Fülöp Gyuri
vagy Fülöp György, Gyuri bácsi, Igazgató Úr! (elvtárs?) Gh. Fulop stb. néven ismerhették, ismerték, hallották hírét, de főleg tisztelték és legfőképpen szerették. Ő azonban mindig az az egy EMBER maradt, akinek, s amilyennek nyílt tekintetét kiegészítő kedves mosolyával megismerhettem – nálam jóval idősebb – unokabátyámat.
A „kis-magyarország” éveiben történt kolozsvári találkozásaink a gyermekkor mesés homályaiba vesznek, a háború utáni nehéz években pedig a Cluj-Tg. Mureş vonat utak – via Războieni – valóságos komoly utazásnak számítottak. A porfelhőbe burkolódzó RATA járatokról nem is beszélve, melyek a Sáros utca aljában forgolódtak indulás és érkezés idején, egymást váltva a valódi sárban. Ritkán találkozhattunk egészen addig, míg a szovjet modellt majmoló román iskolaügy jóvoltából 15 évesen – a 16-ot be sem töltve – készülődtem megvédeni az érettségin is vörös diplomámat, hogy mint veszedelmes osztályellenségnek, valóságos sárkányfog veteményként, esélyem legyen bejutni a marosvásárhelyi magyar oktatási nyelvű – s akkoriban a legtekintélyesebb romániai orvosi diplomát garantáló – orvosi egyetemre. Alig, hogy befejeztem az érettségit (Vásárhelyen még zajlott) szüleimmel további tanulmányaim vágyott színhelyére utaztunk és elkezdtem a beilleszkedést családom legnépesebb ágának szeretetteljes kebelén. Unokanővéremnek diktáltam a román nyelv és irodalom érettségi tételeket. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen nem volt természetes románul tudni. Nem túl gyakran hallottak román szót.
A Fülöp Gyuri kép személyiségemet is befolyásoló „belémépülése” ekkor kezdődött. Ugyanis Ő nem volt egy a sok rokon közül. S ezzel nem mondok keveset, mert abban a családban akkor még igen jeles egyéniségek éltek (és hatottak) az előző nagy generációból. S ahány annyi féle. A minden áldozatot vállaló anyák, feleségek és háziasszonyok sorától egészen a jeles orvosig, nagy tanáregyéniségig, pénzügyi szaktekintélyig, kiváló mezőgazdasági szakemberig, mesés hírű vadászig és pincékben sínylődő kitelepítettekig, s akkor még nem beszéltem a korban hozzám közelebb álló, de mégis nagyobb, s a magamfajta zöldfülű számár példakép, egyetemi polgárról, a szépséges unokanővérekről,- no meg a családba bekerült szépasszonyokról.
A könyv egésze részletesen szól Róla. Én most az általa és családja által bennem keltett hangulatot, belső visszhangot írnám le. Nem lényegtelen része ez a Fülöp Gyuri összképnek.
Kolozsváron is erős rokoni kör közepette cseperedtem fel, de ennyi rokonom ott sem volt. Ráadásul itt sziklaszilárd családi kötelékek kötötték egybe a különböző sorsú, de mindig egyformán szerető, barátságos és vidám (igen akkor is vidám!) családot.
Ha összegyűltünk hétvégeken, dr. Spániel Zoltánék lakásában, vagy a Fülöp portán a Gábor Áronban, bizony veszélyben volt a ház oldala. Ha nem is a rugások, sokkal inkább a sokaság és az ennél is több szeretet áradatától. Csodálatos és felejthetetlen évek voltak ezek, megismételhetetlenek, simogatók és eligazítók, és persze…flekken illatba burkoltak.
Nos, ebben a nagy családban, annak jeles környezetében is kiemelkedő személyiség volt Fülöp Gyuri. Eleinte a még aktív élsportoló, aztán az edző és pedagógus, s később a város régi önmagát megőrizni próbáló nehéz éveinek közéleti szereplője, az egyházi ember, a tanácsokat mindenkor szívesen és bölcsen osztogató szeretve tisztelt polgár.
Az egykor csak más értékei mián ismert székely főváros addigi sporttekintélyének talán legtöbbet adó, de minden esetre azt legsokoldalúbban megalapozó személyiséget is tisztelték benne. És ez a tisztelet mindenkor és szorosan fonódott össze a szeretettel is.
Mert Gyuri szeretni való ember volt, s ebben az Úr kegyelméből felesége Geta személyében olyan társra akadt, akinél hozzávalóbbat és erre alkalmasabbat aligha lehetett volna találni.
Az ő képük – mindenkor lélekmelengető – felidézése során keresem a kifejezéseket, nagy szavakat szeretnék találni, de mindegyre visszatérek a legegyszerűbbhöz, legigazabbhoz és legkifejezőbbhöz: ez az egy szó pedig a szeretet, a maga sallangmentes tisztaságában.
S amikor ezt leírom, senki se gondoljon kolostorok kegyes hangulatára. Hétköznapian egyszerű és természetes volt, s ezért roppant hiteles az a szeretet aura, amelyik körülvette Őt, családját, a nagyszerű Nagyasszony nagymamával, Ilus nénémmel valamint a hat Szász testvér és férjeik, feleségeik rokoni köre alkotta közösséget.
Nehéz idők voltak, s mégis mindenkor akadt valami finom falat és néhány korty nemes ital a nagy beszélgetéseknek megágyazni. És ment a térfa, a vidám ugratás meg a komoly szó az erdélyi magyar sorskérdésekről, melyek során a hétköznapi pillanatnyi gondok éppen úgy felbukkantak, mint a múltból induló jövőbe pillantgatás, olykor a szemekbe könnyeket is csalogató elmélkedései.
Az atyja emlékét méltó módon megőrizni kívánó – eme könyvet szerkesztő – ifjú Fülöp György, majd Miklós öccse is ekkor léptek vagy inkább robbantak be a család életébe, egy-egy vérfagyasztó ugrással vagy ereszkedtek le a fény felé törekvő nyurga cseresznyefa törzsén fejjel lefelé a család kerti asztala mellé (olykor reá). Nagyanyjuk a patyolat abrosz gyümölcsfoltjait nagy türelemmel távolítgatta el.
Könnyebb dolga van kedves öcsémnek (ki kolozsvári orvos éveim során gyakorta járt nálunk látogatóban, s már akkor is elkezdte az élet cseresznyefájának törzsén a humán világosság irányába történő felfelé kapaszkodást), akinek ebben a könyvben nem kell foltokat mosogatnia. Atyjának emléke olyan patyolat tiszta, mint ama nagyanyai vasárnapi hófehér, vasalt abrosz, amelyik mellett éveken át magam is elfogyaszthattam a családi sorkosztra befogadott diák vasárnap ebédjeit. Történ ugyanis, hogy az „egyesítés” évében, 1959-ben, elrettentő példának szánva – 56 bűneit felidézve – eltanácsoltak az egyetem ötödévéről, s két év fizikai munka után élmunkásként visszakerülve, már nem kaphattam ösztöndíjat.
A nagy családi trakták koronája a Fülöp Gyuri által hihetetlen szakértelemmel készített flekken volt. „Flekkenfalva” nevezetes gasztronómiai csodájának is kiemelkedő és minőséget jelentő produktumaként ismertük ezt a „süleményt”, s a szertartás, mely annak elfogyasztását kísérte híven követte az egykor volt Surlott Grádics hagyományait.
Gyuriból bármilyen volt is a hangulat „fokozata”, áradt a humor, a jókedv, s érdekes módon a tekintély. Soha nem bohóckodott, de ha ő mesélt viccet, ha ő anekdotázott annak külön varázsa volt. Történetei és viccei pedig voltak. Kifogyhatatlanul.
Aztán elszakított az élet majd ismét közel hozott a szakosodás újabb vásárhelyi időszakában, hogy utóbb határ kerüljön közénk, előbb durva, aztán ravaszul légies. Ugyanis én távozásra kényszerültem a szó szoros értelmében.
Ezután hazai látogatásaink mellett az akkor szokásos kétévenkénti útlevéllel járó magyarországi találkozások következtek. Mindenkori állomáshelyeimen Gyuriék tiszteletére nagy társaságok gyűltek össze, s már jóelőre várták a flekkenkirályt és történeteit.
Telt az idő s mi büszkén és boldogan hallgattuk a megérdemelt kitüntetés történetét is. Ez volt a pálya csúcsa. Fejet hajtott előtte a Kárpát-medence.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából még itt ült az alakuló erdélyi Hitel múzeum szalonjának foteljében. Abban, melyben nagy elődök is helyet foglaltak.
Elutaztak, s én többé nem láthattam.
Emlékeit csendesen lerakta a Grigorescu negyed egyik apartmanjában és kilépett a becsülettel végigküzdött élet színpadáról. Talán még zsákolt egyet, még rásuhintott a hokikapura, úszott egy-két hosszat, megsimogatta egy volt diák buksiját, belefújt a sípba vagy letekintet a vártemplomra, – s aztán bejelentkezett az Örökkévalónál.
Ez voltam, ezt tettem, ezt hagytam magam után.
Várom az új feladatokat.
Azokat is értünk, valamennyiünkért.
Szász István Tas