Két egymást követő évfolyam története
A mai napon két könyvről beszélgetünk. Két évfolyam történetét illesztjük be az erdélyi magyar sors nagy kódexébe. Az egyik a Nagy Lajos szerkesztette, ő és kollégái által írott: Múló évek sodrásában, a másik a Bárányi Ildikó szerkesztette, ő és kollégái írta: Sokaknak világítottunk. Két egymást követő évfolyam, az 1959-ben és az 1960-ban végzett MOGYE diákok igaz története ez.
A következőkben az olvasás közben született és utána – azon melegében – leírt gondolataimat tolmácsolnám.
Bizony mondom Néktek kedves kollégák, s Önöknek kedves érdeklődő közönség, meglepődtem, mikoron szívemnek kedves barátom: Nagy Lajos felkérése – korunk szokásai szerint – feltűnt a villogó képernyőn.
Most, hogy már bele is feledkeztem a könyvbe – s Bárányi Ildikó közben befutott felkérése nyomán – ismételten kezembe vettem a mi évfolyamunkét is, magával ragad az idő varázslata. Az az ötven esztendő, mely a viaszosvászon dobozos első néprádiónk és a villódzó gigabájtok közt feszül. Amazt nem lehetett hallgatni földbe vájt, ablaktalan és vizes körorvosi vályogszobánkban, csak ha a mellettünk álló meredélyen feleségemmel – fiatalos lendülettel – felmásztunk annak csúcsára, az általunk hosszúfülűeknek keresztelt fákig, – emezt saját házamban, kényelmes forgószékben ülve – immáron fájós derekamat öreges óvatossággal kímélgetve – olvasom.
Olvasom a sokszor megírt történeteket és a még ismeretleneket és hihetetlennek tűnik, hogy valamennyi az én történetem is, vagyis a miénk. Mert, hogy ezeknél a könyveknél jobban semmi sem bizonyíthatja, hogy életeink összessége közös kincsünk s talán az sem fellengzős, ha azt mondom, miszerint eme közös-kincs-történetek arról mesélnek, hogy azok, akikről szólnak – hogy mi (!) – életeinket közös kinccsé tettük. Tettük, mégpedig ellenszélben, akkor, amikor a kor – melynek kór történetét sűrített formában Nagy Lajos barátunk az itt bemutatott könyvben röviden ismét összefoglalja és minden egyes fejezet írója kiegészíti valamivel – mindent elkövetett, hogy a bennünk felhalmozott ész, erő és oly szent akarat semmivé váljon, vagy torzuljon őt szolgáló silány és engedelmes cselekvéssé.
A történetek sokasága összefolyik elmémben. Ugyanakkor mellbevág, hogy néhány óra alatt, most egész sor ismerős arc tulajdonosa hal meg. Igen, számomra most halnak meg, mert eddig erről nem tudtam.
Megdöbbentő történetek tárulnak elém, olykor a poklok bugyraiban járok, s újra meg újra arra gondolok, hogyan bírhattuk ezt ki? Máskor könnyed, szellemes, olykor szerénységbe öltöztetett fejezetekre bukkanok, s mikor átgondolom, ezek mögött is ott lappang a sátáni kor és az azt miazmáival belengő kór.
Ha mindezt előre tudjuk vajon nekiindulunk-e? Vagy közben hányféle pillanatot éltünk meg s azokat miként dolgoztuk fel? És mit gondolunk az egészről most a számadás éveiben? Minderre a válasz ott található úgy a több oldalról is vakuzó összefoglalókban, mint a rövidségükben is sokatmondó és hosszabb formájukban is rövid következtetésekre vezető személyes beszámolókban.
És a könyvek párhuzamos olvasását megszakítva kénytelen vagyok aktuális dolgokon is elgondolkodni. Nem tehetek mást, ki kell mondanom. Ezeknek az életeknek a megrövidítése, másoknak a megkeserítése, a töménytelen szenvedés jórészt azokat szolgálta, akiknek testvérei most a megmaradt szenvedőket, kik összegyűlnek megérdemelt aranydiplomájuk átvételére, korlátozott időre és díj ellenébe engedik be az őket felnevelő intézetbe. Azokat, akik helyettük álltak helyt a legnehezebb posztokon, míg ők – többnyire érdemtelenül –elfoglalták a csak nekik felkínált helyeket. Igen! Megdöbbentő, aktuális, és ami a legszörnyűbb: immáron európai kép. Változott-e a lényeg, vagyis a szemlélet s a mögöttes cél?
Ez a generáció beélte a kerek világot és csontjainkkal nem csak a Kárpát-medencét fogjuk teleszórni. De mindenütt bizonyítva helytálltunk, sőt helytállunk a megérdemelt megbecsülés vagy a meg nem érdemelt gáncsok mezején, a sors által már behatárolt vagy még hátralevő időkig.
Nagyon érdekes elgondolkodni azon is, hogy más magyar orvosi egyetemek (természetesen ilyen összehasonlításra csak az anyaországban van mód), szóval más magyar egyetemek hallgatói mennyire alkottak közösséget, mennyire volt fontos számukra a gyökér, a közös cél, a másik kézszorítása, a múlt emlékének és tapasztalatának erőt adó őrizgetése? Sajnos azt veszem észre, hogy néhány erdélyi magyar orvos-generációnkhoz hasonló ilyen jellegű igény máshol ritkán tapasztalható. Az évfolyamok alig találkoznak, nem is ismerik egymást. Esetleg csoporttalálkozók akadnak itt-ott s odáig ment az elidegenedés, hogy ismerős esetet idézve: a kollégájának kezelése érdekében hálapénzt átadó beteg orvost, fel sem ismerte volt évfolyamtársa. Ez a morális duplacsavar.
A mi egyetemünkről, az itt megért rövid és zavaros, de mégis szép hőskorról meg sem tudom mondani hány könyv és írás jelent meg, csak azokat sorolom fel, melyeket hirtelenjében leemelhetek könyvespolcaimról. Úgy érzem, hogy ezt a felsorolást nem mulaszthatjuk el:
Az öregdiák visszaemlékezéseket talán Bárányi Ferenc kezdte az: Égbenyúló kockakövekkel s nemrég megfejelte annak folytatásával a: Boldogság délibábjával;
Nagy Lajos megírta az: Életünk kórtörténete című gyűjteményes kötetét;
Toró Ápád könyvének címe: Kapa mellől a kaszás ellen;
Dezső István háromkötetes műve melyből két kötet jelent meg, de halála ellenére várjuk a tudtommal elkészült harmadikat is: Egy erdélyi sebész emlékei és Egy erdélyi sebész naplója címen látott napvilágot;
Schneider Iza erről szóló könyvei a Világítottunk és a Marosvásárhelyi télforduló;
Saját emlékeimet a: Trianon sodrásában című önéletrajz-korrajz jellegű könyvemben írtam le és több tucat publicisztikában, esszében is;
De számos helyen olvashatók Pétrffy Árpád emlékiratai és e témáról szóló tanulmányt írt a Székelyföldben Kiss András is, illetve emlékek meg emléktöredékek vannak Bárányi Ildikó vagy Dvorzsák Titusz és Bige Szabolcs írásaiban s Istennek hála tudom, hogy még vannak, akik belekezdtek a bővebb emlékiratírásba, köztük Kiss András is, kinek nagy gonddal és pontossággal összegyűjtött anyagát kíváncsian várom.
Feltételezhetően a volt diákok emlékezéseit ezzel még nem soroltam fel.
Aztán természetesen itt sorakoznak az összefoglaló jellegű munkák, mindenekelőtt: A marosvásárhelyi orvos és gyógyszerészképzés 50 éve című kötet, – Barabás Béla, Péter Mihály és Péter. H. Mária munkája;
Szöllősi Arpád könyve: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1945-2005;
Obál Ferenc személyes hangú könyve: Erdély és az orvostudomány szolgálatában;
A Mementó című Kerek István emlékkönyv;
Galló Szász Károly: Kemény nap című könyve;
Szabó Márton könyve az: Égig érő jegenye;
Aztán az egész magyar felsőoktatás keretén belül egyetemünkkel is foglalkozó művek:
Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai című emlékkönyv;
Csögör Lajos emlékirata az: Erdély Magyar Egyeteme;
Barabás Béla és Joó Rudolf könyve: A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben;
A Faragó József, Incze Miklós és Katona Szabó István szerkesztette nagy összefoglaló: A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1945-1959;
Jung János és Egyed Zs. Imre: Viharban című könyve Miskolczy Dezsőről;
Végül, de nem utolsó sorban a Ferenc József Tudományegyetemig nyúló előzményeket tárgyaló Gaál György könyv: Egyetem a Farkas utcában címen;
és biztos vagyok benne, hogy a felsorolható munkák ennél jóval számosabbak.
Miért fontos és miért öröm ez számunkra?
Tudjuk, hogy a hivatalos történetírás a mai napig arról és azt ír, amiről elvárják, s amit elvárnak, hogy írjon, s még amiről akar. Ha hiszünk abban, hogy valaha eljön egy kor, mikor megpróbálják megírni ezeknek az éveknek az igaz történetét is, csakis ezek az őszinte, sokszor indulatos, máskor szerénykedő, nem egyszer szégyenkezve feszengő, esetleg szélesen kitárulkozó emlékek tartalmazzák az igazságot. Az általunk is megélt nehéz évekkel foglalkozó profi emlékiratírók rendszerint komoly forráskritikára ingerelnek. Ezt megtanultam más irányú sajtó és irodalomtörténeti kutakodásaim során. Egymásnak, sőt önmaguknak is ellentmondó tollforgatók tucatjaival volt alkalmam megismerkedni. Csak egymás mellé kellett másolni bekezdéseiket s máris lelepleződött a hazug cél.
Ezekben a könyvekben a vallomások, a vélemények, még a memória természetes törékenységének figyelembevételével is igazak s együtt tökéletesen leképezik az igazságot.
Oly korban éltünk mikor Erdély magyarsága nem csak fizikailag, de lelkileg, szellemileg is soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került. A kettős elnyomás alatt, az egyik nyomás – megtévesztő módon – képes volt fellépni, a másik ellen védelmet nyújtó szerepkörében is. És ez a csapda, amint arról Nagy Lajos is világos képet fest, már a háború utáni borzalmakat leállító ideiglenes szovjet közigazgatás hónapjaival felállítódott. Utána a kommunizmus rémképe helyett sokan az internacionalista védőszárnyat vélték felfedezni. Így vált a Magyar Népi Szövetség is öngyilkos szervezetté vagy lett naiv magyar emberek sora is híve a rendszernek. Közöttük egyesek sorainkból is. A kijózanodás fokozatos folyamata fájdalmas lehetett, de előbb-utóbb mindenkit elért. Még azok is sorra kerültek, kik megélhetést láttak e zűrzavaros idő kiszolgálásában, bár ők már előbb is tudhatták, hogy hazugságban élnek. Sokan – közvetett módon – előbb vallottak színt, mint hihettük volna. Gondoljunk az egymást követően disszidáló vagy kitelepülő egyetemi párttitkárok neveire.
Visszatérve azonban az évfolyam-könyvek műfajához, érdekes amint mindegyik a saját korosztályának történetét tartja a legjellemzőbbnek. Ez is kiemeli az élmények tragikumának felejthetetlenségét, kitörölhetetlenségét, a félelem és szorongás éveinek durva lenyomatát.
Mifelénk is akadtak furcsa jelenségek, így a napokban volt alkalmam egy olyan vásárhelyi évfolyam tagjaival beszélni, akikre olyan nyomasztóan hatott a megélt történelem, hogy alig akarnak egymással találkozni. Szerencsére a most bemutatott két könyv történeteinek hősei nem így gondolták.
Az élmény azonban közös, az okozott trauma úgyszintén, a levont tanulság és a tragikum a szenvedés igazgyönggyé érlelődésének érdekes folyamata is. Ezt éreztem, amikor nemrégen – éppen az eltelt ötven évre emlékezve – leírt gondolataimat sorra felfedeztem Nagy Lajos most olvasott fejezeteinek sorai között.
Az eltelt fél évszázad sem törölte ki fiatalságunk hamvas naivitásának bizonysághordó emlékeit. Ilyen gyermekfejjel, ilyen előéletekkel, ilyen környezetben miként is lehetett eligazodni? kérdezheti oldalról-oldalra az olvasó.
Rendkívül fontos jellemzője a könyveknek s a benne foglalt egyes írásoknak is, hogy szinte kivétel nélkül emelkedett szellemben beszélnek a múlt eseményei között eltévelyedett társainkról s megértik vagy éppen ezért nem sokat feszegetik az okokat, melyek tévedéseikhez vezettek. De mégsem hallgatják el. Tanulságot keresnek benne és nem újabb lehetőséget a megosztottságra, szeretetet hirdetnek kimondva vagy kimondatlanul és nem gyűlölködést és bosszút.
Ezek a könyvek az említett közösségi múltunkat megőrző szolgálatuk mellett az egyes családoknak is, generációkon át útmutató példatárai lehetnek.
Az sem véletlen, hogy az események különböző módon, de személyesen is érintettjei azok, akik vállalkoztak e nehéz szerkesztői és írói feladatra. Nagy köszönet illeti őket és mindazokat, kik hajlandók voltak részt vállalni az anyag kazalba hordásában.
Bárányi Ildikó kötetét különösen színessé teszi az évfolyam sűrű találkozóiról beszerkesztett beszámolók sora. Nem véletlen, hogy az anyaország orvostársadalmának érdeklődő tagjai között is igen nagy feltűnést keltett. Nagy Lajos könyvében fontosnak tartom, hogy ma, amikor egyre kevesebb idő marad a könyvek forgatására, a sok kötetben, sok formában megjelent háttérrajzokat összefoglalja a kívülállónak is befogadható terjedelmű néhány fejezetben. Külön remek ötlet az akkori városról írott részlet és a mellékelt képanyag. Sokan voltak közöttünk kik nem is sejtették, hogy milyen köveken s milyen kövek között járják Marosvásárhely utcáit.
A kő marad, mondja a vers? Esetünkben a követ is megpróbálták elmozgatni vagy legalább eltakarni. Haladni pedig a Maros vize is haladt, de Erdély ősi kövei közt futó életünk bizony sokak esetében törte át a gátat és folyt más irányba, más kövek közé.
Ezek a könyvek azonban, mint hegy és vízrajzi atlaszok őrizik meg azokat az éveket, amikor még a szörnyűségek ellenére is ifjonti csattogó csobogással csorogtunk medrünkben s nem is sejthettük, hogy életünkben annyi történelmi pillanat sűrűsödhet bele.
Mégegyszer – sokunk nevében – köszönöm a szerkesztőknek, az íróknak és hozzájárulóknak ezt a maradandó értékű munkát.
Leányfalu, 2010. augusztus 25.
Szász István Tas
Köszöntő mondatok
a Marosvásárhelyen 1960-ban végzett orvosok 50 éves találkozójára
Vasárnap van. Istentisztelet után olvasom az 50 éves találkozó szervezőinek üzenetét, – írnék néhány köszöntő szót erre az alkalomra.
Nagy tisztesség ez, – érzem – s időben fékezhetetlen gondolataim máris iramlanak ama 1954-es ősz felé. Ezt a hangulatot énnekem valahogy mindenkor a Klastrom utca árnyas emelkedője vagy éppen ereszkedője hozza vissza. Egyébként is olyan ez, mint eddig megtett fel és levezető életutunk.
Uram Istenem! Milyen fiatalok voltunk s mennyire nem gondoltunk akkor arra, hogy még emberi mércével is milyen rövid az az idő, amelynek szolgálatára szegődni készültünk.
Végtelen jövő tárulkozott hívogatón, tapasztalatlan szemeink előtt. Tehát azt sem sejtettük, mennyire kiismerhetetlen… Jövő? Hiszen a jelennel sem voltunk még tisztában s önmagunk ismeretében is csak úgy lépegettünk, mint unatkozó szabadságos a tengerpart apró hullámok nyaldosta fövényein. Inkább közelgő s távolnak tűnő reményvitorlák sziluettjeit kémleltük s – legalábbis mi fiúgyermekek – a leendő kolléganőinkéit.
Nézegettük az új környezetet, méregettük egymást és lelkesedtünk, lelkesedtünk, világokat akartunk birtokolni. Ismerjük ugye: pirulnivaló történet, ha egyáltalán igaz, de jellemző: „félre öreg, előre a doktorok”. És már fel is villan lelki arcképcsarnokomban minden „studencek” Matyi bácsijának bölcs és megértő mosolya. Aztán természetesen a minorita rendházbéli menza illatai – mit illatai, szagai – mely ősöreg épületnek és légnemű üzeneteinek együttese óvatosan nehezedett és ereszkedett a rendőrség alant terpeszkedő udvarára.
Az akkor még nem is sejtett igazság aztán az Apolló, valaha a Vásárhelyi Találkozó transzszilván történelmi beszédeinek gazdát adó, épülete előtt hangzott el – nem is egyszer – egy szívünknek kedves alkoholista szájából. Rekedtes hangján Siklódi szólt hozzánk imígyen: „Ne sírj, tudom, hogy fáj…tűrjetek székelyek”, hogy aztán tovasiessen bizonytalan léptekkel, tréfás hangulatban üldözvén a testvér transzszilván nemzetbéli hasonmását: Bucurt. És hallom a gázpalackos busz sofőrjét a Hangya központból lett pártház előtt: „Lordok háza, ez itt a szökőkút, …jelenleg nem szökik”.
Eddig a hangulatokról, hogy visszaröppenhessünk a múltba.
De kik is voltunk mi?
Egy teljesen inhomogén, de tudtán kívül közös sorsra szánt csapat. Lettek belőlünk sikeresek és sorsukkal elégedetlenek, terheiket hírnév fényében, vagy szürke árnyékban hordozók, nagyszerű dolgokat és tévedéseket egyaránt magukénak tudók, s most a harmadik felvonásban – szinte észrevétlenül – teljesen homogének.
Természetesen ez egy igen felületes és gyors áttekintése az életünket jelentő történelmi szakasznak. A valóság ennél sokkal bonyolultabb és főleg – amint azt Siklódi megjósolta –fájdalmasabb volt.
Az az inhomogén csapat, mely először rótta dinamikus léptekkel a Klastrom utcát, a legkülönfélébb gyökerekkel bíró ifjakból állt, akár csak az akkori erdélyi magyar ifjúság s nem hinném, hogy ez nem volt így az egész Kárpát-medencében, sőt azon túl is. Mi, akik itt most egybegyűltünk s azok, akik már nem lehetnek itt, a legkülönfélébb lelki-szellemi átalvetővel érkeztünk Marosvásárhelyre.
Mert volt közöttünk olyan, kit szülei azzal indítottak útra, hogy ez a rendszer íme orvost csinál a gyermekükből s voltak olyanok, akiket azzal, hogy: ha orvos akarsz lenni, hat éven át s még utána is hallgatnod kell arról ahonnan jössz.
És voltak olyanok, akik azzal indultak, hogy használd ki a szüleid társadalmi beskatulyázása adta szerencsés lehetőséget, de tudnod kell, hogy nagy árat fizetett ezért a családod, amikor a képmutatás álarcát öltötte magára.
De voltak olyanok is, akiket az egyébként osztályellenségnek számító család eresztett el úgy, hogy önmaga előtt is álarcot öltött, s még saját magának sem vallotta be, hogy valaha – ahogy mondani szokás – szebb napokat látott, vagy gyónt-áldozott, esetleg úrvacsorát vett.
Hogyan lett volna elvárható, hogy ideérkezvén, vagy néhány év szellemet nyitogató oktatása, no meg érlelő hatása után, valamennyien világosan és egységesen lássuk azt, amit ma a legegyszerűbb ember is lát, ha csak ki nem kapcsolja érzékszerveit és gondolkodását. Ilyen könnyű visszatekinteni… s ennél is nehezebb volt előre látni. S akkor még nem is számoltunk azzal, hogy kettős és egymást erősítő ármányok ködein kellett volna átlátnunk, hiszen osztály és nemzetiségi harcok kettős – egymást álcázó – robbanásra kész, és egyben időzített aknamezején andalogtunk, egyre többen párosával, alapjában véve mit sem sejtve.
Az az életnek nevezett eseménysor, mely esetünkben az emberiség egyik leghatalmasabb korszakváltását ívelte át, így kezdte el homogenizálásunkat. Ez a kiszámíthatatlan turmixolás, melynek alávetett minket sorsunk, e nagy koktélkeverő, egyének és csoportok ütközésével is járt és fájt. De egyre csak folytatódott, fáradhatatlanul és egyre bonyolultabb módszerekkel.
És itt merül fel az annyit kerülgetett, vagy sokszor éppen ellenkezőleg feleslegesen túlbeszélt kérdés arról, hogy hol vannak köztünk az áldozatok és merre az ártók?
A magam részéről az eddig elmondottakat elegendőnek tartom arra, hogy befejezettnek tekintsem ezt a vitát. Nem vonom kétségbe annak jogosságát, hogy egyesek a történelmi hatások mellett felemlegethetnek emberi gyengeségeket is. Igaz. Nem vagyunk egyformák s az azonos hatások alatt és hasonló előzményekkel rendelkezők sem cselekedtek mind egyformán. Csakhogy mára, sok szenvedés után és az egységes magyar nemzet igen veszedelmes fordulópontján egyensúlyozva, nem az egyéni sorsok kiváltotta indulatokat tekinteném elsődlegesnek, hanem az utolsó pillanatban elkerülhetetlenül szükséges egységet. Ennek pedig egyik pillére lehet a múlt bölcs és tapasztalattá érlelődött feldolgozása.
Félreértések elkerülése véget, itt nem gondolok a nemzetnek ártó és azt ide juttató, köreinkhez nem köthető néhányak felmentésére. Az egy nagyobb léptékű történet. Míg felénk áldozat és áldozat árthatott egymásnak, amott tudatosan ártani akarók, maguk akartak lenni a turmixolók. Pokolfajzatokra nem lehet érvényes még a keresztényi megbocsájtás sem.
Imígyen lezárva viharos vásárhelyi éveink és egész eltelt életünk eme kényes kérdését szeretnék inkább néhány lélekemelő dologra emlékezni, olyanokra melyek nélkül nem azok lennénk, akikké lettünk.
Mindenekelőtt arra a tanári karra, mely a maga – saját tanítványaihoz hasonlatosan –hordozott inhomogén jellege és a zord idők ellenére, olyan egyéni példákkal volt képes szolgálni nekünk, melyek nem csak szakmai oktatásunk, hanem orvossá válásunk pilléreit is jelentették. Sőt az emberré válásunkét is. Sajnos a mai globalizált és szabadnak mondott oktatásban egyre ritkábbak az ilyenek.
Aztán gondolok a szétszórattatás hatalmas tesztjére, mely bizonyította, hogy képesek voltunk helytállni a világon mindenütt. Helytállni, mint orvos, mint harcos ember, mint magyar.
Elsősorban azonban annak nagyszerűségére szeretnék rámutatni, amit az itthon maradottak helytállása igazolt, ennek az évtizedek alatt bizonyítottan csapattá kovácsolódott társaságnak a minőségét illetően.
Ugyanakkor arra is figyelmeztetek, hogy teljesen felesleges annak feszegetése, miszerint ki hogyan és miért ment s ki milyen okból maradt. Ahány történet annyiféle és mindegyiknek nagy és súlyos magyarázatai vannak. Mindnek hátterében, nagy és súlyos erőfeszítések rejtőznek. Ezért mindegyikben, maradásban és menésben egyformán, a legfontosabb a teljesítmény felismerése s azon belül is az emberként megmaradás példája.
Nem maradhat említés nélkül az a sokmindent bizonyító igényünk, mely valóságos sikertörténetként áll mögöttünk. És ez a kapcsolatok folyamatos ápolásának gyönyörű szép igénye és lánca. Felesleges a sok szó arról, hogy ennek minőséget igazoló és példát mutató tartalmát elemezzük, de feltétlenül szükséges kiemelni azt az erőfeszítést, melyet László Bárányi Ildikó vállalt magára e történeteinket, mondandóinkat, tapasztalatainkat összesítő kötet szerkesztésével. A szöveggyűjtemény nem öncélú, nem belterjes, már több komoly és elismerő kritikát hallottam róla, s főleg kortörténeti jelentőségéről.
Ez a korosztály egyike az utolsóknak azok közül, kik a szükségből csodamód létrehozott, a békeszerződés eredményeként létrejött, Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem hőskorában tanulhattak itt. Emlékezzünk nagy hálával és tisztelettel azokra, akik ezt kiharcolták. Ennek a harcnak, ha megtépve is, de máig hatnak eredményei.
És anélkül, hogy e rövid gondolatsort nevekkel egészíteném ki, gondoljunk most és minden maradék napunkon azokra, akik előrementek. Az idő kegyetlen szabályai szerint eltávozott tanárokra és az idő szabályain túl fellelhető okokból minket korán elhagyó társainkra.
Gondoljunk ifjúságunkra, az együtt töltött évekre, az egykor volt városra a Klastrom utca fáival és az utána következő küzdelmes évekre, életünk gyógyító munkában és utódok nevelésében eltelt legfontosabb szakaszára. Aki teheti, fogja meg annak a kezét, aki ezen az úton elkísérte.
És készüljünk arra, hogy még nincsen vége. Hiszen mindnyájunknak, a közöttünk még fel-felbukkanó aktív gyógyítóknak éppen úgy, mint a nyugalomba vonultaknak van egy közös nagy feladatunk: tovább kell adnunk a fáklyát. Ezért gondoljunk az utánunk következőkre s keressük a lehetőséget megsegítésükre, eligazításukra, a mára újfent és másként áttekinthetetlenné vált utakon. Soha nem volt ez ennyire drámaian fontos, időszerű és a maga nemében a leghétköznapibb módon állandó feladat. Mert a megmaradás imperatívusza egy ilyen kipróbált társaságot különösen nagy felelősséggel ruház fel. A most kiérdemelt aranydiplomának, minden külsőségétől függetlenül, erre kell figyelmeztetnie minket.
Kívánom, hogy ennek jegyében teljen az, ami még előttünk áll, s hogy ezen a poszton is hasonló sikerrel munkálkodjunk egészen addig a… legfelső diplomáig.
*
Idáig érvén az írásban, a hangulat ereje elragadott és ezrét zárásul – engedelmetekkel és ezúttal valóban belső használatra – egy költői ambíciókat nélkülöző, de mégis lírai gondolatsorban is összefoglalom az elhangzottakat.
FELEJTHETETLEN
50 éves egyetemi találkozónkra
A Klastrom utcán felfelé,
– csendjét a léptünk felveré –
ifjú csapatunk gyorsan haladt,
az andalító, zöld lomb alatt.
Az emlék átlépve időt, teret,
visszaröpít s múltba száll veled,
hol annyit jártál ez árnyas úton,
túl vár templomán, s egykori kúton.
Mohó agyunk ekkor tudásra várt,
majd megannyi barátság összezárt
nevelt meg formált, férfivá, nővé,
ha kell, vizekkel dacoló kővé.
A Klastrom utcán felfelé,
– csendjét a léptünk felveré –
tudásunk is gyorsan haladt,
a békésen lengő zöld lomb alatt.
Nem sejtettünk forrást a vár alatt,
hol a léptünk naponta ott haladt,
míg lenn a völgyben magyar múltjával,
Bolyai, Bernády, Bodor kútjával,
még békében élt a régi város,
kissé még poros, sőt olykor sáros,
de tartást adott a tudás trónja,
falat vont köré, mint egykor Trója.
A Klastrom utcán felfelé,
– csendjét a léptünk felveré –
a zorduló idő gyorsan haladt,
a mit sem sejtő zöld lomb alatt.
Hirdették, hogy e kor jövőt adó,
nem hittük lehetünk mi is faló,
támadhat ránk ép közülünk a gaz,
lerombolva mind azt, mi volt igaz.
Mert kelet tengere dagadva nőtt,
és durva hulláma alatt ledőlt,
a múlt, a szép, az az öröknek hitt,
mely megszült, nevelt s szép sírba vitt.
A Klastrom utcán felfelé,
– csendjét a léptük felveré –
más ritmusra lépő új láb szaladt,
a mindent elfedő zöld lomb alatt.
És volt köztünk, aki nem volt bátor,
vagy azt hitte ő a béketábor,
mert fiatal volt, nem vette észre,
mint ver bilincset e kor az észre.
A piszkos kor mely bár őt emelte,
de cserébe lelkét átnevelte.
Most emlék szűrője átbocsátja,
tettét megértve s megbocsátva.
A Klastrom utcán felfelé,
– csendjét tán örökre felveré –
gátlástalan hódítók új hada,
idegen hangok, idegen szava.
S gyorslábú, fürge évek alatt,
gyűlt a keserv s a tapasztalat,
már megértünk sok döfést s agyart,
mi vadkanként gyilkolt ott sok magyart,
gyilkolt új eszközzel, sokfélével,
üldözés megannyi módszerével,
és elűzött innen annyi szívet,
többet, mint ki jegyzett sanda ívet.
A Klastrom utcán felfelé,
– csendjét egy új kor már elvevé –
borongva fogyott a régi szép szó,
s egyre több szív lett ott szorongó.
És jöttek új évek és dolgosak,
sikerek, s döntések is, fontosak
kudarc szomorít és jósors vezet
de minden rossz s nagy bajok felett
megmaradt az elmúlt ifjú korból,
amint a sok bölcs tanárunk korhol,
s ahogy tőlük tanultuk még rég.
a fáklyánk lángja másoknak ég.
A vén utca ezt nem feledi,
– léptünk zaját emlékezi –
mert obsitos hadunk ma itt halad,
a felejthetetlen zöld lomb alatt.
Szász István Tas