Tisztelt Vendégeink!
A mai kiállításunk minden eddigitől eltérő. Nem csak azért mert nem egy, hanem 25 művész munkáiból mutatunk be alkotásokat, nem csupán azért mert a tárlat megtekintése után visszatérünk ebbe a terembe és legutóbbi kiállításaink megnyitójára, Kossuth díjas költőnkre, Lászlóffy Aladárra emlékezünk, hanem – és nem utolsó sorban – azért is, mert új történelmi keretben találja magát az a szándék is mely sokak munkájával ezt a huszonegyedik évébe lépő hagyományt s e mai alkalmat létrehozta.
Olyan kettős történelmi pillanatot élünk meg, mely minden cselekedetünkkel kapcsolatban gondolkodásra késztet. Keressük a kudarcok és a sikerek okait, hogy a múltból okulva, – jövőt építhessünk. Előre tekintünk rettentő nagy feladatokra és vissza, rettentő nagy tragédiákra.
Ezért bocsássanak meg nekem, ha húsz év alatt megszokott rövidségemet most kissé megtoldva, a tulajdonképpeni megnyitónkat kis várakozásra kényszerítve fordulok Önökhöz.
Mi köze lehet egy kiállítás sorozatnak ehhez a mostani – talán kegyelminek is nevezhető – pillanathoz s a rövidesen reánk köszöntő szomorú kilencven éves évfordulóhoz? Erről szólnék néhány szót.
Nos, a sajátos magyar sors, mely az egészséges módon máig feldolgozatlan nemzeti tragédiát, Trianont örökös keresztként helyezte vállunkra, mindenkor szembesít azzal a ténnyel, hogy az a kilencven év előtti június negyedikei nap, nem egy egyszeri esemény volt, nem egy szívbe hatoló, rögtön ölő, alattomos történelmi tőr, hanem egy lassan ölő vírus belénkfecskendezése. Tudjuk, hogy az elkövetők gyorsabb véget jósoltak volna nekünk, de a mainál akkor még jobban működő immunrendszerünk képes volt talpra állítani Magyarországot. Így aztán azoknak, akiknek útban voltunk, újabb löketekkel kellett tetézni a kilencven év előttit s ezeket kaptuk is folyamatosan. Kaptuk szomszédainktól, akiket zsenge tudatukban magukat is megviselt a váratlan nyereség és kaptuk Európától, a folyamatosan globalizálódó világ ősi, de naiv módon önhitt félszigetétől s magától attól a nagyvilágtól. Eladtak úgy, hogy mi fizettük meg az árát, hogy aztán közel fél évszázadnyi szenvedés után kiváltsanak s ennek költségeit is tőlünk követeljék. Így kerültünk a sokat védelmezett s áhított, befogadó-nagy kebelre borulva tulajdonképpen félgyarmati helyzetbe. Az ide vezető utat kíméletesen nevezték hátsó lépcsőnek, az új pozíciót cselédszobának, még finomabban külső körnek stb.
Első ilyen évtizedeinket „tenfiaink” segítették, saját sikerről szóló véleményükkel ellentétben, az utóbbi 500 év rémtörténetévé tenni. Most ismét itt állunk egy másféle Trianon után. Most széttagoltságunkat, gazdasági lepusztítottságunkat nem képtelen jóvátételi összeg, hanem egy még képtelenebb adósságállomány tetézi, ráadásnak pedig közben immunrendszerünket saját magunk pusztítottuk el, igaz, hogy jelentős külső segítséggel, de az is, hogy el nem hanyagolható ostobasággal.
Hogy egy talpra állni vágyó nemzet ebben a sokszoros csapdahelyzetben mit tehet, nehéz megmondani. Annyi azonban biztos, hogy mindenekelőtt lelki egészségét kell helyreállítania, mert másként semmiféle erőfeszítésre vagy elkerülhetetlen áldozatra nem lesz képes. Ez a munka pedig egy régi adósságot törleszteni kész központi nagy és bölcs akarat és irányítás mellett, mindennapi erőfeszítéseket is jelent. Mindenkinek a maga helyén és a maga képességei meg lehetőségei szerint a legtöbbet kell nyújtania, még akkor is, ha ez egyenként tekintve nevetségesen kevésnek tűnik. A tengert is cseppek alkotják. Ebben azonban csak akkor reménykedhetünk, ha az egyéni erőfeszítések a tenger cseppjeit idézve egységes erővé és akarattá tudnak egyesülni. Egységessé, mégpedig nem csak a mai határok között, de összmagyar viszonylatban is. Vagy, ahogy most egyes múlthiányuktól frusztrált szomszédok tiltanák mondani, Kárpát-medence szerte. Megjegyzem, hogy ha ezek a buzgón tiltakozók képesek lennének közös történelmünket magukénak is tudni, testvériesen osztozhatnának velünk annak értékeiben.
Az összefogás nem csupán egy nemzeti sajátosság. Függetlenül attól, hogy valaki magyar vagy nem, ember mivoltunkban is közösségi lények vagyunk. A neoliberalizmus remélt bukását talán éppen ennek a felismerésnek a tagadása, vagy az ellene folytatott természetellenes támadása fogja elhozni.
Magyarokként ez az összmagyar összefogás csak akkor lehetséges, ha jobban ismerjük egymást. Ha megismerjük gyengéinket és erényeinket. Elképzelhetetlen egy olyan eltompított és ismereteiben, tehát érdeklődésében is, lesüllyesztett és ellehetetlenített társadalomban, ahol a határon túli magyar ma is idegen. Idegen, mint magyar, mint a magyar közösséget erősítő társ, mint magyar értékeket létrehozott és létrehozó erőforrás, mint a magyar múlt sokszor nemzetmentő része és a magyar jövendő egyik pillére. Ismeretlen, sőt egyesek számára terhesnek tűnő, mint feladat és felelősség, s mint erőt adó tényező. Mint olyannyira fontos és tudatformáló – egészséges – nemzeti büszkeségünk tárházának és az egyre fontosabbá váló minőségnek és hagyományőrzésnek egyik fő letéteményese.
Amikor 1988-ban szervezni kezdem az Erdélyi Művészek Leányfalun néven megismert kiállítás sorozatot erre gondoltam, pedig akkor még nem tudtuk, hogy mi vár reánk. Nem lehetett tudni, hogy bekövetkezik-e a nagy változás, különösen nem azt, hogy a remények milyen zátonyosak lesznek.
Ha akkor szükségét láttuk annak, hogy egy csipetnyivel hozzájáruljunk a határokon túl rekedt vagy onnan érkező saját értékeink megismeréséhez, akkor ez ma még fontosabb. A veszedelmek azóta csak nőttek, a globalizálódó világ mindent egybemosni akaró igyekezete még hatalmasabbra tátotta éhes és ostobán mohó száját. Szeretett és véráldozataink árán is védett Európánk köntösét – keresztény gyökereit – eldobálva önként veti magát a mindent elnyelő nagy áradatba. S nem csak magát dobja oda, de mint immáron papíron is elismert részétől, tőlünk is ugyanezt várná el.
Ha kellő szerénységgel visszatérek a saját kis hozzájárulásunkat jelentő érőfeszítéshez, akkor is furcsa megfigyelésekről kell beszámolnom.
Azoknak a képzőművészeknek, akik Erdélyben vagy onnan érkezvén ma végzik azt az alkotó munkát mely a magyar képzőművészet szerves részévé avatja őket, gyakorta ma is kínos érzésekkel kell szembesülniük, mint egykoron, mikor a román kondukátor magyarul beszélő román művészeknek nevezte őket. Figyelem! Nagy szégyen ez. Hiszen az az ember, kit a hatalomvágytól elborult elméje szerint ítélünk meg, ezeknek a művészeknek az értékteremtő munkáját kisajátította volna, – ha hagyják. Ha lemondanak magyarságukról. Neki szüksége lett volna reájuk. A honi magyar közeg ezt még nem mindenkor ismeri fel. Vajon miért?
Kitűnő és jóhiszemű szakemberekkel volt alkalmam beszélgetni s a számunkra oly fontos művészeink neveit emlegetve, szemükben legtöbbször csupa kérdőjel csillogott.
Értékeink megbecsülése létfontosságú. Nem veszíthetünk el szellemi rakományunkból egy szalmaszálat sem. Csak így sikerülhet fennmaradnunk a most következő veszedelmes történelmi időszakban. Ismétlem: minőség és hagyomány dolgában, a válságkezelésben nélkülözhetetlen kultúrigény teremtésben, oktatásban, hitben, etikában állnak előttünk talán a legfontosabb feladatok.
A megzavarodott világban még nem tudni milyen irányt vesznek a folyamatok. Mi csupán annyit tudhatunk, hogy nem lehetünk passzív szemlélői a kultúrák egybemosását célul tűző globalizálódásnak. A világfalu éppen arra való, hogy minél színesebb legyen, hogy mindenki kötelességének érezze értékeinek felmutatását, s ezt el is várják tőle. Ami most történik az ennek az ellenkezője. Nem az emberiség békéjét megteremtő közös nagyvilágot jelenti, hanem a globalizációs elit személytelen és tettenérhetetlen, megnevezhetetlen haszonélvezőinek beteges célját szolgálja. A profit önálló életre kelt és elpusztítaná először az ember szellemét s aztán őt magát is kiszolgáltatottá téve, szelektíven korlátozná, – akár létszámában is.
Tehát nem magyarkodás ezzel szembeszállni, hanem éppen az emberiség érdekeit szolgáló tett. Esetünkben most Európa testének vérrel való védelmezése után, Európa szellemének szellemi erőforrásaink bevetésével való védelmezése vált szükségessé. Előbb-utóbb ezt fel kell ismernie a nagy emberi közösségnek is és fel kell ismernie acsarkodó szomszédainknak is. Észre kell venniük, hogy a fogyó Európa – mely lassan a világ Kalotaszege lesz – csak akkor maradhat fenn ősi és nélkülözhetetlen értékeivel, színeivel, ha egyén és közösség, közösségek és közösségek, nemzetek és nemzetek egymást segítve veszik fel a szellemi harcot, a világot egy szűk elitre és konzumidióták tömegeire felosztani óhajtó láthatatlannal. Európa szellemi elitjének ez ellen kellene felvennie a harcot. Az új magyar végvéri vitézek a szellem, a kultúra harcosaiból lesznek. Hol tudatosan, hol szinte észrevétlenül. Hiszen a valamikori hősök sem készültek valamennyien tudatosan a hősiességre. Mégis szinte természetes elemük volt az.
Mai kiállításunk és mai délutánunk azt az összmagyar kulturális mozaikot próbálja teljesebbé tenni az idelátogatókban, melyet a nagyvilágnak felkínálhatunk. Amit itt bemutatunk az a magyar glóbusz megismerésének egy apró, de nem elhanyagolható részlete. Nézzék az alkotásokat örömmel, és kellő büszkeséggel.
Akik ezeket alkották, közülünk valók.
Leányfalu, 2010. április 30.
Szász István Tas