Vajon mi lehet az oka annak, hogy ezt a négy év előttinél súlyosabb vereséget könnyebben viseli el a csalódott fél ország? Ha felidézem a választásokat megelőzően lelki szemeink előtt sötét látomásként lebegő érzéseinket, most egészen más hangulatnak kellene lennie. Hiszen valljuk be a tagadhatatlant, hogy nem egyszer a nemzetvesztés veszélyéről beszéltünk.
A valóság azonban az, hogy ismét elkezdünk remélni és hinni. Valamiben. Istenben, a sors igazságszolgáltatásában, váratlan fordulatokban, s talán magunkban is.
Nem hiba ez. Hiszen a világvége hangulat csak felgyorsítaná amúgy is fenyegető eróziónkat. Pedig szükség van a konzervatív gondolatra. Ha sikerül fokozatos kihalásra ítélni, akkor lesz igazán nagy baj. Mert nem marad ellensúly, és féktelenné válik az az igyekezet, melynek hatalomvágya valóban olyan, mint amilyennel ők a jobboldalt vádolták.
Az ország nagy bajban van. Csakhogy nem a pillanatnyi európai elvárásoknak pillanatnyilag megfelelni képtelenség az igazi baj. A legnagyobb bajokban nem vagyunk egyedül, de a jobb helyzetben levő országok nem érzékelik annyira, s a nálunk rosszabb helyzetben levők még ezt sem képesek észrevenni, ők még e kényes helyzetünket is irigylik. De mit beszélek én, hiszen magunk sem látjuk, csak néhány véleményét kimondani elég bátor szakember beszél róla, s mi valahányan, azok kik hiszünk nekik. Nyakunkon a mindent eltaposó globalizmus, és szálláscsinálója a neoliberalizmus. Ugye milyen ismerős megfogalmazás? Idősebbek abbahagyhatják.
Nem tudom, hogy a vesztes jobboldal kormányrakerülése esetén komolyan vette volna-e a figyelmeztetést, miszerint a fiskális megoldások mellett lehetnek monetáris kiutak is a válságból, s főleg képes lett volna-e a morális válság felszámolását kellő hatásfokkal elkezdeni? Mi ezt vártuk és reméltük tőle. A győztesek sajnos a hibás irányt folytatják, s ezen az sem segít, ha teljesítik a globalizációt feltétlenül kiszolgáló európai elvárások előírásait. Azok ugyanis maguk is nagy bajok forrásai.
Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a látszólagos ellentétek dacára a koalíció könnyen megegyezik, ami sokatmondó. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az MDF felsorolt kívánságai oly annyira összecsengenek a kisebbiknek látszó kormányalkotó erő elképzeléseivel. Ugyanakkor élni lehet a gyanúperrel, hogy az MSZP minden áron szeretne még négy mandátumot megszerezni, hogy maga kormányozhasson. A nagy megegyezési szándék ellenére úgy hírlik, nagyon utálják egymást. Ami amúgy, teljesen rendjén is van és logikus. Érdekes lenne egy ilyen felállás. Vajon kit támogatna az MDF? A nehéz helyzetben levő kormányt, vagy újdonsült ellenzékét? Izgalmas lenne azt figyelni, hogy az MSZP a Fidesz segítségére szorul. Na de ne álmodozzunk.
Sokkal inkább valóságos és figyelemreméltó az, hogy a jobboldalon elkezdődött az egyesített erők óvatos szétválása. Ez is elgondolkodtató, hiszen jelenthet ugyan úgy jót, mint rosszat is.
A vereségről egyre többet hangoztatott magyarázatok mindegyikében van igazság. Szerény és egyáltalán nem tévedhetetlen véleményem szerint a legfontosabb magyarázat mégis valahol ott van, hogy a baloldalnak akartunk megfelelni. A kampány bizonyos mértékig a négy év előtti MSZP-t idézte ígéreteivel. Az Orbánt démonizálni akaró szellemi pergőtüzet meg azzal akartuk semlegesíteni, hogy róla egy új képet próbáltunk belesulykolni a tömegagyakba. Önmagának kellett volna maradnia, vitatkoznia kellett volna, és keményen érvelnie, ha kell határozott hangon visszavágni, elegánsnak és fölényesnek kellett volna lennie. A jelek szerint ezeknek ez kell. Közülük ezzel igaz, hogy nem sokat nyert volna meg, de azok, akik erejét látva álltak mellé, nem morzsolódtak volna le. Előélete nem tette alkalmassá arra, hogy sajnálatszavazatokat kapjon, vagy legalábbis sajnálkozó szimpátiaszavazatokat. A saját szavazói sem nehezteltek volna ezért. Emlékezzünk csak a Medgyessyvel folytatott vitára. Tanácsadói már akkor is azt mondták, hogy ne győzze le nagyon. Aztán beismerték tévedésüket, hogy most még nagyobbal tetézzék. Közel két évtized igazolta, hogy az ő ereje az erejében van. Pedig a valóságban ő nem félelmetes, de félni akarnak tőle. Az a tömeg az erőt respektálja. A baloldali médiahangadók először meglepődtek a változáson, de nem díjazták, hanem egyszerűen nem vették figyelembe azt. Ez volt a dolguk, tehát folytatták a harcot a régi Orbán ellen. Sikerrel. Nekik az az Orbán kellett, hogy megszabadulhassanak az egyetlen rájuk igazán veszélyes ellenféltől.
A nagy, mindent átfogó elemzéseket majd elvégzik a szakemberek. Remélhetőleg megtalálják a hibákat s a kiutakat. De úgy érzem, hogy egy korszak lezárult. Itt valami másra van szükség.
A nemzetben gondolkodó értelmiségnek fel kell adnia hallgatását, és erőit nyíltan is fel kell ajánlania az egész kárpát-medencei magyarság létkérdéseinek megoldására. Ha ez nem következik be, akkor felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán ilyen értelmiségünk?
Természetesen a hívó szót is ki kell mondania valakinek. És nem mindegy, hogy ez ki lesz!
Leányfalu 2006. április 30.