Kedves Barátaim!
„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt 90,12). Így szól egy nekem szánt ige, melyet egyik Trianonról szóló vidéki előadásom emlékére kaptam a város nagyszerű – Erdélyből származó – lelkipásztorától. Amikor adventi levelem után e nektek szóló évi beszámoló sorok írásába kezdek, éppen itt hever előttem az asztalon. Véletlen lenne?
Ennek utána pedig igen nehéz megszólalni. Hiszen számlálom napjaimat, de csak reménykedhetek, hogy a múló idő némi bölcsességgel is vegyíti, ama 0-24-es pumpám egyébként szíves üzemanyagát, s juttat belőle ott fennebb is oda, ahova e hűséges műszer szállítja az éltető s tálán már eleve bölcsebb oxigént.
A bölcsesség viszont igen keskeny ösvényt engedélyez ott valahol a szolgálat meredélye és a sikerélmény szakadéka közti jelképes hegyoldalban.
Beszámolóra készülve efféle gondolatok fegyelmezgetik hát tollamat. Mert ugyan bizony mit is tettem ebben a múlófélben levő esztendőben. Röviden elég lehetne ennyi: a dolgomat. Ezen túl azonban már mindent az Úr és szolgálója az idő végzett, hiszen napjaimat számlálgatva elérkezett a 25550. is. Ez pedig éppen 70 év. Csakis Isten kegyelméből, s nem a magam érdemei nyomán
Természetesen tudom, hogy unalmas, de inkább tartalmatlannak tűnő lenne itt bezárni a rólam szóló információk sorát. Így aztán mégis összeszedem a történtek leltárát.
Előbb talán arról teszek említést, hogy a hetvenediket népes családom és barátnőm jóvoltából kellő – sőt érdemeimet meghaladó – körítéssel ünnepeltük meg. A legnagyobb ajándék az együttlét öröme volt. Az árnyék a hiányzók hiányának megtapasztalása.
Mindenek elé kívánkozik azonban az, ami a legfontosabb. Hat unokás nagyapa lettem s immáron van olyan is, ki nevünket továbbhordani született. Róbert fiam ifjú felesége, Ágnes menyem ajándékozott meg szövérdi Szász Mihály nevű unokámmal. Az öt nagyobbacska, kik között minden korcsoport jelen van a 3-tól a 20-ig, szépen halad útján és okoz izgalmat s örömet bőséggel. Myrtill lányom Érden lakik. Egy közeli iskolában végzett – magas színvonalú – munkájáért kap szép elismeréseket, s a költővel szólva (bizonyos Megyerit idézve): pár forintnyi bért. Róbert fiamék itt laknak a falu felett magasodó hegyen, s míg Ágnes az utódokkal van főleg elfoglalva, Róbert szerintem emberfeletti munkát végezve kapaszkodik a válság szaggatta anyaföldbe, salakos és fagyos állapotban egyaránt, ami tenisz és műjégpályák működtetését és építését jelenti. Tegnap éppen Óbuda főterén indult be az önkormányzat által rendelt pálya, a Ghymes együttes felléptével.
Velük és a nékem igen kedves ap-anyatársékkal a télen még sikerült síznem igazi nagy pályákon Schladmingban, hol veszélyérzettől még nem megrontott hároméves Lili unokámat is alábocsátottuk kellő felügyelet alatt a nagy meredélyeken. A többiek már kitűnő és önálló sízők, sőt kettő műkorcsolyázott is. A legnagyobb lány (Kisanna) így aztán Robi pályáin vállal oktatást az ösztöndíj kiegészítésére. Középső húga (Luca) viszont kosár segédedzőként egészíti ki zsebpénzét. Bora és Ápród még teljesen gondtalanok.
A kolozsvári kripta restaurálása és az utókor bírálatát elkerülendő felvállalt kötelező és legalább olyan reménytelen kárpótlási küzdelem intenzívebb (tehát pazarló) folytatása is bekerült az év történetébe. Meg néhány szép külföldi és honi utazás. Ezek közül egy erdélyi körút volt a legemlékezetesebb. Történt ez főleg annak okán, hogy a felejthetetlen tájak mellett, Torockóról Nagyenyedre is elportyázván, belefért véletlenül Csávossy Gyurka 83. születésnapja. Ezt követte a Bolyai díjak kiosztásának megtisztelő feladata és a Sütő András társaság megalapítása (Nagy Pállal, egykori magyartanárommal), majd a pusztakamarási emlékhelyeken és ott pihenő ősöknél tett tiszteletadás és Kalotaszeg körbejárása.
A közös bánat ismert okai mellett volt azonban alapos ok a személyes szomorúságra is. A nékem kedvesek fogyása igencsak meggyorsult s kezdem magam apály idején a zátonyon ülő vén bárkának érezni. Az atyai barátok szinte mind elmentek, de lelépett sok keservet és küzdelmet jelentő színpadunkról több kortárs jóbarát, és már az utánunk jövők is küldtek előre követet.
S hogy ismét jóról írjak, hát elmondhatom, hogy újfent Isten csodájára, önzetlen, nagyszerű szponzoroknak köszönhetően, megjelent három könyvem és ezeket a júniusi könyvhéten a Vörösmarty téren – mint többen tudjátok – dedikálhattam. Köszönet érte a Kriterionnak. Ennél sokkal nehezebb kérdés a terjesztés, ami értelmet adna az egésznek, és alapot teremtene a következők kiadásához. Mondanom sem kell, hogy a hangulat nem kimondottan gutenbergi.
A lapokban szokásos rovataim még élnek, aktuális írásaim így eljutnak olvasóimhoz s nagy öröm számomra az egyre több erőtadó visszajelzés.
Legnagyobb feladatom, a kolozsvári Hitel folyóirat emlékének és történetének feltámasztása sikerrel halad. Sok könyv és filmbemutatóm volt (újabban tiltott szóval élve) a Kárpát-medencében. Boros Zoli dokumentumfilmje kísérte el mindenhova könyvemet, ahol pedig mód volt rá, Csomafáy Ferenc arcképcsarnoka is. A könyv eljutott az egyetemekre és a diákok is jöhetnek ide, hogy az általam rekonstruált emlékszobában érzékelhessék a genius locit. A legnagyobb megtiszteltetés, hogy több tanulmányt követően (a Székelyföldben közöltet talán olvastátok) a budapesti Hitel folyóiratban is megjelent Sípos Lajosnak az ELTE tanszékvezető irodalomtörténész professzorának egy méltatása.
Elég sok naplójegyzetet, esszét írtam, előadásokat, beszédeket tartottam s ezek között az idén 100 esztendős Wass Albert védelmében írottak voltak talán a legfontosabbak. Az évfordulón az irodalomtörténészek társaságában erről gondolatiságában közöttük általánosan elfogadott előadást is tartottam. Meglepett, hogy utóbb éppen szülőföldemen voltak, akik ennek nem örültek, és a nagy írót nemkívánatosnak nyilvánították.
Írásaimban – amikor csak lehet – kiemelt helyen szerepel a demográfiai katasztrófa, s ezzel próbálok szerény szolgálója lenni az Áldás Népesség mozgalomnak, melynek feltámadása és felerősítése nagyon fontos lenne. Ebben vállalt szerepem folytatásában (a „Család és egészségügy” csoport vezetése) reménykedek.
Az erdélyi oktatást, a tehetségeket és a fiatal oktatókat támogató Bolyai Alapítvány tiszteletbeli elnökségre kért fel, és a díjak átadásának kedves feladata mellett, most a kitűnő kuratóriummal (előző elnökünk a marosvásárhelyi gyökerű Demján Sándor remek elképzelése nyomán) az alapítvány hatáskörének kiterjesztése és komolyabb szponzorok bevonása a feladat. Az otthonról származó Csiki Bege Lajos nagyvállalkozó kapcsolatainak és nagylelkűségének köszönhetően, Istennek hála, ez is sikerrel kecsegtet. A támogatásokat az összes székely szék területére is megszervezzük.
Az egészségpolitikai munka, számomra az érem (ha elérem) másik oldala. Hát itt nem volt hiány feladatban s némi siker is született, de a nagy egész úgy néz ki, hogy célpontja a honi, sőt a globalizációs hatalomnak is. Már nem összeesküvés elmélet, hogy az emberiség egy jelentős része felesleges. Nem termel, nem fogyaszt. Csak gond van vele. Ami történik ennek megfelelően alakul, természetszerűleg országonként aszerint, hogy a komprádor szellem mennyire uralkodik el az éppen (vagy nem véletlenül) választott vezetőkön.
Tevékenységem fő sikerélményére az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnökeként tavasszal szervezett nagy kongresszusa adott alkalmat. A népszavazás utáni miniszterváltással is járó 7,5 milliárdos visszatérítés az alapellátás kasszájába az elnökségem időszaka alatt elért eddigi legfontosabb eredmény. Azóta azonban az imígyen is megnövekedett mennyiségű munka csapdájában tart. Sorra készítem a szakmai anyagokat, de bármit teszek, tarthatom helyesnek éppen úgy, mint hibának. Ugyanis – bár meghallgatják, sőt udvariasan meg is köszönik – részben pénzügyi, részben elvi okokból csak aránytalanul kevés kerül át a gyakorlatba. Így aztán lehet olyan érzésem, hogy a látszattevékenységüket támogatom. Ha viszont nem teszem, akkor hivatkozhatnak arra, hogy ők megkérdezték, de mi nem válaszoltunk.
Írom e téren is cikkeimet, támogatom lapjainkat, Hippokratész bizottsági elnökként is tevékenykedek. Sikerült megszervezni első ízben – szerény keretek között – az erdélyi orvosok világtalálkozóját is. A közeli Verőce és a Csattogó völgy adott ennek helyet, az „Erdélyország az én hazám” című többnapos fesztivál alatt. Ezt és természetesen a sokak által látott Uránia béli koncertet Tamás Gábor barátom tette emlékezetessé. Ez neki – velünk együtt – a hatvanadik megünneplését is jelentette.
Az idén sem maradt el az immáron huszadik Leányfalui erdélyi képzőművészeknek szentelt kiállításom. Most a szatmári gyökerű Paulovics László volt a vendégem.
Időnként az irodalom is elragad, s születnek ilyen jellegű írások kötött s kötetlenebb formában.
Mindent összevetve tehát a pesszimista hangulat ellenére valahol a mélyben optimistának kell lennem. Másként nem lenne erőm éjjel-nappal munkálkodni.
Azonban mindaz, amit teszek, immáron teljesen biztos vagyok benne, hogy csak azért sikerül, mert magam csak eszköz vagyok. Munkáimat, írásaimat átnézve, sokszor határozottan érzem, hogy azt más írta, én csak leírtam. Tudom, hogy ez akár szerénytelenség is lehet, de nem csak velem van ez így, nem hiszem tehát magamat különleges választottnak. Van, aki észreveszi, s van, aki nem. Én a nekem kiosztott kis feladatokat végzem el, mások ennél sokkal nagyobbakat. Még a rossz és a gonosz dolgok végrehajtóinak is eszközöknek kell lenniük. Olyan képtelenségek történnek, hogy az másként már már elképzelhetetlen lenne. A gonoszság és a bűn zsenialitásának torát ülik az erre kiválasztottak.
De a világ elérkezett a változás szükségességének felismeréséhez. A tehetetlenség még viszi a régi irányba, de a fékek működni kezdtek. Csak „jó eszközök módjára” észre kell vennie valakiknek az új, a helyes irányt.
Ennek kivárása hosszabb lesz szent Adventünknél, de nem reménytelen. A megváltás nagy műve itt találkozik földhözragadt gondjainkkal. A szakrális, a transzcendens a mindennapokkal.
Ennek reményében kívánok áldott adventi várakozást, meghitt karácsonyt és a mindennapok gyarló, de szükséges várakozásait is beteljesítő új esztendőt.
Leányfalu, 2008. november 25.