Rendkívüli élmény volt számomra a nagyváradi (részben ismerős) közönséggel való találkozás, amikor a Trianon című film első erdélyi vetítéséről jöttek kifelé. Gondolatokba merült, átszellemült emberek voltak azok. Nem csak a film tartalma rázta meg őket, de természetesen az a tény is, hogy ezt megérhették szülőföldjükön. A vetítés bővebb keretbe foglalva történt. Ekkor volt az egyetemi évnyitó ünnepség, és ekkor vette kezdetét az Áldás Népesség mozgalom első konferenciája is. Az eseményeken itt-ott feltűnő román meghívottak észlelhették, hogy itt távolról sem egy irredenta rendezvényt tisztelnek meg jelenlétükkel.
Az erdélyi olvasó nálam is jobban tudja a történet folytatását, és annak részleteit. Én most nem ezzel foglalkoznék. Inkább egy véletlenül kezem ügyébe keveredett régebbi párhuzamot mesélnék el, több okból, és több véletlen folytán.
Nyugdíjba vonulásomat azért is vártam, mert régi tervem volt a megmentett családi iratok feldolgozása. Emellett nemrég fejeztem be egy a HITEL-ről szóló sajtótörténeti könyvet. Mindkét munka kapcsán volt alkalmam találkozni apám gyermekkori legjobb barátjának, dr. Asztalos Miklós történésznek a személyével. Ráadásul éppen most vettem meg az 1936. után a Lucidus Kiadó által – a kisebbségkutatás könyvek sorában – újra kiadott A Történeti Erdély című kötetet. E vaskos és legalább ennyire érdekes munkát is Asztalos Miklós szerkesztette.
A kötet anyagát még a harmincas évek legelején kezdte gyűjteni, hogy tárgyilagos és tudományos képet kaphasson az olvasó a történeti Erdélyről. A kiadást az Erdélyi Férfiak Egyesületének Jancsó Benedek Társasága vállalta.
Asztalos a kéziratokat 16 társszerzőtől gyűjtötte össze, hogy minél szélesebb keresztmetszetét adhassa annak, amit a cím jelez. Az öt év alatt összeállt könyv valóban elérte célját.
Idő közben azonban változások következtek be a magyar-román politikai egymásnak feszülésben. A gyűjtemény megjelenésekor, bár gróf Teleki Pál előszava sem tartalmaz szerintem semmi kivetnivalót, már más értelmezést kaphatott. Romániában azt az irredenta propaganda eszközeként fogták fel s egyáltalán nem tudományos kísérletnek a két népnek – az őszinte kibeszélés és a tudományos tárgyilagosság módszerével is szolgálható – közeledése érdekében, mint azt eredetileg tervezték. E pillanatban utalnék jelen eszmefuttatásom címére.
Ismerős módszerekre lelünk azzal is, ha az akkori következményeknek járunk utána. A könyv megjelenését követően ugyanis, korabeli feltételezések szerint, Daicoviciu professzor ösztönzésére, egy bizonyos Pintea Gherasim nevű asszisztens feljelentést tett a román állami szolgálatban levő régészprofesszor, Roska Márton ellen. A Történeti Erdély című kötetben ugyanis ő írta az Erdély őskora fejezetet.
Roska professzort hadbíróság elé állították, ahol a jog és a tudomány minden logikáját mellőzve, a meghamisított tanúvallomási jegyzőkönyv módszerét is felhasználva ítélték el. Mint azt a Magyarország 1936. november 17.-i számából megtudhatjuk, az ítélet így szólt: „A hadbíróság Roska Márton régész professzort államellenes izgatás miatt háromhavi elzárásra, 5000 lei pénzbüntetésre és politikai jogainak három évre való felfüggesztésére ítélte”.
Roska mellett tanúskodott Emil Racovita, a Sorbonne volt professzora, Sian Traian a Roska asszisztense, és Stoica Aurel nyugalmazott ezredes, mint katonatárs.
A döntő bizonyíték nem is a könyv volt, melyet senki sem olvasott, hanem egy vallomás, éspedig az Asztalos Miklósé.
Ennek története egymagában is tanulságos és – akár az ítélet szövege – újabb párhuzamokat élesztget emlékezetünkben.
Asztalos Miklós, ki felesége révén is erdélyi érdekeltségű volt, 1936 nyarát, a román követségen tett tapogatózó látogatás és az ott elhangzott megnyugtatás után, Kolozsváron töltötte. Július folyamán a kolozsvári román hadbíróság a strandról állította elő és hallgatta ki. Munteanu hadbíró százados az általunk azóta már jól megismert ál(ságos) udvariassággal kérdezgette. Doktor úr Ön bizonyára tudja, hogy Roska professzor ellen eljárás folyik. Én ezt tökéletesen alaptalannak tartom és igazságtalannak látom az eljárást. Nem szeretnénk természetesen mártírokat csinálni, éppen ezért mondja el mit tud Roskáról! vezette fel a témát.
A vallatás több mint két óra hosszat tartott. Asztalos elmondta, hogy Roska teljes jóhiszeműséggel járt el, munkája nem is kifogásolható, hiszen tisztára tudományos jellegű. A közben változó külpolitikai helyzetről nem tehet, azt előre nem tudhatta. Igy folytatta: „Mivel tudom, hogy Roskának több kellemetlensége volt és az az érzése, hogy az ő működését fokozottabban figyelik, ez óvatossá teszi és ezen óvatosságnál fogva, ha ő tudja, hogy irredenta könyvben jelenik meg a tanulmánya, ő semmi esetre sem adja át nekem öt év előtt a cikket… Ha az urak Roskát el fogják ítélni és ezúttal állását is elveszíti, ok és alap nélkül csinálnak belőle mártírt, mert teljes tudományos objektivitással megírt cikkeknek közreadása nem tekinthető olyan irredenta tettnek, amelyért Magyarországból teljes magától értetődöttséggel külön elismerés járhatna.”
Magyar nyelvű vallomását Munteanu ott helyben fordította, románul diktálta, majd aláíratta a románul vajmi keveset tudó Asztalossal. Ezt követően megígérte, hogy Roska ügyvédjén keresztül a tárgyalásra személyesen is meghívja tanúskodni.
A tárgyalásról azonban Asztalos Miklóst senki nem értesítette, s ott – Roska professzort ezzel megdöbbentve – következő vallomását olvasták fel: „Roska Márton úr személyére nézve kijelentem, hogy üldözési mániában szenved, s őt beszámíthatatlannak vélem, mert másképp nem tudom megmagyarázni azt a tényt, hogy bár ismerte a „Történeti Erdély” című munka jellegét, mégis átadta nekem a három cikket…Ha akkor nem is tudta, utólag megtudhatta volna Roska Márton az említett munka karakterét és visszavonhatta volna cikkeit. Könnyelműség volt Roska úr részéről, hogy elküldte nekem a három cikket, holott tudta, hogy a munkát az Erdélyi Férfiak Egyesülete fogja kiadni. Ha Romániában elveszti állását, Magyarországon nem rehabilitálhatják…”
Eddig ez a történet.
Egyébként dr. Asztalos Miklós, családunk Miklós bácsija és felesége Böske néni igen sanyarú körülmények között fejezték be életüket Körösladányban. A szakmában Asztalos Miklóst úgy emlegették, hogy a „Körösladányi Remete”. Munkájához nagyon kellett volna a főváros, a maga adottságaival, de erre – amint az a birtokomban levő magánlevelekből kitűnik – hiába vágyott, nem érhette meg.
A könyv új kiadásának utószavában Szász Zoltán hívja fel a figyelmet Asztalos 1936-ban leírt, tehát már az első trauma utáni ocsúdást követő szavaira: „Erdély múltjából ma más események esnek közelebb hozzánk mint az előző generációhoz. És más szemszögből is nézzük az erdélyi múltat mint ők nézték…inkább publicisztikai szempontok vezetnek mint a historikusé.”
Vajon mi a helyzet a mai szemszöggel? Erről december 5. is mondott valamit!
Teleki azt mondja előszavában, hogy a történelmi Erdély lezárt fogalom, rajta az idő tartalmilag már nem változtathat, de a történelmi Erdély nem lezárt múlt, mégis ezidő szerint nem folytatódik. Erről december 5. is gondoskodott.
Leányfalu, 2005. január 23.