Ebben a zavarosan forrongó világban az ember folyton írhatná felháborodása, kérdőjelei, vagy elkeseredése diktálta jegyzeteit. Esetleg éppen elhatározhatná, hogy elég, nincs semmi értelme papírlapokra vetni azt, ami egy önhibájából pusztuló világ, jórészt önhibáján kívül pusztulásba taszított nemzetének, manipuláció által pusztuló társadalmában történik.
De dolgozószobám ajtaján beszól a család. Tegyél fel valami jó zenét. És én, ki tudja miért – habozás nélkül – Liszt Fauszt szimfóniáját nyomom be a CD lejátszó mindent befogadni kész torkába.
Most a fenséges zene kerít hatalmába és a világ minden baja más dimenziókat nyer.
Kicsinységünk Liszt zenéje által ellenpontozott egészséges tudata pedig arra ébreszt rá, hogy próbáljon meg mindenki ellenállni, és világ, nemzet, vagy egyén, a maga kicsinységében is nagynak lenni.
A zene tovább szárnyal s a szellem ernyedtsége, a beletörődés, az első igazi fortissimónál már tűnőben is van.
Egy nemzet éli történelmi lehetőségei adta életét ítt a Kárpát-medencében. Testét felszabdalták a hamis határok, s most egységes lelkét akarja, ki tudja honnan reánk kényszerített – belsőnek álcázott – erő ugyan úgy felszabdalni.
Mert tudják valahol, hogy ez a fontosabbik. Ez az amit nem lehet harctereken, ármányos szerződésekben, agyalágyult politikusok által körülült asztaloknál „lerendezni”.
Mert tudják, hogy a hidratermészetű nemzeti test, ha ép lélek lakik benne végtagokat sőt ha kell fejet növeszt magának, s ahány felé darabolták annyi alakban magasodik fel újra a feldarabolók előtt.
A lelket öld, azt gyengítsed, betegítsed, silányítsad, aljasítsad.
A fent idézett Ziegler szerint: A munka méltóságát elrabolták, a globalizált tőke meglopja az egyén szabadságát, majd emberségében gyilkolja meg az áruházak labirintusában tájékozódó képességét és ön-önmagát veszített, hajdan egyéniséggel rendelkező lényt;
Az egyének alkotta legveszedelmesebb közösség a nemzet. Ez tehát a fő célpont. Nekünk is ezt kell tájékozódásunk középpontjába helyezni.
Mint ahogy a tennivalókban, avagy egyes személyek megítélésében a legjobb és legbiztosabb mérce a nemzeti érdek megbecsülése és az ehhez viszonyulás lehet, úgy bizonyul a nemzetellenesség megítélésénél biztos mércének az, ami a lelkületünk értékeihez való viszonyulást méri, ami annak megóvására, vagy éppen elpusztítására tett kísérleteket ér tetten.
Napjaink kétségbeesett politikai egymásnak-feszülésében először a hatalom megszerzésének elemi óhaja észlelhető, de miközben a politikusok magánszintjén, esetleg a pártok küzdelmeinek közös célkitűzéseiben e hatalmi játék a vezető szólam, mégis – és miért ne mondjuk ki – elsősorban a most előírt libéria liberális sallangjai mögött sejlik fel az igazi nagy veszedelem, ami már túlmutat e kisebb-nagyobb politikusegyéniségeken (nevezzük inkább figuráknak őket), és pártjaikon.
Ziegler ezt mondja: A neoliberalizmus a hódítás fegyvere. Gazdasági fatalizmust prédikál, amely ellen bármiféle ellenállás céltalan. Olyan mint az AIDS: áldozatának védekező rendszerét támadja meg és teszi tönkre. Aki pedig nem engedelmeskedik a transznacionális pénz-, és ipari társaságoknak, azt tőke meg-, vagy elvonással büntetik.
A szobát elárasztják Liszt fenséges dallamai. A programzene óriásának muzsikája mindent betölt. A gondolat új erőre kap.
Hol leledzik az az érdek, hol testesül meg és kiben – kikben, amelyik a nemzet lelkét akarja megszerezni, mint Mefisztó a Faustét.
Lassan édeskésen nyaldossa körül a megfáradt társadalmat, elérhető javakkal garantált testi jólétet, lazuló morális elvárások biztosította lelki kényelmet kínál fel, és a testileg, lelkileg kiéhezett „csupa vákuum” társadalom beszippantja mint falánk ponty a kukoricaszemet.
A horog megakad, és vergődésünk fortisszímója csak még jobban beágyazza a falánkságunkat jelképesen is képviselő torkokba annak eltávolíthatatlan végét. Már csak egy kis fárasztás van hátra, s kényelmesen emel szákjába valaki.
De ki?
Ki az? Ki az aki nem az öreg halász szellemében ellenfelünk, aki nem mérkőzik meg nyíltan velünk? Aki mintha nem egyszerűen tápláléknak tekintene, hanem félig élve, az ő szabályai szerint, s az általa biztosított térben vegetálva tartana meg, hogy céljait tovább szolgáljuk. Nem csak létünk fizikai terének átadása által, de rabszolgaként is.
A mai újságolvasó könnyedén vágja rá, hogy hát ez a globalizáció.
És újra, meg újra kérdezem. KI ez a globalizáció?
E percben Liszt is mintha gunyorosan fickándozó kis kérdőjelek táncát szolgálná, de fölöttük csakhamar megjelenik a sokkal komorabb hang. A drámai.
Sötét nagy madárként köröz fölöttünk. Nem csap le, csak mindent látó karvaj szemmel ellenőriz.
Érezteti, hogy itt ő az úr. Fogadja el a sok földhözragadt. Tőle várhatjuk csak puszta létünk megkímélését. Néki kell áldozzuk jövőnket, tehetségünket, álmainkat.
Ő a messiási lepelben tetszelgő sátáni ragadozó.
Ő az új magyar turul.
Liszt most emberi hangon, emberi szöveggel szólal meg. Mert világos szóval kell a választ keresni. És ebben éppen most egy jóbarát segít, ki e-mailen küldi sorait a Turbó-kapitalizmusról. A barát ugyan az, aki az ide beszúrt Ziegler idézeteket is fordította nékem. Úri jókedvből, rangrejtve utazgat a szellem világában. Üzenete számunkra különösen érdekes, hiszen az USA-ban élő szerző, kinek magyarázatát idézi, erdélyi születésü és Edward Nicolae Luttwak néven írva vezette be a turbó-kapitalizmus fogalmát, amit maga így határozott meg: ”E fogalom – röviden összegezve – magában foglalja a privatizációt, a deregulációt (tehát a szabályozó mechanizmusok kikapcsolását) és a kizárólagosan csak a hatékonyságra célzó piacot korlátozó mindenféle sorompó eltávolítását. Rendkívüli magán-vállalkozói energiákat képes felszabadítani, de ugyanakkor hatalmas társadalmi egyenlőtlenségeket is hoz létre, emiatt erősen megosztja, polarizálja a társadalmat.
A globalizáció haszonélvezői – mondja Luttwak – azok az akrobaták, akik a gazdasági élet egyik szektorából ugrálnak a másikba. A vesztesek mindazok, akik nem akarnak vagy nem képesek hajlékonyan és mozgékonyan követni a felgyorsult gazdasági élet dinamikus változásait.
Luttwak 1999-ben megjelent Turbó-kapitalizmus című könyvét – saját állítása szerint ”alig maréknyian” olvasták: Hillary Clinton, egy pár New York-i értelmiségi és egy ”üzletember” – , aki neki szemére vetette, hogy netán ”a marxizmust akarná reciklálni”. ”Most (ő) résztulajdonos boliviai ranchomon” fejezi be Luttwak egyik német interjúját.
De lássuk mit ír Ziegler a globalizációról: “A globalizáció egy anglicizmus, amelyet a hatvanas években használt először Marshall McLuhan kanadai média szakember és Zbigniew Brzezinski, az elnök későbbi tanácsadója, a Columbia egyetemen a kommunizmus problémáinak szakértője. Ugyanakkor McLuhan azt a következtetést vonta le a vietnami háború tapasztalatai alapján, hogy a televíziós kép csalhatatlansága és mindenütt való jelenléte folytán a haladást fogja szolgálni, és ezzel egyidőben megnehezítí, vagy meg is akadályozhatja a fegyveres összetűzéseket. Ő megalkotta a globális falu fogalmát, előre megjósolva az internet világméretü térhódítását. Brzezinski pedig az elektrónikus forradalomban látta a váltóállítást az amerikai szuper-hatalomról, a világ első globális társadalmára, és megfogalmazta a “vége az ideológiának” néven megismert tézisét.
Szobámban a zene elhal. A kórus néma. A tudós válasz adva vagyon.
De én még most is csak itt ülök, élő kérdőjellé görbedve.
Kik ők? A világban és itt minálunk?
Ki a világ titokzatos karvaja, az itt magyarnak álcázott új Turul?
Mert fantómok ellen nehéz küzdeni.
Leányfalu
Megjelent: POLISZ 2004. március-április