A postabontás sokáig a nap kellemes pillanatai közé tartozott, de sajnos, ahogy haladunk a korban előre, egyre több szorongás is van benne. Nehogy felbukkanjon egy újabb fekete keret vagy egy özv. kezdetű feladó. Azért mégis megmaradt a nap várt pillanatának, hiszen, ha ápoljuk a régi barátságok melegét, bizony fel felizzik annak egyik másik parázsló üzenete.
Vízkereszt táján érkező karácsonyi üdvözletek esetén az ember már megnézegeti a feladás pillanatát jelző pecsétet is. Most is ez történt, mikor alig egy órával ezelőtt kezembe vettem a Málnási Bartók Árpád tanár úr sorait rejtő és még a szent este előtt feladott borítékot. Vajon miért csak most ért ide kérdeztem? S máris működésbe lépett az a paranoia, melyet éppen akkor neveltek belénk, mikor „szenvedéstörténetünk” párhuzamosan futott.
Ó idők! Micsoda idők! S vajon van-e értelme egy ma is szenvedéseit élő világban, siránkozva, saját szenvedéseink éveinek nevezni azokat az időket. Mert igaz az, hogy szenvedtünk, de az is igaz, hogy a túlélés bevált technikáinak sikerélményét is megéltük, tehát megismerkedhettünk az elégedettség e furcsa és ellentmondásos, de létező változatával.
A csombordi iskola EMGÉS gyökereit őrizgetvén, mint a magyarnyelvű szakoktatás ottfelejtett kis fejedelemsége élte napjait. Fejedelem is volt. Volt, hiszen nélküle aligha maradhatott volna meg ez a fejedelemség. S a fejdelem a maga módján Bethlen Gábori módszerekkel és szívóssággal védelmezte kis tündérkertjét. Mezei Sándornak hívták s főnemesei között ott volt a most felbontott levél feladója is. Később ők ezt a fejedelmi udvart, korszerűen, „Aranycsapat” néven emlegették. Méltán. Ma is büszkeséggel tölt el, hogy ennek a csapatnak orvosa lehettem. Hogy kik voltak e küzdelem felkent hősei? Ha van olyan, aki ezt nem tudja, olvassa el azt a könyvet, melyet nemrég adtak ki ennek a hihetetlennek tűnő történetnek a még élő megálmodói, megvalósítói, utolsó tanúi.
A megkésett levél arról is tudósít, hogy Bartók Árpád urunk, újfent pennára cserélte töltött vadászfegyverét, melyet, mint elkötelezetten természethez közeli ember, feleslegesen soha nem használt. Ezúttal erre a szelídnek mondott, de bizony gyakran gyilkos eszközre is eme örök szabályt alkalmazván, papírra vetette gondolatait, a „Napszálltakor újra kérdem” címből ítélve, ismét átélt emlékeit, tehát tapasztalatait. Egyúttal azzal tisztel meg, hogy mint talán első vidám fogantatású írásom ihletője, napszálltakor is csatlakozásra szólít fel egy gondolatsor erejéig.
Nos, kedves Barátom, bár csak sejthetem, hogy könyvedben miféle emlékek, történetek, gondolatok sorakozhatnak, – téged ismerve (s egyben talán magamat is) megpróbálok azonnal megfelelni elvárásodnak. Annál is inkább, mert a posta ki tudja megint milyen kanyarokat iktat válaszlevelembe s te határidőt is megjelöltél.
Drága Árpád s ti drága őriző barátok, kik a nap minden órájában velem vagytok, kik helyettem is strázsáltok, kik beleépültetek mai énemet alakító múltamba – pátosz nélkül mondhatom, hogy nagyon sokat köszönhetek tinéktek. Elsősorban is azt, hogy ritka üzenetváltásaink ellenére, puszta létezésünk oda-vissza érzékelt tudata által, soha nem voltam egyedül. És szelíden-szótlan szavakkal, múltból visszacsengő emléketekkel, egy-egy megjegyzett mondatotokkal, mosolyotokkal, kacajotokkal, könnybelábadó szemeitek felidézésével irányítottatok is. Elmondhatom, hogy soha sem rossz irányba.
Mert éppen mostanság végzett kutatásaim is igazolják, hogy a mi közös felmenőink s az általuk életre keltett Trianon utáni erdélyi szellem kidolgozta már mindazt, ami az összmagyar megmaradás titkának eszenciáját jelenti. Tették ezt egy olyan későbbi világ számára, melyben még az összmagyar szót is kiveti a számítógépes program, – mint nemlétezőt. S ennek a szellemnek egyik fő felismerése volt, hogy jó és rossz, helyes és helytelen, hasznos és ártó között eligazodni egyetlen tévedhetetlen iránytű vagyon: ez pedig a nemzet szolgálatának feltétel nélküli gyakorlása. Nem emlegetése, nem lobogtatása, hanem a hétköznapok minden apró cselekedetében felismerhető megélése.
Ha most én visszagondolok reátok s a véletek eltöltött esztendőkre, minden szomorú és minden vidám percünk mögött, minden sikeres és minden megszenvedett kísérletünk mögött ott látom ezt a ki nem mondott, de a lélegzetvétel természetességével folytatott gyakorlatot.
Nagy iskola volt az a kis iskola. Nektek és nekem, számunkra és mindazok számára, akik a balkano-bizantinba szakadt kisdarab Európát is mentettük akkor, amikor magyarságunk színfoltját ezen a hálátlan térképen kifakulhatatlanná próbáltuk varázsolni. Mit sejthettünk mi akkor abból, ami aztán következett? Mennyire voltak megalapozottak reményeink? Ha ezen kezdünk gondolkodni, minden bizonnyal az a két szó, hogy: újabb csalódás lehet a legrövidebb konklúzió. De, ha akkor, a legsötétebb reménytelenségben is tudtunk menteni, akkor is tudtunk tízkörömmel küzdeni, akkor is tudtunk nevetni, hogy lelki egészségünk eme kiegészítőjét is biztosítsuk az újabb küzdelemhez, akkor most miért csüggednénk.
Mindaz, amit a „Csombordi fejedelemség” tett, mindazok a győztes mérkőzések melyeket az „Aranycsapat” megvívott, egész életünk arra int, hogy ismertessük meg történeteit, tapasztalatait, minden nehézség ellenére kibányászott szépségeit s ezzel mutassunk példát az ismét csüggedésre hajlamos jövendőnek. Mert, ha valóban ama szolgálat szellemében éltünk s meg is akarunk maradni benne mindhalálig, akkor a hiteles emlékezéssel – most megfáradva is – szolgálhatjuk e szellem legszentebb célját. A tanító, példát felmutató írással is.
S ha mindezt elvégeztük, kedves Árpád barátom s ti mind körötted, talán még kapunk kis időt arra, hogy egy „jó öreg plébánossal” eltöltött este végén kiálljunk a holdfénybe és hallgassuk együtt: amint a szőlő érik.
Mert – ahogyan azt mi még Lenin példáján megtanulhattuk –: a szőlő érett, a szőlő érik és a szőlő érni fog.
Utódaink reánk hallgatva elérhetik, hogy nekik is érjen.
Mi meg hátha megérjük, hogy nekünk is egy keveset.
És akkor elmondhatjuk, hogy: megérte!
Kelt:
a „Csombordi fejedelemség” leányfalui követségén,
2011 vízkeresztjén (vagy, ahogy akarjátok).
Elmúlhatatlan barátsággal: Szász István Tas