Keresztül-kasul járhatja ma a világot az európai utas. Ebben már valóban uniós, bár félve észleli, hogy ami rá vár inkább baljós. Utazhat, olvashat, sőt írhat is. Nem is olyan régen ez még nagyon soknak tűnt volna. És abban az antivilágban valóban sok is lett volna. Mint a sovány koszthoz szokott birka elé tolt gabonás szakajtó. Elég annak a kóró is, abból is lesz gyapja, sajtot, ordát adó teje, sőt báránykái is a világra jönnek februárra.
No, de manapság már más időket élünk. A világ felgyorsult, s úgy fordult meg nagy csikorogva, mint elhagyott mezőségi templomon az öreg szélkakas. Ki az? mi az? Vagy úgy… Az érckakas csikorog élesen. Trianon előtti években a kolozsvári Református Kollégiumban, állítólag Asztalos Miklós – későbbi nagy történészünk – fordította románra az V. Lászlót. Csine, csine? Aha! Akolo szusz érc-kokosul facse retenetes krc. krc. Fültanúk szerint volt is nagy kacagás. Pedig mondják, hogy az akkor még a szent koronához tartozó Mezőség magyar birtokaiból már földet kapott a román egyházon és bankon keresztül az a magyar paraszt, aki áttért az ortodox hitre. A szél még nem dühöngött, csak az ég alja volt borongós, de a fűszálak már hajladoztak, s nem csak a sütői értelemben, hiszen az utolsó pillanatban nem visszakozott mindenki, mint a jelképpé vált Sütő Gergely.
A gyorsuló időt nyögő gyorsuló világaink bizony nem bírják az iramot idő testvérrel. Beleroppannak a versenybe, s erejüket vesztve hol itt, hol amott fekszenek le a nehéz út martjára, hogy megadják magukat a versenyre szakosodó idők pribékjeinek, mint megannyi kimerült Radnóti.
Alig két évtizeddel ezelőtt még azt hittük, ha látni, olvasni, írni lehet, legyőzhetetlenek vagyunk. Ma egy új világ mezsgyéit taposva már tudjuk, hogy az új körülmények között ennél jóval több kell, sokkal több: a közös jogok!
Két órai repülés után itt állok Hannibál kapui előtt, megkésett, fordított ante portas ez. A nyomtalan Karthágó emléke figyelmeztet. Sokakat nyeltek már el az évezredek. Még a sóval felhintett Pun város helyén felépült római kultúra is csak szorgos kezek által kiásott kövekkel, mozaikokkal üzen.
A kő marad!
Vajon mi maradt Albi bátyánk irodalomtörténetbe vonult szülői házából? Az alapok?, Vagy a Kemény birtokot vezető egykori Bem honvéd dédapám halálának helye, novoji kúriánk, nagyapám halálának színhelye, akár Kemény Zsigmond utolsó menedéket jelentő pusztakamarási lakhelye, már sehol nincsenek. Anyagukat idegen templomokba, idegen házak falába hordták, s fekete reverendás pópák lépegetnek kövein.
De a kő marad!
Csakhogy beszél-e a kő ha nem kérdezzük?
Bolondosan csapong a gondolat Hannibál halott mediterrán öble, és Makkai Holt tengere között, mint a végtelennek tűnő víz hullámai, melyeket a megszállt közép-keleteurópai múltam kulturális gyökerekből rám maradt asszociációval: „vizek lepedőjén hasalva” szemlélek, s nézem miként tépdesik azt az ókor óta változatlan Földközi tenger „fehér fogsorai”. És Majakovszkij sorait látom megtestesülni amott is, hol az „öböl mélyén a csónak vas anyja kebelén” csüng. Elkerülhetetlenül jutnak eszembe az öngyilkos Szovjet-orosz költő anekdotabéli utolsó szavai is: elvtársak ne lőjetek!
De az elvtársak lőttek s Majakovszkij így vagy úgy de idejekorán meghalt. Hannibál sem áll már ante portas elefántjaival. Az én gondolataim mégis ama hazai Holt tenger felé kanyarodnak s annak haldoklásán búsonganak.
Karthágóban is Pusztakamarás? Nevetségesen provinciális lenne hát gondolkodásom? S egyáltalán nevezhetők-e gondolatoknak az efféle száguldó kényszerképzetek, melyek kacagva-sírva tartanak hatalmukban, s egyre csak a magam hol édesbús hangulatból táplálkozó, hol már-már szakrálisnak érzett főgyökere felé húznak-vonnak? Ha nem lennék mezőségi kálomista, tán csakrának nevezném ezt a hol sáros, hol poros, áldással-átokkal vert földet.
Itt ahol ismét megrohannak a kétségbeejtően reménytelennek tűnő tenni akarás szellemi koboldjai, punok idomított elefántjainak vonulását képzelhetem a parti homokra terített térképet ábrázoló törölköző helyére. Amott, a másik tájon legfeljebb a sártengerben gólyalábakon araszoló egykor volt jobbágy gyerekeket láthatnék, amint fehér templomok tövében meghúzódó kántortanítói házak felé cuppognak óvatosan s nagy igyekezettel. Pedig hát vonultak ott is világhódító hadak, ők is az elefántos ember céljaira áhítozván, most éppen északról. S később is. Csak hát nem a mi javunkra, bár olykor-olykor dicsőségünkre: kifelé takarodván. De a sok jövés-menés bizony igen véresre sikeredett, s elfogytak a gólyalábasok.
A szél forró homokot szór bőrömre, s máris ugrik a szellemi videó klip vissza, Csigla mezejére.
Először tavait csapoltuk le, aztán a mi vérünk megcsapolása következett, s elfogytunk.
Olvasom, hogy másfélszáz éve még négyszáz éves elmaradottságban élt az a nép. Egy elvetett mag alig még egyet hozott, s mire ez ötre szaporodott, az történelmi jelentőséggel bírt.
A kihalásunk miatt kialakult munkaerőhiány gerjesztette etnikai váltás, továbbrontotta az állapotokat. A vályogpaloták urai vendégmunkásokra szorultak, s ők a még ennél is szegényebb szülőföldjükről jöttek szíves örömest. Jöttek az addig védelmet nyújtó hegyekből, s jöttek a fanarióták karmaiból. Az erdőrengeteg kiirtását követően addigra véres verítékkel kialakított teraszos gazdálkodást nem ismerve, hosszába kapálták máléjukat a domboldalakon. El is indultak a végzetes suvadások. Gyermekkoromból feltör az emlék, az apámtól hallott, s általa annyiszor leírt sok intelem az erózió megfékezésének szükségességéről. Ő is a mezőséget mondhatta szülőföldjének, s ébredező agyamba plántálta a mezőség parasztjának szeretetét.
A szelíden türelmes táj a mándrucos rengetegből, a csillogó tavak és ezernyi hal világából a szárazság sújtotta kopár dombsággá romlott. Nekünk így is szép volt, csak nem maradt már tarisznyás, vackort s száraz kenyeret majszoló gyermek, aki magyar nótát dúdolva őrizte volna marháit a kopasz domboldalakon. A templomok körül vasárnap egyre gyérebben s egyre fáradtabban szól a magyar szó. Van, aki a templomkertben még románul beszél, csak a papot hallgatja anyanyelvén. Sokfelé már el is hallgatott végleg a nekünk legszebb nyelv. Novojban például évtizedekkel ezelőtt halt meg Szabó Mihály, az utolsó magyar.
Karthágót siratják, kutatják, csodálják és sóval felszórt nyomait 21méter mélyről ásnák ki. Ötödik vagy hatodik nemzetként ott élő tunéziai arab idegenvezetőm a legnagyobb természetességgel beszél az elődökről, tárgyilagosan az ő nemzete által a berberek ellen elkövetett felesleges atrocitásokról, s a föníciaiakig magáénak érzi a táj történelmét. Sőt! Magyar vendégeit meginti gyenge nemzettudatuk miatt. Szent Istvánt s Mátyást emlegeti, kikre büszkék lehetnének.
Ki fogja majdan a magyar Mezőség emlékeit kutatni, korunk etnikai tisztogatását bírálni mifelénk? Ki fogja templomaink köveit faggatni?
Bizony köveinket most kell megszólaltatni. Eljött az utolsó pillanat a Mezőség magyar múltjának megmentésére. Ha akármilyen jövendőt is akarnánk remélni maradékainknak, meg kell szólítanunk a köveket, bárhol is legyenek azok. Még a más nyelven éneklő gyülekezet templomának falában is.
Segítség felülről csak akkor van, ha mi is megtesszük a magunkét. „Hitben erős emberek kellenek ehhez”, amint azt Kövesdi Kiss Ferenc mondotta.
A békésen tűrő táj felett vadrécék húznak surrogva, sóhajtva susog a maradék nád is, s néha megmordul egy-egy domboldal, hogy alábbköltözzön, ha úgy tetszik úttal együtt. De hiába suvadnak le az utak, be kell járnunk a tájat, ahol Csaba királyfi emléke lengedez. Mentsük, ami még menthető. Wass Albert kövein kívül is akadnak még szövetségeseink.
Mert amint Pusztakamarás és Karthágó földje egyidős, úgy mi is mind egyidősek vagyunk, sőt az az időnk is egy, mely fukar természeténél fogva hamar lejár.
Szász István Tas
Monastir, Tunézia
2002. szeptember 2.