In memoriam Csendes Zoltán
Még 1999-ben születtek ezek a sorok, a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem elüldözésének 80. a Bolyai Egyetem létrejöttének 50. és felszámolásának 40. évfordulóján, az ebből az alkalomból rendezett budapesti megemlékezésen. Vagyis most ezeket felidézve, egykori emlékezésemre próbálok visszaemlékezni.
1999. július 3. szombat volt. Beléptem a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Fővám téri épületének földszinti előadó termébe. Néhány fényképet készítettem, majd a zsúfolt sorok mellett elhaladva hátul foglaltam helyet.
Előttem a magaméhoz hasonlatos fehér fejek sokaságában, egy-egy tar koponya hozott némi változatosságot.
Emlékeztünk.
Romániában, akárcsak Szlovákiában, a kisebbségi oktatás jövőjét meghatározó törvényt hatástalanítva fogadták el azokban a napokban. Apró kis eredményeknek próbáltunk örvendezni.
Ismét alulmaradtunk.
Európa legbékésebb, és saját szülőföldjén ilyen sorsra jutott legnagyobb kisebbsége, jó és rossz hagyományaihoz egyaránt ragaszkodva próbált megmaradni.
A diktatúrákat túléltük, már saját fogyásunk rémének árnyékában vitatkoztunk egymással hogyanokról, sandítunk egymásra miértekkel homlokunk mögött, nem ritkán gyűlölködünk, rajtunk kívül született ötletek eredményességét igazolván, a kiötlők nagy örömére.
Nekünk reményt igazán már csak az adhatott: ha ennyire fontos az, hogy még jobban megtörjenek, akkor valamiért mégis erősebbek vagyunk, mint hinnénk. De az is lehet, hogy csupán útban vagyunk.
A világ elkövetett rajtunk már minden csúfságot, és nem szakadt rá a menny boltozatja. Azt is végignéznék, talán észre sem vennék, ha tudati felszámolás útján tisztítanák meg tőlünk a Kárpát-medencét. „Bontott anyagunk” még felhasználást is nyerne, mások erősítésére.
Vajon miféle gondolatok uralkodnak a fehér fejekben, kérdeztem magamtól. Hit, remény, dac vagy csendes megadás? Talán inkább az előbbiek. Hiszen itt vagyunk. Még itt.
A magam 61 évével fiatalnak számítottam még. Ezt a társaságot még egyszer így összegyűjteni, soha nem lehet már. Felezési időnk gyorsul.
Ki fog emlékezni azokra a tanulságokkal járó időkre? Ki próbál azokból a tapasztalatokból építkezni? Megújulhatnak-e az utánunk következő s egyre sürgősebben előre kényszerülő hátsó sorok? És állnak-e újabbak csatarendbe?
Ki fogja pótolni egyszemélyes, mint ilyen eddig legyőzhetetlen, intézményeinket. Neveiket nem kell felsoroljam.
Érdemes-e próbálkozni egy olyan világban, ahol az egyre precízebben szerveződő nemzetközi fórumok által hozott, és egyre több helyen elfogadott, sőt ratifikált törvények és ajánlások nem számítanak.
Tárgyaló partner lehet olyan kormány, amelyet ily módon kell jobb belátásra kényszeríteni és az sem tűnik fel, hogy pl. egy kisebbségi nyelv, vagy oktatási törvény ellen felsorakozó többségi nemzeti egység mennyire önleleplező, milyen beszédes, mekkora bizonyíték arra, hogy mindaz, amit mondanak, ígérnek, aláírnak nem más mint hazugság. Arra, hogy a szándék ma is sötét, anakronisztikus, gyilkos és persze mi tudjuk: öngyilkos is (csak ez utóbbi minket nem vigasztal).
És minek minderről jajongani újabb és egyre „hatástalanabb” tömegsírok évadján.
Ültem az egyik hátsó sorban és hallgattam az emlékező előadásokat, közben emlékezetem kényszerítő hullámain el-elröppentem a helyszínről.
Akkor jegyeztem fel a következőket is:
Először a Farkas utca vonz vissza a gyermekkorba. Eszembe jutnak apámmal tett séták, mikor csendesen mesélt annak a Ferenc József Tudományegyetemnek a sorsáról, melynek büszke központi épületére ekkor már új tulajdonosok voltak büszkék. 1902-ben a Mátyás szoborral egy évben avatták fel. Aztán eszembe jut az utca hangulatát megbontó koncertterem, az Egyetemiek Háza, melyet az első magyar kőszínház helyén, már ők emeltek. Annak a színháznak egy utolsó kövét anyám a vitrinben őrizgette. Mint ahogy az új magyar Kolozsvári Nemzeti Színház első plakátját (Bánk bán) és a tiszteletbeli belépőt is, amit nagyapán, mint egyik fő adományozó kapott.
Aztán a Fellegvárról tekintek rá a magyar adományokból és ezernyi magyar erőfeszítésből épült klinikai negyedre, a botanikus kertre és a régi tisztelettel izzik fel bennem a Mikó név.
De ismét pörög a memória tekercse és felidézi apám kálváriáját, mely párhuzamosan haladt a magyar érdek-képviseleti intézményrendszer és a magyar nyelvű felsőfokú oktatás elsorvasztásával.
Visszaemlékezem az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület utolsó éveire, apám gondterhelt arcára s arra az általam már csak felnőtt fejjel megértett naivitásra, ami önpusztítást gerjesztő ellenfeleinek félrevezetését lehetővé tette. Hallom évtizedek után elkövetkezett töredelmes, önleleplező, vezeklő beszélgetéseiket újabb évtizedek távlatából.
Aztán felidézem, amint az érdekvédelem sáncaiból apám egy vonallal hátrább lépve az oktatás falai mögé húzódik. Alapító tanára a Bolyai Egyetemnek. Nem sokáig. A mezőgazdasági közgazdaságtant viszik fel elsők között Bukarestbe, központosítás címén. És természetesen már csak románul oktatván.
Itt bukkan fel az első emlék Csendes Zoltánról.
Utcabeli szomszédaink. Özvegy édesanyja, Csendes Sándorné neveli fel a magas, szelíd tekintetű, sűrű hátrafésült hajat viselő fiatalembert. Apám sokszor emlegeti, mint legkiválóbb tanítványát. Egyszer iskolásként az ajtón keresztül hallgatom meg egy kollokviumát. Ámulva figyelem, amint a számonkérő, felmérő esemény, tanár és tanítvány beszélgetésévé változik.
Apámnak ezután folytatás a Mezőgazdasági Akadémián, a talajtan katedráján. Küzdelmes évek, több szakkönyv születése és az ország talajtérképezésének tudományos megalapozása és megszervezése. De ott is vége a magyar oktatásnak. Kutatómérnöki tevékenység, majd kényszernyugdíj 56 évesen. A karrier végén raktárnoki munka – sok jeles magyar értelmiségi társaságában – és közben ismét új szolgálat. Műemlékvédelmi területen, „feketén”. Ha máshol nem lehet, akkor legalább itt próbál segíteni.
Ezalatt én – csak az akkor mindent eldöntő vörös diplomának köszönhetően – felvételt nyerek a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetbe. A 16. évemet ezt követően töltöm be!
Valahányszor otthon járok Kolozsváron, találkozom Zoltánnal, aki amolyan példakép, bálvány. Már egyetemistaként második diploma megszerzésén dolgozik. Repülővel jár le Temesvárra. Majd oktatni kezd, és rövidesen elindul az egyetemi hierarchia lépcsőfokain is. Közben Bukarestben is fontos feladatoknak tesz eleget. Ha jól tudom a statisztika oktatásának újraszervezése terén.
Akkori lehetőségek közt csodálatos lemezgyűjteményt mondhat magáénak. Nyugatról hozott zenegépét tüzetesen elmagyarázza, és egy-egy ritka lemezt közösen hallgatunk meg. Édesanyja és szüleim együttlétei mindennaposak.
Apámnak Zoltánnal folytatott és általam is hallott beszélgetései elütnek azoktól, melyeket kortársaival folytatott. Részletekre már nem tudok pontosan visszaemlékezni, de arra igen, hogy valami hallatlan rendszeresség, tárgyszerűség és célratörő analizáló képesség hatotta át. Sokkal kevesebb szubjektív elemet tartalmazva, szinte szikárnak lehetett mondani. Zoltán jól informált volt. Ha apám kérdezett, ő röviden, pontosan válaszolt. Ezekbe a beszélgetésekbe látszólag nem vitt érzelmeket, azokat a zene hallgatása közben lehetett felfedezni. És abban a meleg, gondoskodó ragaszkodásban, amivel menyasszonyát, majd feleségét szerette és édesanyját óvta.
1956 kapcsán rájuk vonatkozóan nincsenek konkrét emlékeim. Marosvásárhelyen mi szűkebb baráti körben hallgattuk a rádiót. Egy-két kolléga a diákszerveződés terén jött lendületbe. A szomorú végkifejlet után az első félév végén esedékes sebészeti műtéttan vizsgára már otthon készültem, a tankönyv és a még akkor modernnek számító Orion készülék között ingázván. Karácsonykor először nem lehettem otthon. A Székely Színházba vittek testületileg. Emlékezetem szerint a Mamlock professzor c. darabot láttuk Kovács György főszereplésével. Drága apám is lejött, hogy ne érezzem a családi meleg teljes hiányát. Az előadás után sűrű hóesésben mentünk haza, és felidéztük a régi karácsonyokat.
Az évek gyorsan követték egymást. Zoltán már a statisztika professzora és a Bolyai Egyetem prorektora volt, mikor elérkezett 1959.
A kolozsvári egyesítési színjátékkal egy időben, Marosvásárhelyen is megindult a helyi körülményeknek megfelelő átalakítás. Itt nem lehetett szó egyesítésről. A magyar nyelvű oktatás mindenáron történő visszaszorítása volt a cél.
A hallgatóság sorait ekkorra szeretett rektorunk már jócskán „megtisztította”. A felsőbb vezetés szerint az esetleges nemkívánatos hangulatnak elejét venni csak újabb megfélemlítésekkel lehetett. Áldozatokra volt szükség, és találtak is áldozatokat.
A Kultúrpalotában rendezett gyűlés félelmetes légkörére sokan emlékeznek, és már többen leírtuk. Döbbenetes emlék marad az általunk tisztelt professzorok undorító megalázása, a letartóztatások, annak nyilvánvalóvá válása, hogy közöttünk is sok az áruló, a senki ember. Szerémy nevű tanársegédünk csak annyit mondott vélt barátjának a szünetben, hogy mi itt most a saját akasztásunknak tapsolunk. A biztonsági emberek percek múlva már vitték is. Mi naiv módon megtapsoltuk Kóródy Ferenc, közszimpátiának örvendő tanárunk bátor szavait, és ezzel garantáltuk sok éves meghurcoltatását. De hasonló intenzitással emlékszem arra, hogy milyen félelmetesen vastag csuklója volt Moghioroş elvtársnak, a gyászmagyarnak. Ez volt az igazi, plakátra való munkás ököl. Oda is csapot vele, ahova úgy hitte, hogy köll.
Számos kollégámmal együtt az én sorsom is rövidesen megpecsételődött. 1959. április 29-én (ötödév végén), kifüggesztették a rektorátus fali üvegszekrényébe a döntést. „Exmatriculat pentru solidaritate neprincipială.” (Elvtelen szolidaritás miatt exmatrikulálva) A derék rektor, mikor megalázott állapotunkban, ami „neveltetésünk” folytán már megszokott állapot volt, az utolsó szalmaszálba kapaszkodva jelentkeztünk bejelenteni: a munka mezején fogjuk bizonyítani, hogy nem vagyunk elveszettek a szocialista társadalom számára, kezet sem adva tessékelt ki irodájából. Ma is emlékszem egyetlen sajnálkozó szempárra a titkárságon. Gönczi Kornélné nézett ránk szótlan, együttérző szomorúsággal.
Néhány nap múlva szegény apám kíséretében, alkalmi autóval utaztunk haza Kolozsvárra. Az autóról a Tordai úton leszállván a Vulcan (magyar négy év alatt Cserei) utcán – Csendesékkel közös utcánkon – gyalogszerrel ereszkedtünk le. Forrásanyagok szerint május 5-ét írtak, az én emlékezetem szerint csak másodika volt(??) A Csendes-villa előtt elhaladván kicsapódott egy emeleti ablak, és az ott lakó rokon kétségbeesve kiabált ki nekünk. Pista bácsi jöjjenek, Zoltán öngyilkos lett.
Nem sokkal utána önként követte a halálba szeretett felesége, Erzsébet is.
A búcsúlevelét úgy írta meg, hogy abból senkinek baja ne származzon. Zoltán nem tehetett mást a rettenetes nyomás alatt. Iszonyú hatással lehetett rá az, hogy Takács Lajos rektor az egyetemi tanács ülésén, vele olvastatta be az egyesítésről szóló döntést.
Csendes Zoltán prorektor úgy tért ki a további aktív feladatok vállalása elől, hogy ezzel üzenjen, de ne ártson a nála gyengébbeknek.
Édesanyja, Irénke néni emberfeletti önuralommal és méltósággal viselte az eseményeket. Szüleim végig mellette álltak. Még hosszú évekig élte magányos életét. Barátsága szüleimmel és iránta érzett szeretetünk sírig tartó volt. Zoltán zenei hagyatékát kérésére én rendszereztem.
1973-ban elment apám,, és 1977-ben áttelepültünk. Ezután már csak a levelezés és a gyógyszerek küldése maradt meg a kapcsolatból. Aztán ő is meghalt.
De térjünk vissza ama emléküléshez, melynek műsora igen érdekes volt. Alább fogom felsorolni a címeket és a meghívott előadókat, akik vagy személyesen, vagy – akadályoztatás esetén – felolvasott anyaggal szerepeltek a megemlékezésen.
Az előadások után katartikus beszélgetésekre is alkalmat adó együttlét következett, fehér asztal mellett.
AZ EGYKORI MŰSOR
A Kolozsvári magyar Tudományegyetem szerepe és jelentősége (Elekes Botond, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nemzeti és etnikai kisebbségek főosztályának vezetője)
A Ferenc József Tudományegyetem kolozsvári felszámolásának története
A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tudományos és oktatási eredményei:
Filozófia, társadalomtudományok, történettudomány
Jog- és közgazdaságtudomány
Irodalomtudomány, nyelvészet
Néprajz, nemzettudat építése
Természettudományok
Matematika
Fizika
Orvostudomány
Diák- és ifjúsági mozgalmak a Bolyai Tudományegyetemen
A Bolyai Tudományegyetem utolsó éve (1959)
A magyar nyelvű oktatás helyzete és távlatai a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen
A MEGÍVOTT ELŐADÓK
Antal Árpád irodalomtörténész, Kolozsvár; Faragó József etnográfus, a MTA tiszteleti tagja, Kolozsvár; Gábos Zoltán fizikus, a MTA külső tagja, Kolozsvár; Incze Miklós történész, akadémiai doktor, a Bolyai Egyetemért Alapítvány elnöke; Katona Szabó István író, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete elnöke; Maurer Gyula matematikus, egyetemi tanár; Maros Tibor orvos, egyetemi tanár, akadémiai doktor (MTA), a Román Orvostudományi Akadémia tagja, Debrecen; Sebestyén Kálmán történész, kandidátus; Szilágyi Pál matematikus, a Babes-Bolyai Egyetem prorektora; Szögi László történész, a Budapesti Egyetemi Könyvtár főigazgatója; Vincze Gábor kutató, Szeged; Wanek Ferenc geológus, egyetemi tanár, a kolozsvári Bolyai Társaság elnöke.
Az anyag jelentős része olvasható az emlékkönyvben, melyet a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete és a Bolyai Egyetemért Alapítvány adott ki: „A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1945 – 1959.” címmel.
A Bolyai egyetem ügye sokszor és számos apropó kapcsán hoz össze minket, minden alkalommal emlékezünk, de az az érzésem, hogy Csendes Zoltán mártírhalála és egész felizzó, rövid pályafutása megérdemelne egy tanulmányt. Addig, amíg még van kortárs, aki ezt megírhatja. Én csak néhány gyermek- vagy ifjúkori memóriatöredékkel próbáltam tisztelegni emléke előtt azon az évfordulón, amelyik tragikus és értünk vállalt halálának negyvenedik évfordulója volt.
Mint tudjuk, a Bolyai Egyetem sorsa, akár a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemé, máig megoldatlan kérdése Erdély magyar kisebbségének.
Leányfalu
Szász István Tas
*