Nehéz pillanatokban nehéz írni, a máskor játékos képzelet, s az asszociációk ezernyi kapcsolata más gondolatokat szolgál ilyenkor. S mégis van olyan amit, muszáj leírni.
Az Erdélyi Naplót figyelmesebben (és türelmesebben) olvasók által is ismert adventi levelem az idén több újságba be, és az internetre is felkerült. Onnan aztán már csak egy lépés volt, hogy a szakmámbéliek áttegyék egy orvosi portálra.
Nagy lett ebből a nyüzsgés.
Számosan – több mint 95 százaléka a hozzászólóknak – lelkesen üdvözölték, ketten tartózkodó véleményeket nyilvánítottak, egy azonban kemény ellenvéleménnyel és bírálattal illette. A többség aztán hozzálátott „elbánni véle”, de ő makacsul tartotta magát, s csak mégjobban gyűlt benne a harag.
Fő kifogása az volt, hogy a szerző „jobboldali politikai panelekből építkezik”, hogy az adventi várakozás csakis vallási értelmezésben fogadható el, hogy ez már a kampányhoz tartozik, tudja ő honnan fúj a szél, ő – mint baloldali, nem tartja magát megtévesztettnek és félrevezetettnek stb.
A hozzászólók sokasága megérezte levelemben a nemzetféltést, és nem jelezte, hogy az ezzel kapcsolatos várakozás összeférhetetlen lenne a Megváltóra várással. A gondot közösnek ítélhették meg, és ráéreztek a közös bánat hullámhosszára.
Ugyanakkor érdekességként említhetem meg, hogy akadt egyetlen olyan is, aki egyáltalán nem bírálta, de kijelentette, hogy őt nem ez érdekli, az ő hazája a Föld, és őt a kivágott őserdők, a kipusztuló bálnák kérdése foglalkoztatja igazán. Néhány szelíd, megértően eligazító választ ő is kapott.
Hosszú napokig tartott a vihar, végül lezárták annak további lehetőségét.
A történteken hosszasan elgondolkodtam, s megállapítottam, hogy úgy a sok elfogadó, mint a nagyon kevés elutasító vélemény, egy olyan társadalom tagjaitól származnak, akiknek szerencséjükre nem volt alkalmuk megtapasztalni azt, amit a kisebbségben született akarva-akaratlanul átél, s így vérévé válik.
A neveltetésénél fogva nemzeti gondolkodású – hála Istennek – nagy többség, nem talált kivetnivalót abban, hogy a Megváltóra várva, a számomra legkedvesebb nemzet, a saját nemzetem nemzeti megváltására is várakozom. A magát baloldalinak meghatározó bíráló egyszerűen képtelenségnek tartotta e kettő párhuzamát, és érezhetően teljes meggyőződéssel írt arról, hogy ez egy kampányröpirat.
Ő el sem tudta képzelni, hogy a reánk nehezedő gondoktól álmatlanul töltött órák egyikében, az éj derekén született keserves sorokról lenne szó. Pedig így igaz. Ő csakis az ármányra volt képes asszociálni. Mi több magára vette a számára nem méretes inget, és tiltakozott az ellen, hogy levelem alapján őt is félrevezetettnek tarthatom. Nem vette észre, hogy akkor, amikor ilyen tudatosan reámtámadt, amikor ennyire idegennek bizonyult nemzeti gondjainktól, akkor tulajdonképpen nem is a megtévesztettek, hanem a megtévesztők táborába tartozását igazolta.
Az, hogy a portálon történt elszigetelődését a baloldali hozzászólók félelmével magyarázta, s azt emlegette, hogy a jobboldali gondolkodású vezetők keze messzire ér, sőt egzisztenciális félelmek is indokolják a baloldaliak hallgatását – a mai magyar valóságban – keserű kacajra fakasztott. Csoda hát, hogy amint őbenne irántam, bennem is felhorgadt irányába a gyanú, hogy jól tudja mit beszél, és ezt nem az őszinte ellenvélemény felháborodása, hanem a félrevezetés szándéka teszi. Ennyire ugyanis nem merem feltételezni egy értelmes emberről a tájékozatlanságot (a félrevezetettséget tagadta). De aztán inkább az őt felnevelő kor hangját és érvrendszerét észlelvén hozzászólásaiban, megjelent előttem egy ezen idők által nevelt értelmiségi prototípusa. Megtévesztően okosan érvel, ha kell, de bizonyos dogmák számára szentek, s érvrendszerében megkerülhetetlenek. Mint például a XX. század két szörnyű izmusának egyforma elítélése miatti tiltakozás. A százmillió halálos áldozat, s a százmilliók életáldozata nem hatja meg.
Na de nézzük a lényeget.
Miért tűnik politikai pamfletnek, vagy mondjuk akár úgy, hogy miért válhat látszólag politikai pamfletté egy erdélyi neveltetésű magyar adventi gondolatainak sora manapság?
Miért látják így, illetve ha ez így látszik, miért tartják ezt bűnnek egyesek?
A világ ma a nálunk, s a globalizáció és liberalizmus által már megszállt világban sokfelé, elveti az államot, a nemzetet, a családot, és isteníti az egyént. Hirdeti a másság elfogadását, csak éppen ő nem fogad el semmit, ami tőle különbözik. Ez az általunk ma megélt jelen, azt a látszatot kelti, mintha valóban ez lenne a jövő.
Csakhogy ez a „trend” már lecsengőben van. A világ nagyobbik felén, és sok olyan országban is, ahol a globalizáció megjelent, a „nemzeti” ismét kezdi elfoglalni az őt megillető helyet. Az inga kilengett, most pedig visszafordul. Az előző nemzeti korszak idején valóban sokfelé túllendült. Az azonban nem nemzeti volt, hanem valami egészen más. Csak visszaéltek a szóval. És a nemzetekkel. (Bírálónk ezt teljes egészében az úgynevezett jobboldal nyakába varrná.)
A válságba jutott világ fokozatosan rájön, hogy a hagyományos értékekhez vissza kell térni és kiderül, hogy a liberalizmus is kiöregedőben van. Túlélte önmagát. Alkotó férfikora, annak minden értékével egyetemben, a múlté. Élemedett korában „elkövetett” cselekedetei és hirdetett szólamai ártalmassá váltak.
Ismét szükség lesz a nemzetre, az államra, a családra. És ez fogja biztosítani az egyén kibontakozásának feltételeit is.
Most számolnak be a tudósítók arról, hogy amerikai bevásárlóközpontokban a karácsonyfát nem merték nevén nevezni, és „ünnepi fa” felirattal hirdették. A Christmas szó is több helyen kerülendő volt. Másokat sértő. Gyermekkori borzongások jártak át. A Télapó, Jégapó, Télifa ünnep rideg emléke borzasztott el. Most ott is feléledt a felháborodás, és sokfelé a liberális túlzókat vették üldözőbe. Íme az irigyelt tengerentúl egy átlendülő ingájának kis példája.
Tehát a változás várható.
Persze a magamhoz hasonló korúak ezt nem érik meg, de ez nem jelenti, hogy ne várjuk, ne reménykedjünk. És persze ezt azok reményei ellenébe kell tennünk, akik még így, ilyen világosan ezt nem ismerték fel. Minthogy pedig ez a fel nem ismerés veszélyes, ki kell mondani, ki kell állni. Ellenük, de egyben értük is. Függetlenül attól, hogy félrevezetettek vagy nem. Hiszen ha felismerik, rögtön elismerik. Amíg viszont nem ismerik fel, addig maguk is félrevezetők.
Más.
Európában az egyház és az állam szétválasztása nyugaton már régen megtörtént, annak minden tudati hatásával egyetemben. A mai Magyarország a nyugat vonzásában él, de elválasztja polgáraiban e két világot az eltelt átkos 40 minden hatása is.
Európa keleti – ortodox – felében, az Európába igyekvő Európában, viszont ez nem történt meg. Ott az állam és az egyház összefonódik ma is. Annak minden tudati hatásával egyetemben. Így aztán ez megnyilvánul abban is, ahogy kisebbségeikkel bánnak. Az állam és az egyház kart-karba öltve tesz meg mindent a homogenizálásért. A közismert xenofóbia jegyében.
Erdély azonban egy még ennél is érdekesebb világ. Ott, ahol kelet és nyugat annyi évszázad óta találkozik, és a kultúrák ölelkeznek, ott érdekes módon talán ez a kérdés is másként vetődik fel. Érezhető a keleti hatás, de nem a viszont-idegengyűlölet formájában, hanem abban, ahogy az ottani magyar egyházak (saját magukat is mentve) a nemzetet is próbálják menteni, az elnyomó államban kvázi helyettesíteni kénytelenek az egykor volt magyar államot, politizálást kénytelenek felvállalni.
Volt ennek egy kisebbségi sorsot megelőző szakasza is, de akkor még a mai Magyarországtól sem volt ez idegen. Hiszen Tomori Pál uram, ki Mohácsnál maga is elveszett, bizony egyházi ember vala. És mit tett a nemzetért egy Pázmány Péter, egy Martinuzzi stb. S, hogy továbbra is a kisebbségbe süllyedt Erdélynél maradjak, egy Márton Áron püspök, vagy Tőkés László!
Szép és nélkülözhetetlen az advent, de egy hazáját féltő erdélyinek bizony nem csoda, ha másfajta várakozások is eszébe jutnak. S hogy ezek a várakozások nem a ma – tévesen – baloldalnak nevezettekhez kötődnek, erről csak ők tehetnek.
Persze ez már egy másik történet.
Amikor a nemzetet soha eddig nem tapasztalt veszély fenyegeti, álságos dolog lenne elkerülni minden olyan gondolatot, amelyikre rásüthetik, hogy politika. Ez ugyanis éppen a politika célja. Ma már mehetünk templomba bántatlanul. Csakhogy mi oda nem azért megyünk, hogy csendes együgyűséggel és szelídséggel hagyjuk a templomokat tornyostól reánk dönteni.
A templomokból is felszáll a fohász a hazáért. Felröppen a himnusz onnan is.
Nem véletlen, hogy azt is kemény támadások érik.
Minden évben advent idején várjuk a Megváltó születését. A szeretetét, a megbocsátásét és reménységét. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy amikor az a Jézuska felnőtt, a kufárokat nem kedvelte, de valamennyiüknek felkínálta a megtérés lehetőségét is.
Ez történt hát annak a bizonyos adventi levélnek felröppenése nyomán az anyaországban.
Így jár manapság – az internetezés korában – errefelé az, aki barátainak adventre őszinte leveleket írogat.