Magyarország ma a lenni vagy nem lenni – sorsa által feltett – kérdésére kénytelen felelni. Felelni kénytelen, mert felelőtlenek ide jutatták egy felelősség nélküli világban. Miközben életmentő fontosságú szellemi szükségállapotot és korszakos tettekre sürgető hónapokat-éveket élünk meg, figyelemelterelő és felesleges szemantikai vitákba keveredünk. A gond azonban akkora, hogy ennek felismerése sem elegendő. Hosszú távú megmaradásunk ennek átlátásánál is többet, áldozatvállalást kívánna. Mit várhatunk el azonban tömegeinktől, ha még mi magunk – az értelmiség elitjébe soroltak – sem készültünk fel egy magasabb szempontok szerint elvárható gondolkodásra, saját kisebb s főleg nagyobb bajaink közepette? Mit remélhetünk egy pártpolitikára „szakosodott” világban, amikor a megoldás nemzetpolitikáért kiált?
Az évente visszatérő, felemelő és egy országért s a benne élő nemzetért aggódó hangulatban a gondolat elkalandozik. Március 15 táján sok minden jut eszünkbe, ezek között talán óhatatlanul a fülkék-forradalmáról folytatott művi vita.
Vérzivataros történelmünk során forradalmaink is elzúgtak, s ki tudja hány? Mert a forradalomnak annyiféle válfaja lehet.
Vajon mennyire volt forradalmi tett a kereszténység felvételével kapcsolatos nehéz és fájdalmas döntések meghozatala szent királyunk István, sőt már elődei részéről kik, mint tudjuk, maguk is elindultak ezen az úton, a megmaradást szolgáló józan felismerés hatására?
És vajon mennyire volt forradalmi tett, hogy Béla a tatárdúlás után – mai szóval élve –inkább eladósította az országot, de talpra állította s meglépte azt a lépést, melyet ma második honfoglalásnak nevezünk?
És ésszerűtlen vagy csupán szükségszerű volt a Dózsa féle forradalmi megmozdulás? Ez okozta Mohácsot, vagy a török – azóta tudományosan bizonyított – százszoros anyagi túlereje?
Vagy mennyire volt forradalmian újszerű a Bethlen Gábor-i politika, mely a kis és agyongyötört, kivérzett Erdélyből megpróbált a világpolitika fősodrában keresni túlélési lehetőséget?
Csendes szellemi forradalom volt-e csodálatos reformkorunk?
Milyen forradalom is volt 1848 és kinek a forradalma, hiszen a magyar uralkodó osztályok tagjai is sorra áldozták életüket a nemzet megmaradásáért? És mennyire van helye azoknak a mai okoskodásoknak, melyek a forradalmat hibának állítják be és a soha el nem fogadható történelmi HA alapján arról beszélnek, hogy okosabb lett volna ezt elkerülni? Lehetett volna-e kiegyezés a forradalom nélkül, és eljutottunk volna-e az őszirózsás forradalomig és a XX. század egyik szégyenfoltját jelentő és még napjainkban is vitatott Tanácsköztársaságig, ha nincs kiegyezés? Felesleges, de kétségtelenül érdekesen izgalmas kérdésfelvetések.
És mi történt Szegeden, mit is tettek Horthyék? Ellenforradalomnak, fehérterrornak nevezték nemrégen, ma tudjuk, hogy az adott körülmények között országmentő tett volt, de még most sem szeretnek erről beszélni. Pedig az ezt követő bethleni konszolidáció is a magyar talpraállási képesség forradalmi cselekedete volt.
De forradalmi lendület vitte a fényes szelek újjáépítőit is. Nem sokáig, mert jött az a sötét Rákosi korszak, mely elvezetett 1956-hoz.
1848, te csillag szokták mondani, de hatalmas nemzeti tett volt az az 56-is, mely egy másik csillagot késztetett hullásra a keleti égen, s bizonyította: nem igaz, hogy sohse hull le.
Vagy mégsem? Vagy ma is ott trónol, csak már nem csupán a keleti égen, hanem kelleti magát nyugaton is? Hiszen egyre világosabb, hogy a két nagy huszadik századi borzalom, közös gyökérről fakadt.
És mennyire volt forradalmi tett a határnyitás? Forradalom vagy csupán szükségszerűség, avagy szükségszerű forradalmi cselekedet?
Aztán hány felfedezés volt a világban, mely forradalmasította azt a folyamatot, melyet az emberi nem előrehaladásának nevezünk. Mások forradalmi elánnal tagadják és ugyanazt az előrehaladást pusztulásunk útjának tekintik.
De távolodjunk el a fülkék forradalmának agyonboncolt szemantikai vitájától s nézzünk egy másik hasonlóan felesleges szócsatát, a figyelem elterelésére még alkalmatosabbat, mely saját tevékenységi körünk, hivatásunk kereteit is szorongatja.
Mit nevezünk megszorításnak?
Adott helyzetben – melyet a fülkékben lezajlott vagy attól független folyamatok következtében hatalomra került politikai erőnek kellett felvállalnia – egy tagadhatatlan felelőtlenséggel tönkretett országot kell talpra állítani.
Ez az erő, bárki is legyen a maga valóságában, két utat választhat. Az egyik az lehetne, amelyikkel saját hatalmát még hosszú ideig konzerválhatná. Ez pedig az ország további eladósodása az adósságcsapda urainak ravasz játékszabályai szerint. Vagyis úgy ahogyan azt ők és az ő érdekeik megengedik. Mert ebben az esetben a mai vezető politikai erő is megfelelne elvárásaiknak és többet nem támadnák kívülről. Ez egyben súlyosan meggyengült ellenfeleinek helyzetét is végleg reménytelenné tehetné, hiszen feleslegessé válnának a külső hatalmak számára.
Jelek szerint azonban nem erre az útra léptek. A magam részéről ezt is forradalmi cselekedetnek nevezném, hiszen saját hatalmi érdekeikkel ellentétben, megpróbálnak szembefordulni a hanyatló, de még igen sokáig erős világtrenddel. A sok szó vita újabb változata érhető itt tetten. A merjünk kicsik lenni helyett, a merjünk nagyok lenni óvatos és a kereteket feszegető megoldását láthatjuk, az ezzel járó elkerülhetetlen kisebb-nagyobb csattanásokkal.
Az ország statisztikailag egységesebb, mint az elmúlt években, de még nem eléggé ahhoz, ami ebben a heroikus és áldozatvállalást is követelő küzdelemben majd szükséges lesz. A lelki egység még további erősítésre vár. A felismerőképesség fokozása is. Ezek pedig időigényes folyamatok s nem oldhatók meg egyszerűen rendeletekkel.
Az utóbbi évek márciusi ünnepségeit már szinte megszoktuk, hogy pártszempontok szerint megosztva ünnepelte a magyar.
Feledésbe merült a történelmi sors által kidolgozott és a köröttünk sorjázó magyar kisebbségi sorsokban még jobban kikristályosított igazság, hogy a megmenekülés útja a nemzetpolitika és nem a pártpolitika. Ennek mára még az utópiák világában sem látható a lehetősége.
Az ország tehát még most is megosztva hever a globalizáció, a kapzsi nagytőke, a neoliberális kultur-mocskot hordozó pénz-centrikus világ, a keresztény értékeit tagadó új ál-Európa lábainál.
E helyzet megoldása egy új forradalmi tettért kiált.
Az, ami most e forradalom céljainak megvalósítása, az országmentés, a rendcsinálás, a morális felemelkedés, a gazdasági menekülő utak kijelölése érdekében történik, bizony nem tetszik az Európában még túlerőben levő ellenérdekelteknek. Tiltakoznak is rendesen, és próbálnak riogatva, fenyegetve, büntetést emlegetve, gazdasági nyomást gyakorolva és természetesen készséges belső szövetségeseiket harcba küldve, ellene tenni e precedens értékű újszerű magyar forradalomnak.
1848. március 15. éppen úgy, mint 1956. október 23. Európát is szolgálta. Hasonló módon szolgálhatná kontinensünket a most zajló, merésznek tűnő, de egyedüli útként mutatkozó furcsa forradalom is.
Németh László kollégánk és nagy gondolkodónk, már a harmincas években megmondta, hogy Magyarország számára a megmaradás felé vezető út csak akkor lehet nyitva, ha egész Európa megmentéséért is tesz valamit. Igen! Valami modern Jurisics-szerű kőszegi tett kell hozzá, a Kárpát-medence népeit összefogni képes nándorfehérvári, kapisztráni karizma, Dobó rendet tartani képes példája, 1956 tisztasága, s hozzá 1848. március 15-ének fiatalos lendülete, optimizmusa.
Lám, milyen messze lehet eljutni Március 15 hangulata mentén gondolkodván. És nem is szükséges túlságosan elkalandozni a szűkebb tematikától, annyira összefügg történelmünkben minden mindennel.
Az a füzér, melyen gyöngyszemként sorakoznak megmaradásunkat biztosító forradalmi pillanataink vagy éppenséggel korszakjaink, reméljük, hogy ma sem szakad meg. Egy kontinens felébresztése lehetne a megmenekülés biztosítéka.
Európa nem gondol saját sorsára akkor, amikor belemegy a ma benne folyó játékba. A saját jövőjét is kockáztatva szolgálja a nem csak gazdasági célokat követő globális, neoliberális erőket.
A jelmez továbbra is a demokrácia szabászatain készül. Gondosan és a pillanatnyi divat minden kívánalmára figyelve. Ami azonban ez alatt és ennek jegyében történik, az maga a rettenet. A keresztény kultúráját megtagadó Európa már nem lehet többé önmaga. És önként dalolva menetel ebbe az irányba.
Milyen esélyünk lehet ezzel a túlerővel szemben?
1848 márciusa és a rákövetkező év túlerővel szemben folytatott hadjáratai nem Világosnál végződtek s nem is Turinban, hanem a kiegyezéssel és egy felfelé ívelő korszakkal.
A Trianont megelőző és elősegítő, forradalomnak nevezett események ellenére volt egy olyan megnevezhetetlen és csodának nevezhető forradalmi tett, a bethleni konszolidáció, mely a túlerő által diktált halálos ítéletet semmissé tette. A világ meglepődhetett. Isten csodája: megmaradtunk.
Az 1945 utáni megismételt ítélet és a bűnös nemzetté nyilvánítást követően, 1956-ban is túlerővel szemben mutattuk meg a világnak, hogy milyen ez a bűnös nemzet, s hogy képes érte – az őt elítélő világért is – a mártíromságra.
1989 határnyitása is – melynek igaz története nem az az annyit szajkózott – a túlerővel szemben történt, és, bár hajlamosak felejteni, de nem törölhető ki forradalmi tetteink sorából.
Március 15 szelleme több ezer év óta él a magyarságban. Ennek lelki-gondolati-kulturális gyökerű erejét igazolja, hogy genetikailag sokszorosan vegyülve is megmaradt a mai napig. Március 15 szellemét a Teremtő is nekünk szánta. Nekünk szánta és feladatnak szánta. Ahogyan a magyar Szent Korona védelme alatt nemzetek nőttek fel és maradtak meg, hogy aztán éppen saját hungarus hazájukat verjék szét, mint csibe az őt felnevelő tojás héját, akként a márciusi szellem is önzetlen és nem csak a magyart szolgálja.
Ha ez így volt eddig, akkor ma sokszorosan így van.
Ezt kellene felismernie a szomszédoknak, s aztán, ha velünk összefogtak, a tágabb kontinensnek is. Csak ez ad esélyt a keresztény Európa utolsó percben történő helyreállítására.
Ma még nem láthatók a siker biztos jelei, de ha visszagondolunk, sokszor volt már úgy, hogy amit bukásnak könyveltek, könyveltünk el, az később sikerré érett. Isten útjai kiszámíthatatlanok.
Ennek az erőt hordozó, gondolatokat szülő, önkritikát és büszkeséget egyaránt ébresztgető – tehát önismeretre nevelő – márciusi hangulatnak most még sokáig velünk kell maradnia. Szükség van 48 emlékezetére és nagy tanulságaira. Fő tartalma a csendes belső forradalom gyors, de annál hibátlanabb szervezése. A valódi demokrácia zsinórmértékének pontos betartása. Ez egyúttal türelemre is int, mert sajnos hiába sürget az idő, vannak feladatok, melyeket nem lehet elkapkodni.
A márciusi tanulságok másik vetülete a szomszédsághoz fűződő viszony, a nélkülözhetetlen szövetségkeresés, az összetartozás tagadhatatlanságának felismertetése velük is. Nem könnyű feladat ez, amikor ezek az instabil s részben igen fiatal államok a belpolitika oltárán áldozzák fel a megmaradás politikáját. Vagyis a hatalom megszerzése vagy megtartása fontosabb az ő politikai elitjeiknek is, mint a hosszú távú megmaradás. Ők is csak komprádorokká válnak.
De márciusi tanulság az is, hogy milyen módon tudjuk elmagyarázni a világnak céljainkat. Akkor a trónfosztás okozott nagy vihart és bizalomvesztést a dinasztiák világában. Ma is el kell követnünk modernkori trónfosztásainkat. És ez nagyon kényes feladat.
1848. március 15. a mai magyarság számára nem jelenthet csupán annyit, hogy lelkesült pillanatokról, győztes csatákról, szent mártírokról beszéljünk. Március üzenete az életről szól, a haladásról, a megmaradásról. Ha pedig ezt az üzenetet meg akarjuk hallani, akkor az elmondottakat át kell gondolnunk, ezért ezeket a sokak számára nem ide tartozó következtetéseket fel kellett sorolnom. Mást nem tehettem, mert a helyzetünk erre kötelez. A pillanat ismét történelmi. A kockázat ismét halálos. A remény ismét Istennél van.
Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ölbe tett kézzel várjuk a sikert.
Minden napnak, tehát ennek az ünnepnek is arról kell szólnia, hogy tenni, tenni kell.
Ez a nemzet olyan elképzelhetetlen helyzeteket élt már túl, hogy most a globális ellehetetlenülés, a demográfiai katasztrófa, a morális züllés és Istentagadás meg az értetlenség világában is remélhetjük ezt. Urunk-teremtőnk nem alkotott minket jobbnak, mint más nemzeteket, de valamilyen feladattal mégis felruházott. Másként értelmetlen volna egész történetünk. Valószínűtlen. Hihetetlen.
Élünk. Megfogyva bár és folyamatosan fogyatkozva, de törve még nem. A „haza a magasban” fogalma létező és élő fogalom. Egységet, egységet! Ezt kell kiáltoznunk, amerre csak magyar van a földön.
A hírek rendkívüli bonyolultsággal keveregnek a média útvesztőiben. Hitek és tévhitek harcolnak egymással. Pedig egyszerűen is összefoglalható az, ami meghatározza napjainkat és talán jövőnket is.
Az a várakozás, hogy akadjon vagy nevelődjön fel egy olyan politikai erő, mely megpróbálhatja az országot a neoliberális tév-ideológia irányította globális világ „oldalvizén” elkormányozgatni – magyarul életben tartani – addig is, míg ez a rövidéletűnek tűnő rendszer önmagát emészti el, most küzd ellenfeleivel és önmagával.
Az a várakozás, hogy legyen egy pillanat, amikor a magyar választói tömegek olyan arányban szavaznak egy ilyen erőre, amelyik a lehető legjobban megközelíti a nemzeti egység számszerű fogalmát, szintén elközelgett.
Nyilvánvaló volt az is, hogy ha egy ilyen kegyelmi állapot bekövetkezik újabb nagy akadályok leküzdésére lesz szükség. Ezek előre nem meghatározható erősorrendben: a külső ellenállás és nyomásgyakorlás, az erre is támaszkodó belső ellenérdekeltek gátlástalan élethalálharca és a „küzdelemre felkent daliák” belső gyengeségei, az elkerülhetetlen haszonleső „útitársak” ártó jelenléte.
Mindezekről az elmúlt két évtizedben számtalanszor írtam és elmélkedtem. Amíg azonban be nem következett, súlytalan gondolatoknak tűnhettek az olvasó számára. Nem úgy most, mikor éppen ezt éljük meg.
A felsorolt tényezők képezte ellenszélben most világosan láthatók a feladatok s ezekről hallunk is, jól vagy rosszul kommunikálva.
Az aggodalom nagyon indokolt, mert a végrehajtandó feladatsor megvalósítására hallatlan diplomáciai érzékkel, minél kevesebb hibával és minél rövidebb idő alatt kell sort keríteni.
A helyzet egy nagyon régi szituációt juttat eszembe. Róbert Károly, a kor európai szabályai szerint, lovagi eszközökkel vonult a vlahok megbüntetésére s nem vette figyelembe, hogy azok ilyen eszközökhöz nem szoktak, őket ilyen szabályok nem korlátozzák. Az Európa és a bizantin világ közti törésvonal egyik első felismerhető következménye volt hát a poszádai vereség, mikoris a délcegen vonuló lovagsereget, a nyílt konfrontációt elkerülendő, egy sziklaszorosba rekesztették, és napokig dobálták rájuk a köveket. A király valóban csak álruhában menekült meg s ez mindmáig a román történelem egyik legnagyobb büszkesége.
Visszatérve a mába, nekünk most nem téves felismerésből, hanem kötelező módon lovagi fegyverzettel és magatartással kell megvívnunk a csatát egy nyugatról reánk zúduló, de keleti gátlástalansággal felvértezett erő ellen. Roppant feladat.
A feladatsor felvázoltatott, a munka elkezdődött.
Mindenekelőtt adósságcsökkentéssel készülnek könnyíteni a napi terheken, a minden magyarra nehezedő kétmilliós adósság kamatainak terhén.
Ezzel párhuzamosan, új adópolitikával élénkítenék a gazdaságot és a munkahelyteremtést ösztönöznék. E téren nem elég világosan kommunikáltak, ugyanis nehezen magyarázható el, hogy a középosztály támogatása nem öncélú, hanem éppen ez az a réteg, amelyik kimentheti az alulról irigykedőket a mélyszegénységből. Ezt kellene valahogy elmagyarázni minél elfogadhatóbban, egy irigységre szocializált társadalomnak.
Még hangsúlyosabbá kell tenni, hogy gazdálkodni abból lehet, ami maradt és úgy, ahogy az adósságcsapda engedi.
Az újabb adósság és osztogatás – mint már láttuk – bizony népszerűvé tehetné a hatalmat és meghosszabbíthatná életét, de tönkretenné az országot. Ezt is érthetővé kellene tenni. Meg kell értenie a szavazók tömegének, hogy a múlt és a világkörnyezet mire kényszerít. Adott összegből lehet gazdálkodni és vita legfeljebb az elosztás arányain lehet. Ez a vita természetes módon lezárhatatlan, hiszen mindenki a maga igazát tartja legindokoltabbnak. A prioritások minél elfogadhatóbb és minél hatékonyabb kijelölése mégis igen fontos. Hogy ez mennyire sikerült vagy fog sikerülni, azon lehet és kell vitatkozni, de a fentiek ismeretében tökéletes és főleg mindenki által elfogadott soha nem lehet.
A más véleményen levők sem tudják megmondani, hogy ha övék lenne a felelősség, mit tennének mást, mint amit már sikertelenül megpróbáltak.
Ennek ismertében különösen fontos – amit a miniszterelnök hangsúlyoz is – hogy nem akarnak az emberekre terhelni semmit. Az is jól látható, hogy ezen a ponton bukkan fel a megszorításról szóló szópárbaj. A mai helyzetben nyilvánvalóan elkerülhetetlen kényszermegoldásokat nagy előszeretettel nevezik megszorításnak.
A regnáló hatalomnak, mely a kegyelmi időszak felhasználását kapta feladatul, a még menthető veszteségek visszaszerzése mellett és saját „útitársainak” megfékezése után az marad a fő teendője, hogy az elosztást bölcsen, jól kommunikálva oldja meg és megszervezze, ellenőrizze a becsületes és hatékony felhasználást.
Mindezeken felül azonban végig tudni kell, hogy a gazdasági útkeresésnél is nagyobb fontossággal lebeg felettük a legfontosabb feladat. Ez nem oldható meg olyan sürgősséggel, mint a pénzügyi tűzoltó intézkedések. Ez a feladat a nemzet mélységes morális válságának és megosztottságának fokozatos felszámolása. Ennek megoldása minden más kérdésnek alapját képezi és az egyedüli útként áll előttünk, egy remélt és még ezután kiérdemlendő jövő felé.
Mit tehet ebben a helyzetben a magyar orvos?
Az idősebbjének (és ez a többség) – az általa gyógyítottakkal együtt – egész élete a felemelkedés reményében telt, a fiatalok pedig, amint az várható is volt, az elődök áldozatát nem tekintik értéknek, s főleg nem egy tovább járható útnak.
Most derül csak ki igazán, hogy a nemzettudat semmibevevése, sőt tudatos pusztítása, mekkora veszteséget tud okozni. Most derül ki, hogy milyen mértékben válhat az megcsúfolt és ósdi, sőt ártalmas lelki töltetből, megmentő anyagi erővé.
Mit tehetünk hát?
A magyar orvostársadalomnak elveszített, de hivatása miatt számára kötelező szellemi piedesztáljára vissza kell küzdenie magát. Erre éppen az emberfeletti feladat ad lehetőséget. Mondom ezt annak ellenére, hogy életek áldozata sem volt eleddig ehhez elegendő.
Elődeinknek a mienknél is nagyobb áldozatvállalása nélkül nem lennének már problémáink, hiszen nem is létezhetnénk.
Most félre kell tenni minden belső vitát és végre meg kell valósítani az egységet. Ez adhat erőt az áldozatvállaláshoz éppen úgy, mint ahhoz, hogy a szinte megoldhatatlan prioritási vitákban a lehetőségek szerinti legésszerűbb részt vívhassuk ki a kevésből. Ezt követően pedig ennek felhasználását a legnagyobb odafigyeléssel és szakértelemmel kell ellenőriznünk.
A többi már ismét csak türelem kérdése. Ez a türelem azonban nem lehet már az elmúlt évtizedek fásult, olykor már-már szégyenteljes türelme.
A nagy célokat látva és a végrehajtást figyelve, követve, ellenőrizve, abba beleszólva kell átvészelni ezt az időszakot.
Az ostrom folyik már, akik nem akarnak védők lenni, sajnos maguktól is elmennek. Nem kell hozzá biztatás. Annál inkább kell azonban a biztatás a maradásra. A szemeket nyitogató gondolatok, lelkeket nemesítő példák és a lehetőségek határain belül sok okos központi ötlet. Ilyen lehet a pályamodell is. Főleg azonban egy szakmai szempontokat betartó és semmiféle ezt meghaladó érdeket el nem fogadó, szigorúan szakmai alapokon kidolgozott strukturális átalakítás.