emlékeit összefogó anyagból.
Az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás sorozat 28. kiállításának vendége a Székelyudvarhelyről érkező Török Bíró Erzsébet textilművész, akinek tárlata – az utóbbi években hagyományossá vált módon – irodalmi pódiumesttel is kiegészült, Páskándi Géza életét és költészetét idéző, …Szavak szeretőjének szült anyánk… című egyórás pódiumesttel, – amely egyben magyarországi ősbemutatót is jelentett. (Az előadók: Kovács Éva Poór Lili-díjas szatmárnémeti színművésznő és Ferenczy Csongor, az erdélyi gyökerű, immáron hosszú évek óta Budapesten élő színművész, a szerkesztő-rendező művész pedig a Szatmárnémetiből érkezett Szugyiczky István volt.)
„Nagy szerencsémnek tartom, hogy jó sorsom éppen azokkal a művészekkel hozott össze, akik a legönzetlenebbül tudták szolgálni emlékező szándékomat. Megerősödtem abban a hitemben, hogy nincsenek véletlenek. Az idei Szent István-napi szolgálatomhoz, a kisebbik és nagyobbik hazát összekötő közel negyedszázados igyekezetemhez, mintha a nagy király küldött volna segítségemre megszentelt művészeket. Török Bíró Erzsébet textilművészt is és az emlékezetünkben élő Páskándi Géza írót is elválaszthatatlan szálak fűzték Kolozsvárhoz. A kiállításhoz kötődő pódiumest témája sem volt véletlen: Leányfalu Páskándi Gézában – a kiállítás sorozat első hét esztendejének megnyitójában – barátját, támogatóját, szinte tiszteletbeli fiát köszöntötte, akinek írásai ma is kapaszkodót jelentenek számunkra, kapaszkodót és iránytűt. A sors úgy kötötte össze, hogy a hagyományos kiállításunkkal egy időben zajlanak a romániai magyarságot megmozgató Kolozsvári Magyar Napok eseményei. Rendezvényünkkel e nagyszerű teljesítmény előtt is tisztelegni akartunk.” Ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg dr. Szász István Tas az emlékezetes estet.
Az erdélyi származású Banner Zoltán művészettörténész mondott méltató beszédet a székelyföldi Bekecsalja szülötte, Török Bíró Erzsébet „fészekmelegségű” textíliáiról, a Nyárád menti falucskában, Torboszlón eszmélkedő gyermek természetlátását és ebben a sokgyermekes székely családban eltanult hagyományokat tükröző szőnyegeiről, pasztellképeiről. „Az a székely parasztság, amelyből Török Bíró Erzsébet származik mindig is iparművésze volt saját életének, hiszen maga szőtte, maga faragta, maga ácsolta tárgyakkal rendezte be életterét.”(BZ) A művészeti alapképzést a marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanárai biztosították számára, ezt követi a kolozsvári művészeti akadémia, amelynek textil szakán valamennyi klasszikus szövési technikával megismerkedhetett. Kezdetben Szászmedgyesen, majd Székelyudvarhelyen lesz textiltervező. (Tagja a romániai és a magyarországi képzőművészeti társaságoknak, több mint harminc éve szerepel egyéni és csoportos kiállításokon, a hazai tárlatok mellett kiállított külföldön is: Budapesten, Székesfehérváron, Debrecenben, Barcson, Varsóban, Zágrábban, Poznanban. Faliszőnyegei több közgyűjteményben is szerepelnek: a csíkszeredai Művelődési Házban, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban, a Temesvári Magyar Színházban.) A hetvenes évek közepén elkezdi a gobelin technikájú faliszőnyegek sorozatát, de rendszeresen foglalkozik pasztellfestéssel – tájfestészetében kiemelt szerepet kap a Homoródmente, majd a kis falu, Gyepes – és 2005-től új műfajjal kísérletezik: akrillal fest selyemképeket. Alapító tagja a homoródszentmártoni nyári alkotótábornak, „ az ő igazi ’tábora’ azonban a hatalmas gyepesi kert a négy évszak gyönyörűségeivel, gyümölcseivel, kéken-fehéren-zölden kontrasztáló pasztellszínek tájrajzolatával.”- mondta Banner Zoltán.
A kiállító teremben nagy-nagy nyugalom telepszik ránk. Mintha a faragott székelykapun léptünk volna be: „Áldás a béjövőre, béke a kimenőre!” A falra aggatott gyapjúszőnyegekből melegség árad, megérinteném, de elég csak a tenyeremmel közelítenem a felülethez, „fészekrakó” áramba kerülök, kedvem lenne galambokat röptetnem. Körbetekintek. Székelyföld, Kalotaszeg, Erdély tájain kirándulhatunk, őszben, tavaszban, társunkkal, gyermekünkkel, soha nem magányosan. Nyugalom, harmónia. Derű, tisztaság. És életöröm. Így csak az alkothat, aki gyökerével családjába és szülőföldjébe kapaszkodik. „A háttérben ott magasodik az otthon, azok a magasrendű erkölcsi törvények, amelyekkel szülei életnek indították őt…Az évszakok hangulatát szinte egyetlen szín, főleg a vörös, a barna vagy a zöld végtelen árnyalataiból keveri ki, hegyes-dombos vidékein a fák a művészi gondolat, álom, ámulat, izgalom, tehát a művész személyes jelenlétének a képviselői, önarcképei, de mindenképpen emberi sors hordozói.” (BZ)
A zsúfolt terem bizonyította, a „kötések kötnek, hogy légy szabad” (Magyari Lajos) elvét valló, a számvetést kötelességnek érző ember Itthon is az Otthonnak él.