Évtizedek óta kísért egy képzeletemben bármikor megidézhető kép. Látszólag földrajzi térkép, de bennem ugyanakkor más gondolatokat ébreszt. Az Áldás-Népesség Kárpát-medencei, magyar demográfiai mozgalom konferenciáján figyelve, ismét megkísértett ez a látomás.
Képzeljük magunk elé Nagy-Románia, és Nagy-Magyarország térképeit, azok földrajzi tájolásával egyetemben. E két tér-kép halakat ábrázol, tengeri halakat.
Az egyik ma is úszkálhat tengerében, a másik csonkán vergődik a parton.
Az egyik jobbról balra próbálja elnyelni a másikat, a másik balról jobbra védekezne. A kettő léte egy időben lehetetlen. Testük egy darabja ugyanis közös. S ez a darab nem is olyan elhanyagolható, nem a tengerre nyúló farkinca, hanem maga a fej, az agy, az arculat.
Történelmi-földrajzi fogalomként e testrész a történelmi Erdély, Mármaros, a Részek, a Körösök vidéke és a Bánát.
Mennyire feledve van ez mifelénk. A szoftver a Bánátot még csak-csak elfogadja, de Mármaros esetében hibát jelez, akkor is, ha Máramarosnak írom, sőt a magyar Larousse sem tartalmazza, még a Párciumot (Partiumot) sem, a szoftver meg ismét bakit mutat.
Nem egészen egy évszázad alatt többet öregedtünk, mint az előző évezredben? Memóriánk darabokra tört? Emlékezni sem akarunk, vagy nem merünk? Esetleg nem szabad, vagy legalábbis nem tanácsos? Mikor így, mikor úgy, hol ezért, hol meg azért.
Sokan mosolyogtak azon, amikor Nagy-Magyarországot kenyérhez, agyhoz hasonlították. Erőltetett hasonlat mondogatták. S ha így leegyszerűsített módon, és hideg fejjel gondolkodunk, lehet is az. De amit egy-egy ilyen képzeletbeli kép sugallni képes, az már nem annyira.
A magyar agy-hasonlatot próbálták misztifikálni, s ezzel a valódi sugallat elvesztette hatását, mert nem vigyáztak a mosoly gyilkos erejére. Ettől azonban egy hasonlat még lehet sokatmondó, különösen, ha tényeket ábrázol. Nem a véletlen képet töltjük fel tartalommal, hanem adott tartalmat próbálunk képben megfogalmazni.
Annak az agynak a kérge, a szürke állománya, akkor rajzolódott ki igazán, ha színes gombostűkkel jelölték a legjelentősebb magyarok szülőhelyét. A ma már elszakított peremen sűrűn sorakoztak a színes gyöngyszemek, múltunk gyöngyszemei. Valóban erőteljesen idézték az agy szürke állományát, vagy a kenyér ízletes, és azt a kiszáradástól védő, tartósító héját.
Ezt kell elfeledni. Mindazzal együtt, ami ott történt, amit ott létrehoztunk, amit otthagytunk, s akiket? Hiszen ha ezek az emlékek és ismeretek kihullnak emlékezetünk reánk erőltetett rostáján, akkor meghal a maradék is. Vagyis az egész. Múlt nélkül maradunk, gyökértelenné válunk. Annak minden következményével.
Ezek a földrajzi területek ma már mások fantáziáját késztetik játékra. Mi ezt a játszmát elvesztettük. Csak arra nem gondoltunk, hogy a gyöngyszemeinket is elveszíthetjük. Kitaszíthatjuk magunk közül azokkal együtt, akik még sok hasonlót adhatnának nekünk, akik új meg új gyöngyszemeket szülhetnek. Erről immáron, legújabbkori történelmünknek egy szomorú emlékű napja szól.
Gondoljunk csupán azokra a gyönházfénnyel csillogó elmékre, a nemzet legmélyéről felbukkanó drágagyöngyeinkre, akik ott, a leírásra szántak ősei között felszínre kerülve, átmentették a magyarságot a jelenkornak. Az elveszett terület, a másik hal fejévé átváltozó föld lakói nem változtak át. Ott élnek s magyarabbak a tespedéssel sújtott anyaországiaknál. Nem mondom, hogy ott különbek születnek, de számos – főleg környezeti – hatás miatt mások. A súly alatt a pálma elmélet egymagában is megmagyarázza ezt, ami persze nem jelenti, hogy örökös súlyok alatt kellene élniük ahhoz, hogy igazgyöngyöket teremjenek. Ez az elszakított magyar társadalom ma is folyamatosan termeli a magyar értékeket. Mert értékei igenis magyar értékek. Magyar emberek, magyarul gondolkodva, magyar nyelven, magyar példaképeken nevelkedve, magyarságukra büszkén hozzák létre őket. Szerencsére ma már nem folyik a baráti szocialista országok közötti háttérvita, hogy az erdélyi író a magyar, vagy a román irodalom része, vagy éppenséggel magyarul író és beszélő román. De aki a fentiekhez hasonlatos gondolatokat pedzeget, egyre többek szemében válik gyanússá.
Vajon azok, akik az „összmagyar” szót még a számítógépes szoftverekből is kiiktatnák, miért igyekeznek oly nagyon, hogy a hazaszeretet, az összmagyar tudat, egyáltalán a magyar nemzeti tudat kihunyjon? Miért nem kell nekik a magyarságot folyamatosan meg-megújító szellemi vérátömlesztés?
Balga módon előítélkezve, előre címkézett szavazóktól való óvakodásról lenne szó csupán, mint ezt mondogatták? Hiszen számos nemmel szavazó akadt az onnan érkezettek között is. Ez is azt igazolja, hogy ugyan olyan megtéveszthető, esendő magyar az áttelepülő is. Akkor meg mi a baj? Hiszen – bár az illetékesek hallgatnak – tökéletesen tisztába vannak azzal, hogy rövidesen betelepítésre szorulunk, s a leghatékonyabb, legolcsóbb, leghamarabb (akár aznap) munkára fogható emberanyag (humán erőforrás) a kisebbségi magyar, ami minden szempontból megfelelne a haszonelvű (cost-benefit) gondolkodásnak is. Mástól kell, hogy féljenek. S bármennyit is gondolkodunk, az a más éppen pont az anyaországban végzett pusztító munka eredményeinek ellensúlyozása, felhígítása, az emlékek ébresztése, a fejek felemelésének veszélye lenne?
Ezért érdemes orvhalászok módjára tiltott vizekre evezni, és ezért ér meg minden erőfeszítést, hogy hívatlanul, orvul utazó követek próbáljanak már ott, a veszély születési helyén hatni és rombolni? Hogy eltűnjön a majdani színes gombostűfejek sokasága, hogy beleszürküljön a vérátömlesztésre képes színes tömeg, ezúttal valóban a (földrajzi)közép-szerbe?
Aki az anyaország magyarságát akarja a globalizmus nyersanyagává silányítani, annak nagyon kell figyelnie arra, hogy eltűnjön a körös-körül még ma is az összmagyar ellenállóképességet újratermelő gyepű. Legyen az szürkeállomány, avagy kenyérhéj.
A terület után vesszen az ember is annak minden káros, globalizációt, és haszonelvűséget, s ki tudja mi mindent ellensúlyozni képes hatásával. A történések miatt megkerülhetetlen aggodalmak ezek.
Az egész Kárpát-medencét fenyegető magyar demográfiai veszedelem ténye az égbe kiált. A világ, Európa, a nagyhatalmi érdek és a demográfiai tények is tudtunkra adták már régen, hogy nem gondolkodhatunk területben. De azt senki sem tilthatja meg, hogy emberben, magyarságban, igenis: összmagyarságban gondolkodjunk. És persze minőségben.
Ez az egyetlen út vezet kifelé a térképen most jobbról balra oly elégedetten úszó kerek hal takarásából. Ez az egyetlen megoldás, mely azt a halat nem bántja, még józan érdekeivel sem ellentétes, és mégis vízrebocsáthatja a másikat is, csonka, parti vergődései után. Mert ma már az élet nem térkép, s Európa jövőjének feltisztulni remélt vizeiben több hal is elférhetne.
Leányfalu