Vajon csak az ember elmélkedik? A méltóságos lomhasággal sikló nagymadár, a habokat szelő bálna, vagy a csendesen kérődző bölény, s akár a nyári éjen át monoton cirpelő tücsök – a maga módján – nem elmélkedhet? És kérdezhetném, haszna melyiknek van több? Amaz állati bizton nem árt, emez emberi szülhet vészt is.
Én azonban most történelmi vész szülte elmélkedés kényszereivel küzdök, mint legalább hatvan éve már annyiszor. Mikor e sorokat írom éppen a Balaton-felvidék csodálatos békéje és szelídsége tart hatalmában gyógyító simogatással. A táj annyira a miénk, annyira magyar és otthonos, gondolnám. S már válaszolok is magamnak: akár a Hargita őserdeje, vagy a Hortobágy délibábos révülete, vagy a második honfoglaló Béla király kikötő bárkáját egykor paskoló Adria hullámai.
Pátoszos szavak, de szívünkből fakadók. Szomszéd nyelveket ismerő magyar tudhatja, hogy azok a nyelvek is szülnek hasonló gondolatot, s azok pátosza nekünk tűnik hamisnak, nekik viszont szent s igaz. De nekik szabad volt s ma is az, míg felénk annyi éven át tilos volt s még ma is gyanakvással övezett az efféle elmélkedés.
Pedig igazságot kellene tenni.
Csakhogy ki tehet itt igazságot, mikor kultúrák bölcsőit ringató tájak lakói szeretnék ölelni annak szelíd és évszázadok óta vágyott idomait, s a magukénak tudni, csak a magukénak? Az idegen jelenlét úgy zavarja őket, mint idegen szem a várva várt nászt.
Ki tehet itt igazságot, mikor legendák birkóznak egymással vad szorításban, s az ölre menők rojtos fülekkel tántorognak le a küzdőtérről, hogy újra, meg újra kezdjék a harcot? Mit számít az izzó és önpusztító küzdelemben, hogy tudós, higgadt szavak intenének mérsékletre.
Ki tehet itt igazságot, mikor generációk nőttek fel a másik fél bemocskolásán, mikor húsukká, vérükké, idegsejtjeikké szervült az az egy igazság? Mit számít itt már, hogy mi mindebből az igazán igaz? Vagy min változtat, hogy ez nem nálunk történt, mert itt az ellenkezője volt divatos, hogy idegborzoló hazugságokkal kell szembesülnünk ott és oly sok évig itt is ezt kellett elszenvednünk, sőt máig nem tisztult fel a reánk bocsátott homály? Elvakult ellenlábasaink immáron évszázados múlttal rendelkező belső felmorzsolóinkat – tehát látszólag minket – idézve készíthetnek belőlünk számukra oly szükséges ellenségképet. A politika örökké hatalom után nyúlkáló kezében torzul a múlt, jelen s jövendő. Az érdek, mely a kordában tartás eme ősi szakmáját táplálja és élteti, nem az elvakítottaké, a megmámorosítottaké. És miközben szarvasbikákként, bőgve ökleljük egymást, becserkész minket a nemes vadak húsát, bőrét, agancsát – múltját, jelenét s jövőjét megszerezni kész hatalom. A nemzetek feletti nemtelen, a pénz.
Ő az, aki ha kell, új legendákat ad, s régi igazságokat tagad, sóval hinti küzdőterünket és kiküldi – úgymond – pártatlan bíróit is, hogy gyönyörködjön kivérzésünkön, mint harci ebek marakodásán, mert a győztes csak ő lehet.
Kárpát-medence, Dunatáj, szépséges szégyenkalodánk, mikor jövünk rá együtt, hogy nem cifra szeretőnk vagy te, kit kéjesen gyűrnénk magunk alá, hanem szülő anyánk? S benned mi mind tejtestvérek, örökös örököseid.
Évek óta beszélünk arról a teherről, melyet Trianon óta hordunk magunkkal, magunkban. Ennek súlya más-más mindenkinél és viszonylagos, attól függően, hogy mennyire tudatosult, mennyire tudatosították benne annak tragikumát, és mennyire fogékony hasonló frusztrációk megélésére. Abban azonban biztos vagyok, hogy aki csak tud erről és tagja ennek a nemzetnek, az valamilyen módon szenvedője is a nagy veszteségnek. Ha más nem, a maga egyszerű szintjén úgy érzi át, mint a labdarugó szurkoló a berni döntőt. Ennél is több – s az idő múlásával egyre több lesz – azonban az olyan, aki úgy szenvedi el Trianon következményeit, hogy szenvedéseinek igazi okát nem is ismeri. Ebből a sok apróbb-nagyobb keresztből áll össze aztán, a nemzet kollektív tudatának gigantikus Golgotája. Az össznemzeti tudati egyensúly mérlegének serpenyőiben ez is ott van, és direkt meg indirekt módon meghatározója annak, ahogyan élünk, dolgozunk, gondolkodunk, tűrünk, remélünk, tervezünk, szaporodunk. Egyszóval a megmaradás, az életösztön egyik, nem elhanyagolható, meghatározója. Még a legkifinomultabb „szenvedők” is szinte észrevétlenül hordozzák ezt magukban, és tettenérhető létükkel kapcsolatos döntéseikben, megnyilvánulásaikban. Néha vannak aztán az életnek csomópontjai, mikor mindez megfogalmazódik.
Isten tudja mi válthatja ki, hogy éjjeli elmélkedés közben gyakorta, soha nem észlelt életszerűséggel, szinte testi fájdalomként, sajgó seb gyanánt kell megélnem az érzést és oly éles körvonalakat nyer bennem a gondolat, mely szerint születésem helye, neveltetésem és sorsom arra predesztinált, hogy ezt a sebet, mint soha be nem gyógyuló fekélyt hordozzam? Egyben azt is érzem, hogy őszintén szót érteni csak azokkal tudok, akik ezt maguk is így élik meg.
Ezen változtatni nem lehet. Bizonyos, hogy a sírig elkísér. A többi csupa kérdőjel.
Szokták mostanság mondani, hogy Magyarország a világ egyetlen országa, amelyik körös-körül önmagával határos. Talán Sütő András mondotta ezt legelőször, ha emlékezetem nem csal.
Sajnos ez így igaz, és magyarázata egyetlen szó: Trianon.
De ha kicsúszik szánkon e szó, akkor az is kiderül, hogy Magyarország a világ egyetlen olyan országa, amelyik nem beszélhet legnagyobb nemzeti tragédiájáról.
Ha azonban erről nem beszélünk, akkor örökre sérültek maradunk ott belül is. És csak visszük-visszük magunkban, visszük, nem csupán a határokon kívül, de az anyaországban is Pedig nem létezik olyan folyamat – történelmi sem, nemzetlélektani sem, és más sem – amelyet meg lehetne érteni úgy, hogy legfontosabb szakaszait kirekesztjük a vizsgálódásból.
A folyamat megértése nem csak sérüléseink katartikus kibeszéléséhez szükséges, hanem az elengedhetetlen önvédelmi reflex kifejlesztéséhez is, a megoldáshoz vezető tapasztalat leszűréséhez is.
Ha valakit a mindennapok eseményei nem győznének meg ennek szükségességéről, annak azt tanácsolom, hogy olvassa el az ominózus diktátum szövegét.
Már többször emlegettem – kellő naivsággal –, hogy az iskolákban legalább néhány hétig ezt kellene tanítani, sok kommentár nélkül, csak a legszükségesebb magyarázattal, és ez elég lenne ahhoz, hogy felébredjen a gyermekekben még érintetlenül tiszta igazságérzet, ennek nyomán pedig az önvédelem reflexe, s mellette a nemzeti tudat szelleme is.
Már ebben az eltaposásunkra készített dokumentumban is benne leledzik a nagy csapda. Nekünk sírni sem szabad. Nekünk védekezni sem szabad. Mi csak ostorozhatjuk magunkat általunk el sem követett, sőt a mások által sokkal súlyosabb formában elkövetett hibákért is.
Bárki védheti érdekeit, de ha mi tesszük azt, az nacionalizmus és emellé már illik odabiggyeszteni a jól ismert velejárókat is. Élén az antiszemitával s alkalmanként a fasisztával.
Ez a hungarikumként visszaköszönő csak reánk alkalmazott kettős mérce naponta visszaköszön.
1998 és 2002 között akadt egy kormányunk, amelyik megpróbált – bár csak részben – megfelelni az önvédelem, a nemzeti érdek kívánalmainak. Óvatosan tette, sokszor elégedetlenkedtünk is miatta, de ez is soknak bizonyult.
E négy év bírálatában azonban még a szomszédok s az általuk hagyományos ügyességgel hangolt nagyvilág is elmaradt az utána visszatérő régi hatalom serénykedése mögött, amellyel visszalövöldözött a múltba. Kifelé pedig már akkor is nagy igyekezettel jelezte, hogy amint ígérte: ő könnyebb tárgyalópartner lesz. És megjelent megint az őszinte beszéd újra és újra előrángatott ellenpárja, a szomszéd népek érzékenységének respektálása, anélkül, hogy cserébe ennek bár töredékét elvárhattuk volna. Kezdődött megint a hatalmon maradás garanciájának látszó külső szent szörnyek kiszolgálása. A deklarációk, hogy mi tudjuk hol a helyünk. Merjünk kicsik lenni.
Tudtuk ezt a nagy Szovjetunió, sőt a Harmadik Birodalom idején is. Mindig akadtak efféle tudóink.
Ahogy ez az érdekektől elvakított emberfajta – gondolok itt a rossz értelemben működő globalizmus mindenütt jelenlevő kiszolgálóira – nem törődik az emberiséget végveszélybe sodró környezetszennyezéssel, úgy nem törődött itt e nyolc évig regnáló hatalom a nemzeti létünket veszélyeztető tényezőkkel. Sokfelé ezt még ma is hazaárulásnak nevezik, de itt az ilyen megállapítást azonnal gyűlölködésnek nyilvánították.
Közben még patriótának is nyilvánították magukat és a nemzeti létet éppen saját intézkedéseik nyomán nevezték biztosítottnak. Főleg a szomszédok felé óvatoskodó, meghunyászkodó politikával. Soha fel nem merült, hogy a részükről irányunkba megnyilvánuló támadások, sértések, ártások számonkérhetők lennének. Vagy legalább ritkítandók, cserébe hallgatásunkért, de a hallgatás az kussolás volt, a cél pedig egészen más és önző.
A szavak és jelszavak, ahogy ma mondják: egész narratívájuk, félelmetesen hasonlított és hasonlít a Trianont megelőzőhöz. Még ma is összeesküvés elméletnek számít, ha ennek kapcsán felmerül a szabadkőművesség emlegetése. Pedig történészek számára az már nem titok, legfeljebb takargatni illő. És máris felmerül az aktuális kérdés? Honnan ez a nagy hasonlóság. Az akkori s a mai hataloméhesek országrontó szándéka miért használ egyforma eszközöket?
Trianon történetét sokan kutatják és nagyon kevesen. Hogy mi mindent jelent még ez a szó, mely a történelem szörnyű véletlene folytán lett egy könnyű szórakozások helyét jelölő megnevezésből maga a legfeketébb átok nekünk, s szomszédjainknak a legnagyobb tárgynyeremény kihúzásának helye, ma sem tudatosult.
E szörnyűség a kétharmados területi csonkítás és a magyarság egyharmadának idegen uralom alá kényszerítése mellett egy nemzet gerincét törte meg és 15 millió (sőt tudtán kívül ennél is több és nem csak magyar) embert kényszerített olyan helyzetbe, melyben arra sincs reményük, hogy 91 évvel az események után – a világ nagy fórumain – tárgyilagosan lehessen azokról beszélni. A világnak nincs is olyan diplomáciai pódiuma ahol ezt a politika nyelvén el lehetne magyarázni. Elméletileg adódhat olyan helyzet, melyben valakiknek érdekévé válik Trianon felülvizsgálata – bár erre minimális az esély, s mikor mutatkozott azt ismét elszalasztottuk –, de olyan, hogy ezt diplomaták elmagyarázhassák és a világ meg is értse, nem hiszem, hogy lehetséges. Erről csak teljes nyíltsággal lehetne beszélni két vagy több teljesen nyitott fél között és nem lehet érzékenységekre és protokollokra vigyázva, diplomáciai rébuszokba rejtve csevegni róla, tudván, hogy közben azt lesik, melyik szó adhat alkalmat a szónok és az általa képviseltek megbélyegzésére. Ez egy vérfagyasztóan tragikus történelmi csapdahelyzet, melynek ártatlan elszenvedője örökre a bűnös szerepkörébe keveredett, ezt olvassák fejére, ha csak megmukkanni is próbál. Ugyanakkor, ha hallgat, maradék életerejét is elszívják, létének maradék tartalékait is megkérdőjelezik. Megkérdőjelezik a telhetetlen kapzsiságot szülő túldimenzionált büntetés keltette étvágy miatt éppen úgy, mint a túlnyerő, az orgazda szorongását oldani egyedül képes végső megsemmisítésünk ki nem mondott óhaja miatt is.
Ha erről akarunk beszélni, azt csak tudományos precizitással és tárgyszerűséggel lehetne. A politika viszont még nem jutott arra a szintre, hogy ilyen jellegű kérdések megoldását tudósokra bízza. Még a politikusok új és a trianoni cselszövényben érintetlen generációja sem tudhat vagy akarhat megoldást találni rá, ugyanis az eredeti ok, pontosabban az eredeti cél, ma is él, sőt ma él és uralkodik csak igazán a világban. Úgy hívják, hogy globalizmus, ideológiája pedig a neoliberalizmus. Ez volt az az erő, mely megrendezte a hagyományos társadalmak őt gátló nagy térségeinek a bedarálását. Így kapta Oroszország nagy forradalmát, a Közép-kelet-európai térség pedig az évszázados távlaton túl is megosztó, egymásnak fordító képtelen Trianont.
Hogy ennek kik vannak a hátterében s kik voltak előkészítői majd kivitelezői? Ma is a legkényesebb és vitatottabb kérdések közé tartozik. Ritkán akad felénk történész, aki hozzá mer nyúlni, mert esetleg derékba törheti pályafutását. Látszólag megmagyarázhatatlan módon még ma is inkább azok nyernek teret, akik felejtetni vagy éppen alátámasztani próbálják s nem igazi okaival foglalkoznak.
Nos, mindez mutatja a helyzet képtelenségét. De erről majd később.
Trianonra a történelem leg-jei minden túlzás nélkül érvényesek. Itt nem bombasztikus egyetlen jelző sem. Ilyen legnagyobb képtelenség az is, hogy tőlünk elvárják a bocsánatkérést az ellenünk elkövetett bűnökért is.
Főleg esős, ködös, borzongató novemberi napokon – miközben a nekem örökké szomorú december 1-je közeleg, meg az a szégyenteljes december 5-e, csordultig telek kegyetlen élményekkel.
A december 1-je sajnos tudom, hogy kevés magyarnak mond már valamit. Ki tudja errefelé, hogy mi történt ezen a napon? Még a 2002 béli, a Kempinski hotelben megejtett, szégyenletes koccintás sem hagyott itt a többségben nyomot. De hát mi tanítson meg valakit erre, ha maga A TRAGÉDIA is kevés volt hozzá. Sőt, közel tíz év után ismét közel álltunk a megcsúfoltatáshoz. A Nemzeti Színház adott volna otthont e gyalázatos provokációnak. A provokátorok tudták kivel lehet szövetkezni. Azzal, aki a Nemzetiben Magyarországot vagy a magyarságot gyalázó színműveket – mint értéket – tálal elénk. Éppen az ifjú generációk nevelésére épített házban. A bűnössel, kesztyűs kézzel kell bánni, egy egész nemzet sebei nem fájhatnak.
Ez is mutatja mennyire nem tanultunk azokból az időkből, amikor fel nem ismert obstrukciók álorcájában folyt a Trianont előkészítő rombolómunka. Ideje lenne figyelni azokra a modern köntösben jelentkező azonos jelenségekre, melyek érdekes módon nem csupán egy helyen, hanem hol itt, hol ott ütik fel fejüket, s ez a legmegtévesztőbb.
De mi csak kerülgetjük a Trianon szót. Könyvesbolt utasítja vissza könyv árusítását, mert címében szerepel a szó. Esszé antológiába feltétellel akarják bevenni az erről szóló írást: arra utasítanának, hogy úgymond „depolitizáljam” a Trianon esszét.
Nos, kedves hallgatóim, itt tartottunk még alig két éve. Szám keserű mosolyra torzult, eszembe jutott az egykor Erdélyben hallott riogatás, melyet román polgártársaink semlegesítésére harsogtak el szükség esetén. Ilyesféléket mondtak: Ott a határon túl tízmillió magyar áll fegyverben, hogy Erdélyt visszavegye. S mit gondolnak mi követte a híresztelést? Bizony „lőn szörnyen szörnyűséges szörnyülködés, és elviselék legott a nyomort és nélkülözést”. Csak a megnyert terület maradjon a haza tulajdona. Az össznemzeté! Azé, melynek ők is tudják, hogy keleti fele (vagyis Ó-Románia) a saját utólag szerzett nyugati oldalát zsákmányolja ki úgy, hogy ingyenélésének éppen ez az „össznemzet” a megszenvedője. De a haza mégsem eladó! Ezt tudták pontosan, és érezték az itt lenézett és szőröstalpúzott tömegek. Tudták és minden pátosz nélkül, mindennapi szenvedéseik néma tűrésével próbáltak tenni is érte. Hogy ez tévedés volt, hogy ez felesleges volt? Lehet. De ezt viszont nem tudták. Ők csak megtették azt, ami erejükből telt. Hogy mennyire rontott vagy javított tudatukon az azóta beléjük lépett Európa? Ezt internetes blogokon lehet lemérni. A vad ellenséges hang, mely igazolja a felmérést, hogy második-harmadik legnagyobb ellenségnek ma is a magyarokat tartják, keveredik a keservesen szorongó, olykor önkritikus, sőt önostorozó felismerésekkel. Ők is áldozatai Trianonnak. Csak más módon, túlnyertesként. A nyereséggel azonban nem voltak képesek gazdálkodni.
Saját zűrzavarunkban néha mi is megmozdulnánk. Akadnak derék szervezkedők, tenni akarók, felháborodók! Csak éppen félnek egy szótól, melynek tabuját beléjük szocializálta egy általuk is elítélt diktatúra. De vajon most mitől félnek? Azoknak a szocialistáknak az utódaitól, akik ezt a szocializációt elkövették? Egymástól? Vagy a bambára nevelt tömegtől? Vagy tán legjobban az ismert és ismeretlen hátterű örök vádolóktól, mert azok könnyen osztják a nacionalista, soviniszta, fasiszta és ehhez tapadó egyéb jelzőket? Itthon és határon túl, saját szájjal s mások szájába adva, nem lelvén honukat hazájukban és hazájukra támadva az istenített és éppen miattuk is hanyatló Európából.
Ez a zűrzavar nem maradhat így. TRIANONT el kell magyarázni, TRIANONT tanítani kell, TRIANON bűnét fel kell tárni régi és új generációk számára.
Láthattuk, hogy ennek híján milyen veszedelmes játék vált a népszavazósdiból.
Pontosan körül van határolva azoknak a csoportja, akik a fentieket ismerik, és akik ezért igennel szavaznak attól teljesen függetlenül, hogy van, avagy nincs hátránya, előnye, mert képek voltak felismerni ama végső nagy előnyt.
És pontosan körül van határolva azoknak a csoportja, akik ezt nem ismerve nem tudták mire szavazzanak. Amiképpen azt sem tudták, hogy ők magyarok, hogy ők a magyar nemzet tagjai. Ha tudják, akkor esetleg még ezt is bűnnek képzelték volna?
Így állunk hát itt, a csodálatos Kárpát-medence közepén, és körülöttünk – a minden szorongás és tudati zavar ellenére – nálunk sokkal jobban felkészült, és mára már a birtoklásra érdemesebb szomszédjaink. Ugyanaz a társadalmi rendszer őket érdemessé tette, minket meg érdemtelenné? Vajon miben különbözött mégis az ottani az ittenitől?
Nekik TRIANON a kezdet, nekünk tehát a végnek kellene lennie? Tudnunk kellene: rajtunk múlik, hogy ne legyen az. Csakhogy sajnos nem jelenti a csakazértis újrakezdést! Nekünk TRIANON SEMMI, még csak nem is hányaveti nyolc? Nekünk zéró, nulla. Nincs?
És mégis! Ismét kezembe vettem az ördögi szerződést. Rövidített változatának átolvasása valóságos küzdelem volt. Tudtam, hogy ismét el kell olvasnom, de szellemem és lelkem minden kis részével tiltakozott ellene. Szenvedés volt annak a néhány oldalnak az átolvasása.
Magyar az, akinek fáj Trianon! Ezt Karinthy Frigyes mondta. Ha ez igaz, és miért ne lenne az, akkor kevesen vagyunk magyarok. És egyre kevesebben leszünk. Ezeket a keveseket neveztem TTT (Trianon Traumatizált Társadalom) generációnak, de sorsuk egy a sokakkal, akik nem hordják tudatosan Trianon keresztjét, nem szenvedik meg nap mint nap emlékét, csak élik életüket az annak következményei által meghatározott korban, az elkövetők által gondosan megtervezett jelenben, és nevelik gyermekeiket az ott és akkor kicsírázott globalizmus győzelmét sejtető jövőnek.
De rosszkedvünknek ezernyi más apróbb – nagyobb oka is lehet. Persze ezek mind összefüggenek valahol az alkatunkat, sorsunkat determináló történelmünkkel.
Mert a naponta tapasztalt butaság, korlátoltság, a rosszindulat, az irigység, a kisebbik hazából érkezettek nemzetféltésének nevetségessé válása, a befogadó ország(rész) lakóinak önfeledt rohanása, vagy legyek igazságosabb: terelése a globalizáció várományosi státusa, a konzumidiotizmus felé, megmagyaráznak mindent. A gonoszkodó, rosszindulatú szomszéd, a saját egészségének értékéről meggyőzhetetlen beteg, a termálfürdőben Horn Gyulát érvekkel alátámasztva bíráló idős urat mocskos szavakkal illető vadidegen, kegyetlen és durvaarcú valaki, az engem megalázó módon átverő könyvkiadó, a belőle áradó szenny miatt (jobb)helyeken feketén ásító képernyő, az utcasarkon sírva panaszkodó nyugdíjas néni, a terepjárójával a sarat röhögve rám fröcskölő előprivatizált vagy újgazdag, a község utcáin eldobált hulladék, dadogó egészségügyi reformlépéseink, az évtizedes baráti kör megosztottá válása, minden percünk ezzel magyarázható és összefüggésben van ezzel a még sokáig kikerülhetetlen okkal.
Tudva vagy nem is sejtve TTT ebben a hazában mindenki.
Mondjuk hát akkor azt, hogy magyar az, aki elszenvedi Trianon következményeit?
Nem lenne jó definíció. Nem tudhatjuk miként torzult teste-lelke a túlnyerőknek. Nem ismerjük eléggé félelmeiket, szorongásaikat, kapaszkodó érvkeresésüket és következetes, mégis kapkodó próbálkozásaikat a múlt nyomainak eltüntetésére, az igazság átfestésére. Beteggé váltak ők is. Trianon traumája másként, de őket is sújtotta. Nekik egyelőre még nehéz ezt megérteni. S ha azt hisszük az idő nekik dolgozik, tévedünk.
Mire begyűjthetnék egy ármányos évszázad (vagy kettő) termését, az már senkinek sem kell, fogyaszthatatlan, sőt ártalmas lesz. Kezdhetnek majd mindent elölről. Ha velünk együtt még lesznek.
És mi? Ez itt a kérdés.
Itt „terülünk el” Európa közepén s nem tudjuk, hogy Európával vagy Európa nélkül lenne igazán jövőnk. Régi várakozásaink, sóvárgásaink alapján Európával. De nem a globalizált Európával, s főleg nem, mint annak – örök magyar módra – leghűségesebb tanítványai vagy utolsó csatlósai. Ezért fontosabb, hogy őrizzük meg önmagunkat, önbecsülésünket. Eldobásra szánt értékeink lehetnek a legkelendőbb áruink egy megújuló közösségben. Ezt a kelengyét őrizzük meg lelki és szellemi szuszékjainkban.
A többit majd meglátjuk. Cselekedjünk, és ne kérdezgessük: ki a magyar? Cselekedetei nyomán kiderül majd mindenkiről. Rossz és jókedvű pillanatainkban egyaránt nyitogassuk a hamis káprázatok csillogása miatt behunyt szemeket. Mi, a látó szemek tulajdonosai majd tapasztalhatjuk, hogy csodák-csodája magyarul cselekednek.
És figyeljünk a jövőre, az utódokra. Számukra is, de minőségükre hasonló igyekezettel.
Mert még a Trianont megismerő fiataljaink is hajlamosak egyoldalúan látni a múltat, s azt mondják, hogy nem kellene teljesen beleolvadni a veszteségeinket siratók, a következményeken kesergők kórusába. Más téma is van a világon, ami megírásra, átgondolásra vagy művészi kifejezésre vár.
Töprengek, hogy kinek is van igaza? Vajon nem árulkodik ez is az egészséges veszélyérzet kihunytáról?
Miközben ezt teszem, töprengésem megszakítja egy nyugatra szakadt régi barát jelzése. A kérdés számára annyira fájdalmas, hogy inkább nem olvas többet erről és őrzi a nagynehezen kiépített falat a múlt, s a kínnal kiharcolt jelen között.
De…
Kiskorúként ide származott gyermekeim, újra meg újra oda indulnak négy-négy gyermekükkel s őket is oltogatják a szülőföld a gyökerek szeretetével. Nyugati barátom pedig hozzám küldött írásaiban hetente visszatér a témakörhöz, direkt vagy indirekt módon.
Miről is van hát itt szó?
Ugyanarról!
Ki így, ki úgy, de mégis kínlódik, és nem tud kiszabadulni a hálóból. Vergődik. És a magát győztesnek képzelő – most birtokon belül is szorongó – hálószövő, lesi gyötrelmeit. Győzelmi mámorához hamis mítoszai és valós nyeresége mellé az általa kifosztott megalázása is szükségeltetik. Ebből merítene tartást magának, s ezzel könnyítene szorongásain. És itt téved talán a legnagyobbat. De tudni kell azt is, hogy számunkra nem vigasz az ő szorongása. Rövidtávon csak őt ingerli ellenünk, hosszú távon meg nem ez lesz a döntő.
Újra csak oda érek gondolataimmal, hogy Trianon traumatizált társadalom vagyunk, függetlenül attól, hogy olyan sokan vannak, kik mit sem tudnak az egészről. De aki ezt átéli, tudja mit jelent. Mindegy, hogy sokallja vagy, hogy menekül előle, mert nap mint nap benne él.
Egyre megy.
Egyre megy?
Mert vajon ki a boldogabb és ki az, aki ez által több?
Egyik? Másik? Harmadik? Vagy aki boldogan él tudatlanságában, az nem lehet ugyanakkor több?
Csak egyet mondhatok. A keresztet letenni nem szabad. Annak, aki vállalta, eddig többet adott, mint amennyit elvett. Elvehette lelke nyugalmát, de megadta lelke szárnyalását.
Június negyedikén mindég felmerül a kérdés, hogy milyenek is voltak azok az érdekek? Azt hiszem, elmondhatom, hogy európaiak és Európán túliak, nem Európát szolgáló érdekei voltak. Azóta már lezajlottak sőt zajlanak azok a tragédiák, melyeknek magvait ott és akkor elvetették, és már ők – egykori ellenségek – közösen alkotják Európát, s nem akarnak emlékezni arra, mi volt akkor és ott s még kevésbé arra, hogy miként szolgáltuk javukat annak előtte zivataros évszázadokon át.
Mi pedig itt élünk országban, s lélekben megcsonkítva, fogyatkozva, betegen és öngyilkos gondolatok között. Több generációnk élt csonka életet, s halt meg csonka lélekkel. Még az is kárunkra van, hogy génjeink Európához kötnek, s az ebből fakadó „emeltszintű” igény az Európa által nekünk juttatott nyomorúságban, emberfeletti s önpusztító teljesítményre sarkall. Aki erre nem képes, az alkohol vagy az öngyilkosság karjaiba hanyatlik, s aki képesnek bizonyul, egy-másfél évtizeddel európai társa előtt, sírba dől. Keletebbre élő igénytelen népek egészségesebb mutatókkal gyarapítják a nemzetközi statisztikákat. Nekik egyelőre így is jó.
Európa bürokratái halogatják az igazi befogadást. Jó hosszú átmenetet akarnak. Ismét a kétsebességes Európát emlegetik. Kevesen tudják, hogy ez az átmenet mennyi veszteség nekünk s mekkora nyereség az általunk bámult befogadónak. Velük diktáltatták porbasújtásunk feltételeit, s most a kegyes engedély mely felemelkedésünket jóváhagyja, szintén az ő feltételeik szerint fogalmazódik.
De azt nem feledhetjük, hogy emelt fővel, a veszélyek és remények ismeretében, minden egyes magyart erről felvilágosítva s ennek megértésére alkalmassá téve, minél gazdagabban s minél kevesebbet veszítve önmagunkból, s ezért az eljövendő generációknak a nemzeti öntudat egészséges vértezetét biztosítva kell Európainak lennünk.
A gerinctörést követő 91 esztendő tanulsága az, hogy az önfeladás a legnagyobb veszély, s minden nemzeti betegség legfőbb okozója. Az egészséges öntudat létfontosságú, a két (sőt talán mondhatnám három) történelmi korszak által belénk vert, a szomszédok érzékenységeinek emlegetésével indokolt óvatoskodás ebben a formájában már nem folytatható. Meg kell lengetni a világ előtt az igazságot. Nem kihívóan, nem átkozódva, nem könnyfakasztó pátosszal. Keményen, határozottan, meggyőzően, alátámasztva, a minket körülvevő világ érdek és velejáró érvrendszerébe ágyazva. És sajnos, bizony ennek kockázatait is vállalva. Napjaink eseményei erről is szólnak.
A régiók Európájában a Kárpát-medence természetes egysége, minden ellenkező akaraton keresztül is érvényesülhetne. A magyarság Kárpát-medencei integráló szerepének ez fontos teret biztosíthatna. Ez a kor piacgazdasági szemlélete számára talán megérthető lehetne, és az is, hogy ez nem csak magyar érdek. Európának valóban tizenötmillió magyar hazájának kellene lennie. Ha a tizenötmillió képes addig életben maradni, míg a kontinens ezt elfogadja, ha Európa képes megmaradni, amíg ez a felismerés is teret kaphat benne. Más lehet a sorsa a tízmilliónak is, ha tizenötmillió európai magyar van a közösségben, ha gazdasági érdekeit a minden szomszédjában (utódállamban) ott élő magyarság segíti és közvetíti, de ehhez addig a fogyó tízmilliónak oda kell figyelnie a szintén fogyó ötmillióra. Tömb-magyarra, szórvány-magyarra, diaszpórára, már „alig-magyarra” egyaránt. Nem csupán kutya kötelessége, hanem életbe vágó érdeke is ez. Ezzel együtt azonnal felmerül az ezirányba mutató iránytű, a nemzeti érdek mai helyzete a Kárpát-medencei országok magyarságának tudatában és lehetőségeiben.
Természetesnek mondható itt is, hogy mint sorsunkkal kapcsolatosan szinte mindennek, ennek a kérdésnek a gyökere is Trianon körül keresendő vagy, ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a Trianon okait jelentő gyökereknél.
Érdekes módon itt egy folytonosság feltételezhető.
A Trianon előtti hibák mintha folytatódnának, a Trianonhoz vezető hibákat kiváltó okok mintha most is hatnának, és a mai kor körülményei között fejtenék ki további romboló hatásukat. Gondolok itt a saját nemzetstratégia hiányára és a szomszédos, létező nemzetstratégiák lebecsülésére.
Ugyanakkor a környező nyertesek, a hetek magatartásában is fellelhető e folytonosság természetesen más-más súllyal, módon, jelentőséggel, és továbbra is a véglegesség biztosításának irányába mutató előjelekkel.
Figyelni kell mindezekre, amennyiben valóban közösen vágyott és féltett cél: a nemzet megmaradása.
Trianon csapdájának egyik fő jellegzetessége, hogy az igaztalanul és kis bűneinél messze szigorúbban megítélt áldozat, a nyertesek részéről az örök gyanakvás középpontjában áll. És ők ezt – valamennyi, cselekedeteikben is megnyilvánuló következményével együtt – nyugodtan tehetik, mert a nyugat, amit most Európának nevezünk, abban érdekelt, hogy ezek a hibák feledésbe merüljenek, és nyugalom legyen. A nyugalom ára pedig a nyertes hetek igaza érdekében hallgatásra kényszerített vesztesre parancsolt kuss betartása. Olyan ez, mintha nyolc személy közül egynek el kellene fogadnia igazságtalanságra alapozott hátrányait a többség érdekében. Ez esetben tehát egy nagyobb közösség kollektív jogai és érdekei a természetesek. Milyen érdekes, de a fentiekből érthető, hogy a kisebbségpolitikában meg folyton csak az egyéni jogokat akarják elismerni, és nem akarnak kollektív jogot adni.
Minden esetben az az elfogadott, ami ellenünk hat, ami nekünk hátrányos. Az egésznek a rendező elve pedig az, hogy legyen végre csend, foglalkozhassunk nyugodtan a globális fejlődésben globálisan érdekelt láthatatlanok érdekeivel.
A legszomorúbb, hogy ez a mai helyzetben a legtermészetesebben hat.
Trianon áldozata csak rendzavaró lehet. A legbiztosabb helye egy képzeletbeli történelmi szertár spirituszában lenne. Vagy a holt népek skanzenében.
De akkor hogyan is állunk a nemzet megmaradásával?
A győztesek, pontosabban a nyertesek, töretlenül ápolják, gondozzák, és ha kell „génkezelik” tömegeik nemzeti öntudatát. Ez a magatartás rendszer-semlegesen íveli át XIX-XXI. századi történetüket. Nekik ezt szabad, náluk ezt tiszteletben kell tartani. Ilyen irányú érzékenységüket elsősorban nekünk kell – minden lélegzetvételünkkor – figyelembe venni. A mi feladatunk kicsinységünk megtanulása, és mások képzelt nagyságának feltétlen tisztelete. A kettős mérce Trianon csapdájának jelképe lett számunkra.
Ez az ellentmondásos helyzet évtizedes beidegződéssé vált, hiszen a kommunizmus éveit a posztkommunizmus évei követik, és a kétszer négy év megszakítás csak arra volt jó, hogy még egyáltalán beszélhessünk erről. De még e „négyévek” alatt is csak óvatos tánclépésekkel próbáltunk elsasszézni a taposóaknák között. Ami keveset előre haladtunk, azt azonnal visszatáncolta a következő ciklus, mint az előző évtizedek örököse, és mint a nagy európai elvárás feltétlen végrehajtója.
Nálunk céllá magasodott a nemzettudat kiirtása. Ugyanakkor köröttünk, közel és távol is, természetes annak mindenáron történő ápolása. Elfogadják, tisztelik, respektálják, csodálják, tanítják és gerjesztik. De amit szabad Jupiternek…
Ha a fentieket figyelembe vesszük, és a versenyfutásban nekünk kiosztott ólommellényként elfogadjuk, mi az esély?
Nagy történelmi fordulatok előtt áll a világ, a felgyorsult történelem süllyesztői is gyorsabban működnek. Van értelme résen lenni.
A legnagyobb hátrányunk, a tudatos, felelős választásra való képtelenség éppen itt hatott. Ezért volt nagyon fontos felébredni, és megtanulni, nem a nyugdíjasoknak odalökött 19000 forintok – irányítva homályosodó – szemüvegével, pillanatnyi előnyök, rokon és ellenszenvek alapján választani.
Mi egy olyan történelmi korszak után vagyunk, melyben egy morális kötelékektől nem gátolt „élcsapat” megpróbálta felépíteni a maga országát egy olyan tömegre alapozva, melyet eleinte csak szelekció, utóbb meg már nevelés útján, a versenyképtelenség, a tehetségtelenség és tehetetlenség, az önálló gondolat hiánya jellemzett. Aki valamiért nem volt betagolható sem a szűk elitbe, sem az azt éltető tömegbe – az volt az igazi osztályellenség. Még a maguk nevelte kiválasztott gondolkodni tudók is gyanúba keveredtek, s ha nem sorakoztak fel önálló gondolkodásuk feladásával és átkerültek a megfigyelés alatt tartandó ellenség skatulyájába.
A váltás után átléptünk egy ezzel a renddel ellenkező előjelű társadalomba, egy olyanba, ahol állítólag érvényesül a versenyképesség, a tehetség, az önálló gondolkodás. Csakhogy a régi elit átmentette magát s az, ami jellemezte nem e három tulajdonság volt, hanem alapvető sajátossága, a gátlástalanság.
A Magyarországon ezt a hajtűkanyart egy emberöltőn belül bevenni kényszerült élcsapat, eddig ugyanarra a maga nevelte bázisra építve akart ellenkező irányba menetelni, amelyet eredetileg ezzel ellenkező irányra szoktatott. Azonban sem ő maga, sem kiszolgálói nem voltak képesek ezt a tájolást sokáig tartani. Eredmények híján egyetlen lehetőségük az volt, hogy amint azt a régivel is tették, az új világrendszernek is leghűségesebb kiszolgálóivá váltak és saját tömegüket meg egykori és mai ellenségeiket egy hajón tudva, bármi áron feledtetni akarták a nemzeti érdeket, a nemzeti megmaradás ösztönös óhaját, ezzel szolgálva a nemzetközi finánctőke és az ezt megtestesítők érdekeit. Nem mellékesen még az is előnyükre vált, hogy a globalizáció világában is hasznosnak bizonyultak alapvető tulajdonságaik, a gátlástalanság és értéktagadó érdekelvűség. E téren valóban versenyképesek voltak. De mint kiderült, még ez sem volt elég. Belebuktak. Arról nem beszélve, hogy ellentmondásaival a globalizáció – ebben a felgyorsult világban – vajon meddig marad talpon? Képviselői ugyanis a kapitalizmus klasszikus szabályait már régen túllépték.
Az anyaországot az elmúlt nyolc éven át vezető elit semmit nem tett, ami cáfolhatta volna, hogy hatalma megtartásának ára maga a nemzet elárulása. Iránytűjükön a nemzeti érdek helyett – álcázva – annak ellenkezője volt feltűntetve.
A fentiek tükrében vizsgálva, helyzetünk kétszeresen nehézzé vált. Mert nem csak a földrajzi és történelmi, s egyben gazdasági környezet szól ellenünk, de még saját választott vezetőinknek is érdeke lett volna pusztulásunk. Trianon rejtett céljait egyszer kivédtük. Trianon rejtett céljait saját választott elitünk szinte megvalósította.
Azt mondják, a parazita lét örök jellegzetessége az élővilágban és a társadalomban egyaránt, hogy az élősködő nem lát előre. A gazdaszervezettel együtt pusztul el. Sovány vigasz lett volna ez nekünk.
Akkoriban többször leírtam, hogy: a megmaradásért folyó harc először is ott dől el, hogy képesek leszünk-e kinyitni a szemeket, és megtalálni azt az új vezető csapatot, amelyik a nemzet iránytűjének hamis lapját képes kicserélni. Utána, és vezetésükkel kezdhetjük meg majd az igazi küzdelmet a túlélésért, melyben eddig a hét szomszéd mindig megelőzött.
Újra meg újra visszatér tehát a Trianon-probléma. Ostorozzák jobbról és balról, feledtetni akarják jó és rossz szándékkal. De megkerülhetetlen marad, mint az eredendő bűnbeesés.
Ha másként is elemezzük a kérdést, rájöhetünk, hogy mára annak legnagyobb tragédiája nem a területi és emberi veszteségben rejlik, hanem abban a csapdahelyzetben, amelybe a maradék csonka ország került. Hiszen a puszta tény, hogy nem semmisült meg, nem pusztult bele a csonkításba, folyamatosan ingerli a közben anakronisztikussá vált homogenizáció vágyától hajtott soknemzetiségű utódállamokat. Segítség pedig nem várható a mindenáron való haszonszerzésre szerveződött külvilágtól, mely – mint már említettem – csendet akar. Egy vesztes túlélő és hét győztes haszonélvező viszonyát ebben a helyzetben csakis az ismétlődő alulmaradás határozhatja meg.
Valami nagy, belső, önmagunkra alapozott megújulás, megerősödését reméltük. Ezzel szemben éppen állítólagos szuverenitásunkat visszanyerve uralkodott el felettünk az az erő, amely ebben ellenérdekelt és megosztotta nemzetünket. Ez a megoszlás lett a további aprózódás csírája, s általa a trianoni csapda kettőssé vált. Az a bizonyos macska sem kinn, sem pedig benn nem fog egeret. Az egymással összeadódó, sok esetben összefogó külső és belső ellenerő éppen természetes ösztönét kezdte ki. A magyar érdek, mint szó is szitokká minősült.
2004. december 5. után napokig éltem lesújtva, a fájdalomtól szótlanul, s velem együtt nem kevesen. Idő kellett, hogy magunkhoz térjünk, hogy elfogadjuk diagnózisunkat, a talán halálos kór jelenlétét. A teszt kegyetlenül dobta elénk, mintha szembeköpött volna az igazsággal. Kiszolgáltatottságunk tudati szinten, lélekben, szellemben is tettenérhető.
Döbbenten álltunk és körülnéztünk, hogy akit mellettünk látunk elhaladni, vajon a másfél millióból való-e, vagy a hat és fél közé tartozó. Mert tudhattuk már előre is, hogy itt a passzivitás is a nemmel egyenlő. Hiába minden magyarázkodás, hiába az eddigi választások példái, a győzelmi mámorban tobzódók egybemossák a nemmel.
Győztünk, győztünk, ismerjétek meg azt a szót, hogy NEM! harsogta a büszke kiáltozás. A csonka országot fájdalmasan vette körül csalódott önmaga. Nem volt elég a világot is meglepő eredmény szégyene, még triumfáltak is. Gúnyt űztek a fájdalomból, viccet csináltak belőle.
Úgy látszik, erőszakkal nem lehet elővarázsolni a kegyelmi pillanatokat.
Így lett ez a magyarság „kegyetlen” pillanata.
Nem a hazaszeretet hibádzott már innen, az csupán álom maradt, de semmiféle közösségi tudat nem maradt. Irtották! S mára a dicsőített egyén önmagát szolgálva rohan a vesztébe. De miként jutott el az az Erdélyért tüntető, a falurombolás ellen tiltakozó magyar, a NEM szavazatig? Ha az azután eltelt időt áttekintjük, megfigyelhetjük, hogy az első demokratikus kormánytól – mely a határon túliakat politikája egyik tengelyének tekintette, de ugyanakkor a Trianont körüllengő tabu csendjét nem merte megtörni – folyamatos volt a hanyatlás. Míg a jobboldali kormányok ehhez csupán azzal járultak hozzá, hogy a reméltnél kevesebbet tettek, a bal-liberálisok következetesen és tudatosan romboltak.
Már 1994-ben ott volt a határon túliak elleni uszítás az MSZP kampányában. S ha lehet, emlékezzünk csak vissza arra, hogy utóbb, midőn a polgári kormány a státustörvényig s annak is tompított formájáig kellett visszakozzon, az MSZP hol ezt, hol meg azt mondott, hogy végül a 23 millió őrülten-nevetséges rémlátomásának szuggerálásával tegye fel a koronát tevékenységére. Világos volt, hogy a cél nem a cél, hanem az csupán eszköz lett számukra, eszköz más célokért.
Na és ha árnyalni is akarunk, emlékezzünk arra is, hogy az SZDSZ következetesen ellene politizált és egységesen ellene szavazott minden kísérletnek, országon belül és kívül is a nemzeti gondolatot sározta, mocskolta és járatta le, ahol csak tudta. Ők a koronát egy svájcisapkával azonosították és ezzel tették fel a maguk tevékenységére a koronát. Egykori tagjaik ma is ezt teszik. Ennek kapcsán akarva-akaratlanul is eszünkbe kell jutnia a 100 év előtt történteknek, tetteknek, mondottaknak.
Aztán jöttek az újabb kormányok, mindenkor hibának tüntetve fel azt, ami a határon túl segít. Ennek jegyében következett a státustörvény kiüresítése meg az irigységet szító uszítások a külhoni magyarok ellen, és az együttműködés mindvégig az őket sanyargató testvérpártokkal, ami számukra mindennél fontosabb volt. E téren nagyon tudták, hogy egységben az erő. Az igazi koronázó aztán Gyurcsány Ferenc lett.
És mi volt mindennek a sötétségnek a hátterében? Megint csak Trianon. Trianon, amikor kilencvenegy évvel ezelőtt „véget ért a vég kezdete”. A világ számára látható kezdet, az induló globalizáció milliók életét követelő külső megnyilvánulása: az első világháború. Az az öldöklés, melyre valójában a világ megváltoztatásához volt szükség. Okok, érdekek, ármányok szövevénye a világ előkészítéséhez és hozzáigazításához a csirázó globalizmus és a mellette-érte-általa a felszín alatt kúszó neoliberalizmus terveinek megvalósításához. Az első nagy lépés. Lám újra ide lyukadunk ki.
A hagyományos társadalmak megtervezett végének kezdete is volt ez, mi pedig ilyen társadalom voltunk. Hagyományaiból, szakrális múltjából, parasztságából újra meg újra talpra állni képes magyarság élt még akkor e tájon.
Miközben azon búsonganak derék honfi értelmiségiek, hogy a rendszerváltás nem történt meg, én figyelmeztetnék a sorrendre. Ugyanis a Kárpát-medencében még nem történt meg a kilencven év előtti háborút záró békeszerződés következményeinek feldolgozása sem.
Igen. Pedig egy olyan képtelenség volt, olyan egyedülállóan elképzelhetetlen, hogy máig hatnak vesztest és győztest pusztító következményei.
A magunk baja mellett most egyre jobban észrevehető a leginkább neurotizált vesztesek – különösen a saját történelem hiányát és a váratlan nagy győzelmet legjobban megsínylő – szlovákok viselt dolgai.
De ugyanennek a feldolgozásbéli hiánynak tudható be az is, ahogyan naiv magyar háborgók belemennek a természetes csapdába és – szerencséjükben-szerencsétlen ellenlábasaikat szolgálva – elherdálják a kezükbe adott újabb használható érvet. Nem akarják megérteni, hogy amikor azok netán tankkal hajtanak belénk, és mi kővel dobálunk vissza, akkor a világ máris egyenlőségjelet tesz a kettő közé, és egyformán ítél el. Felkészületlen hőzöngőink a maguk módján válaszolnak az eseményekre és az igazságérzet motiválja őket. Nem tudják, hogy a vásznakra festett vagy skandált jelszavak, a kihívó jelképek, a senyvedve égő zászlók, a dacos mellverdesések, de sajnos még a meghatódva elhelyezett koszorúk is saját jogos (és minden magyarral közös) sértettségük érzetének levezetése közben, éppen a közös ügynek ártanak.
Ezt a zűrzavart sok évtized oktatásának tudatos hézagossága és a nemzeti tudat módszeres pusztítása okozta. Néhány hónapja egy utcai interjúban Trianon túl nehéz kérdésnek bizonyult. Nem született rá bár egyetlen egy legalább minimális tájékozottságot eláruló válasz sem. Azt annál gyakrabban hallhatjuk, hogy ne siránkozzunk, hagyjuk begyógyulni a sebet, felejtsük el stb.
De gyógyító-e a felejtés? S főleg lehet-e védelem újabb Trianonok ellen? Mert ilyen folyamatosan fenyeget minket több felől és többféle is. Csakhogy tegnap még e csonka hazában is tabu volt e téma. Az uralkodó szellem nem fogadta el. Szándékosan összemosta Trianon feldolgozásnak szükségességét a foci huligánok felelőtlen ordítozásával. Szalonképtelen kérdéssé tették, akárcsak eredetünk titkait.
Ez utóbbit mintha kezdenék megoldani külhoni tudósok. Nagy szerencse ez és nagy csapás a begyepesedettekre, meg a szándékos tudatmérgezőkre egyaránt.
No de Trianon?
Friss információ szerint ukrán diplomáciai iratok szólnak aktuálisan leleplezett román igényekről, melyek Ogyesszától Szolnokig és Csernovictól Balcsikig terjednek. Ez most ugyanolyan képtelenségnek tűnik, mint száz éve tűnt a mai határok emlegetése.
És ekkor képtelen gondolatom támad. Mi lenne, ha elindulna egy olyan valóban diplomatikus magyar külpolitika, mely például szívós munkájával éppen a Sarközy érában próbálná meg elérni a francia külkapcsolatot és meggyőzni arról, hogy saját kezdeményezésből – gazdasági és politikai érdekből – tisztázza a jórészt eltúlzott francia szerepet Trianon ügyében. Ők maguk próbálják felkutatni az igazságot, erre hozzanak létre ösztöndíjakat tehetséges – Trianon kutatásra vállalkozó – külföldi történészeknek. Ők próbálják tisztázni a ma már jól ismerten leegyszerűsített és a „grand nationt” beárnyékoló tévhiteket, szimpatikusabbá tenni magukat egy másik európai tagállam számára. Talán képesek lehetnek ők is komolyan venni egy, a két nép viszonyát messze valódi súlyán felül terhelő kérdést. Aprócska ötlet. Bár egy ilyen irányú külföldi kutatás, nagy meglepetéseket szerezhetne a kontinens e témakörben begyepesedett történészeinek.
Akármilyen módszerrel is történne, de egy hasonló tisztázás után számos gyakorlati kérdésben is más alapokról indulhatnának a tárgyilagos, valóban XXI. századi szellemű tárgyalások egy valódi megbékélés és nyugvópont elérése céljából. Ez esetben nem lenne akkora gond, amikor akarva akaratlanul, bármihez nyúlunk, Trianon felfoghatatlan tévedésébe ütközve akadnak el ügyeink.
Utópia, utópia mondom magamnak.
Mégis, mikor néhány hónapja erről gondolkodtam, nem sejthettem, hogy perceken belül kezembe kerül Csoóri Sándor cikke. Hihetetlennek tűnt a gondolatok egymásba kapcsolódása. Csoóri ugyanis egy történelmi pillanatra emlékezett írásában, amikor is Francois Mitterrand Budapestre érkezvén először Illyés Gyulával óhajtott találkozni. A vendéglátó már másnap beszámolt élményéről Csoórinak. Ezt mondta: Ha hiszed, ha nem, már öt perc múlva Trianonról beszélgettünk. Azt mondta az elnök, hogy Trianon mocskos dolog volt. Mocskos ügy! Aztán Csoóri leírja, hogy Mitterrand ezt néhány hónap után otthon is megismételte így: Trianon mocskos ügy volt, amely megszülte a második világháborút, az emberiség történetének legszörnyűbb botrányát.
Lehet, hogy a grand nation lelkiismeretének korrekt és indokolt ébresztgetése nem is volt olyan elképzelhetetlen ötlet részemről?
Körülfigyelve, ma is folyvást folyik a vita körülöttem a Trianon szó miatt.
Ha leírva látom, nem is olvasok bele az írásba! Elég volt ebből! Tettekre van szükség! Mondja az egyik. Ugyanakkor valóban sok semmitmondó (és sokat akaró) lobogtatja e szót. Szinte jogosítványként használják, hogy a nemzet sorsába jó haszonnal avatkozhassanak bele. De ott van a harmadik lehetőség is, a Trianon-komplexus, mint hasznosítandó tapasztalat, mint veszélyérzet, mint megtermékenyítő és értéket teremtő ihlet, vagy indíték. Minek szenvedtük el ezt a hatalmas veszteséget, ha tanulni sem szabad belőle? Engedtessék meg, hogy legalább saját kárunkból tanuljunk!
Mert nem tanultunk. Annyira nem, hogy itt és most, ebben a történelmi pillanatban is akadt liberális publicista ki az állítólag nem létező magyar sajtószabadsággal élve, az erdélyi kisebbségre s annak összmagyar létünket segítő teljesítményeire emlékeztető egyik próbálkozásom után nekem ugrott. Azzal támadott – a témával foglalkozó Magyar Televízió műsorpolitikájával együtt –, hogy ne a határon túli kisebbségekkel foglalkozzunk, hanem belső kisebbségeinkkel, s itt a romák, a melegek és a mozgássérültek csoportját sorolta fel. Mintha a kettő ellentétben lenne egymással. Egy másik tiltakozik a közintézményre kihelyezett koronás-címeres zászló miatt és azt irredenta jelképnek nevezi. Hazai, nem külhoni újságíróról beszélek. Rosszindulat, hátsó szándék, vakság, tájékozatlanság? Döntse el az olvasó. Pedig aki a Trianon komplexust átlátja, fel sem tesz ilyen kérdést. Ha csak nem mégis a rossz szándék vezeti. Ugyanakkor a sok szócséplés elképzelhető, hogy a jószándékú, jobb sorsra érdemes és alkotóképes emberek gondolatait is elhomályosítja. Éppen a tettek helyett Trianont lobogtatók jóvoltából is.
A trianoni tanulságok nélkül azonban nincs talpraállás. A bennünk épülő Trianon emlékmű a magyar jövőt szolgáló világítótoronnyá válhatna, mert zátonyok és sziklák között kell hajóznunk. Talán örökké? Minden esetre még jó ideig.
II.
Amikor a 90 éves szomorú évforduló előtti hónapokban ismét leültem, hogy újragondoljam és aktuális formában rögzítsem gondolataimat, melyeket – meggyőződésem szerint – nagyon sokan száz és ezer formában már átgondoltak, újra csak azt kérdeztem magamtól, hogy gyászbeszéd írására készülök-e? Aztán megint arra gondoltam, hogy gyászolni igazán csak természetes helyzetekben lehet. A halál az élet része, a gyász az ezzel járó fájdalom feldolgozása, vagyis egy normális és szükséges, létünk menetébe beágyazódott folyamat. Általa is többek leszünk, ekkor épül igazán tudatosan belénk mindaz a tapasztalat, amit az eltávozott reánk hagy. Főleg a lelkiek, de egyebek is. Ekkor próbálunk felemelkedni a vigasztaló Atyához és lessük üzenetét. Vagyis mindaz, ami akár a legtragikusabb halállal kapcsolatos, tehát a gyász is: az élettel, a léttel járó természetes dolog, vagy ahogy mondják: a feldolgozás, a nagy szintézis.
Ma már állítom, hogy e gondolatok fényében sem gyász-szertartás Trianonra emlékezni, Trianon emléknapja nem gyásznap, bár a fekete lobogót illendő lenne mindenhol kitűzni. Trianon ugyanis számunkra egy történelmi képtelenségnek tűnő és soha el nem fogadható tragédia. Nem természetes halál, s több mint váratlan baleset. Saját szubjektív ítéletünk szerint nem illeszkedik bele természetes módon történelmi létünk folyamatába, nemzeti időszámításunkba. Alattomos gyilkossági kísérlet, egy ország hátában tudatosan otthagyott kés. És ma már az ujjlenyomatok is egyre ismertebbek.
Ezzel talán már meg is adtam a válasz egy részét azoknak, akik a Trianon téma hallatán sebek nyalogatását, siránkozást, a megváltoztathatatlan balga felemlegetését, a szomszédok felesleges irritálását vagy sok más, már-már sablonos ellenérvet vágnak az arcunkba, s még legjobbjaink közt is van olyan, aki arra bíztat, hogy nézzünk előre, ne merüljünk el a múltba.
De Trianon számunkra mégiscsak tény, s bár nekünk úgy tűnik, hogy soha meg nem magyarázható, azóta is a magyar élet olyan csomópontja, ahová ok-okozati alapon minden visszavezethető, s ami ok-okozati alapon minden előtte történt eseménnyel is összefügg. Trianon tanulság. Trianon egyaránt lehet a pusztulás kockázata, vagy a megmaradás tapasztalata. Természetes életösztönünk, melyet a legkülönbözőbb ellenérdekelt erők tűzzel-vassal pusztítanának, azt kívánná, hogy e kettő közül ez utóbbira – a megmaradás tapasztalatára – figyeljünk. Ez lenne az említett válasz második és talán fontosabbik része.
Vagyis Trianon nem egy természetes haláleset vég nélküli siratása, hanem egy természetellenes, megfontoltan aljas gyilkosság miatti fájdalom, melynek eredményében igenis gyakorlatiasnak és önvédelmünket szolgálónak kell lennie, éppen az elemzésében rejlő fontos felismerések és tapasztalatok által. Mi ugyanis folyamatosan és még igen sokáig Trianon el nem ismert, fel nem ismert, sőt felismerni tilos csapdájában vagyunk.
Egy rövid összegző elmélkedés nem helyettesíthet könyvtárnyi irodalmat, s ez a könyvtárnyi irodalom sem volt még képes teljes mélységében feldolgozni a tragédiát. Kísérletek vannak és vélemények, de talán nem is ez a pillanatnyilag elsődleges kérdés, hanem az, hogy arról az előbb felvetett alapállásbéli, szemléleti kérdésről beszéljünk, s annak dolgában hozzunk döntést, hogy kell-e emlegetni Trianont vagy sem. Vagyis: van-e gyakorlati, a megmaradásunkat szolgáló értelme az emlékezésnek?
Nos, én meggyőződéssel állítom, hogy igen.
Ugyanis jól felismerhető az a tény, hogy minden bajunk, keservünk, amely azóta is felhalmozódott, amely jelenleg is pusztít, amely a jövőben is fenyeget, oda vagy oda is visszavezethető, s természetesen azokhoz az okokhoz is, amelyek Trianon tragédiájába torkolltak. Teljes képtelenségnek tartom azt, hogy egy ilyen drágán megfizetett tapasztalat, melynek párja – ebben az egészen elképzelhetetlen formában – alig van a történelemben, feledésbe menjen, s ne szolgálja új hibák megelőzésének lehetőségét. Ilyet egészséges gondolkodás nem tanácsolhat, legfeljebb hátsó szándék, ellenségesség, átgondolatlanság, vagy gyávaság.
Az átgondolatlanság lehet akár a sok zavaros eszme és igyekezet félrevezető erejét tükröző téves ítéletalkotás is, bár az bizonyos, hogy a tragédia valódi megrendezői a hátsó gondolatok és az ellenségesség gazdái, a mai napig megnevezhetetlenek és jelek szerint ma is irányítják a világ sorsát s benne a miénket is. Módszerei, mint már láthattuk, változatlanok több mint száz esztendeje. Ez sem jelentheti azonban azt, hogy elfogadjuk a reánk erőltetett tehetetlenség érzetet.
A gyávaság is előfordulhat, mert bizony tudjuk, hogy kényelmes álláspont a hallgatás, az annyit hallatott hamis tanács elfogadása, mint például az, hogy a szomszédok érzékenyégét ne sértsd. De a saját tudatunk gyengülését óhajtó külső ellenséges igény mellett él egy belső is. Erre magam is említettem fájó példát, amikor arról beszéltem, miszerint igen jeles körben tartott Trianonról szóló előadásom nyomdai megjelentetését ahhoz kötötték volna, hogy „depolitizáljam” azt. Minden épeszű ember tudja, hogy ez lehetetlen. S mégis, ezt követően az ijedt nagyérdemű közönség 95 százaléka lehajtott fejjel surrant ki mellettem az előadóteremből. Éreztem, hogy félnek valamitől, valakitől(?), saját belső szellemi kísérteteiktől, attól, amit beléjük neveltek, s azért, illetve annak hiányában, amit nem neveltek beléjük. Mindez nemrég történt. 2008 őszét írtuk akkor. Milyen érdekesen változnak az idők: pár hónappal ezelőtt nyilvánosan bocsánatot kértek a hangadók, s próbálták a felelősséget másra hárítani. Mellesleg e jobb sorsra érdemes szellemi körben kaptam előbb – jeles kollégától – Fideszes-bérenc besorolást 2004. december 5. puszta felemlítése miatt is. Nagyon nagynevű ember mondta, tehát nála, náluk, az igen szavazat ezt jelentette. Az eset egyik iskolapéldája maradt számomra a pártpolitika nemzetpolitikát kiszorító korjelenségének.
Bár az eltelt évtizedek szívós „központosított” erőfeszítései nyomán szinte általánossá vált Trianon emlegetésének fóbiája, bár divatossá vált az a felületes megállapítás, hogy Trianon emlegetése a sebek nyalogatása, meddő és hiábavaló cselekedet, önmagamat is ismételve, újra és újra le kell szögeznem azt, hogy aki ezeket a hibákat szeretné elkerülni, annak éppen az ellenkezőjét kellene tennie. Trianont tanulmányozni, elemezni, megismertetni szükséges. Ennek hiányában örökös teher marad. Teher marad annak, aki tud róla valamit s teher annak is, aki semmit vagy szinte semmit nem tud erről, de tudtán kívül olyan környezetben él, mely szintén tudatosan vagy éppen a nélkül szenvedi meg Trianon csapdájának kimondhatatlanul sokrétű következményeit.
De térjünk vissza szorosabban vett témánkhoz.
Trianon előzményeit történelmi kronológiába szedegetik, s egyre gyűlik az anyag, melyben ott található a bölcs, önkritikus, de nem önpusztító, önostorozó, hanem elemző szemlélet. Valóban voltak botlásaink, voltak hibáink, de ezek nem lehettek egyedüli magyarázatai annak, ami történt, hacsak vissza nem megyünk a naiv kérdésig, hogy Árpád apánk miért éppen ide vezérelte népét. Persze itt is vannak hisztérikus, de inkább a rombolás szándékával kitalált elméletek, melyek a tudományosságtól éppen úgy távol állnak, mint a jövőbe tekintő, tanulságot kereső bölcs szemlélődéstől. És hány meg hány spekuláció, el odáig, hogy Trianon valóságos áldás volt, mert megvédett attól, hogy a szomszédos népek még több központi területet szüljenek be, egészen Budapestig. Ugyanakkor érdemes ezen is elgondolkodni, hiszen veszélyes részigazság van benne, és másol, más felállásban akár Uniós gond is lehet belőle. Azt hiszem, valamennyien látjuk keleti határaink mentén a román nyelvű feliratokat: casa de vanzare (eladó ház) s azt is, hogy Rajka ma már „Bratislava” elővárosa.
De Trianont a belső történések, beleértve a hibákat is, egymagukban nem magyarázzák. A külső okok elemzése pedig még nem ért el a valódi gyökerekhez, csak közelíti azokat. Még ma is közhiedelem, hogy hát persze a szemét franciák, meg Clemenceau, aki magyar menyét utálta. Arra is emlékszünk, hogy Mária királyné luxus-prostituáltakat vitt Párizsba. Azt is olvastuk ugyanakkor, hogy a megboldogult Ion Lancranjan ezzel minket vádolt, s szerinte ezen is múlott a románok által a Tiszáig remélt határ hátrább vonása. Aztán meg, hogy hajózhatónak mondták a határ menti folyócskákat, körvasutakra volt szükségük, mondván, hogy ezek segítségével vihetnek csapatokat a vörös Oroszország ellen, stb. Jaj, de jó lett volna, ha csak ennyiről van szó, s nem sokkal összetettebb és távolabbi meg távlatibb érdekek sokaságáról, a már akkor éledező globalizáció tőrvetéseiről és hálóiról, melyeknek eredményei nemrég értek be nemcsak nálunk, de európai, sőt azt meghaladó viszonylatban is. Mert bár a részletek még kutatásra szorulnak, de egyre jobban látható, hogy a hagyományos társadalmak összeroppantása volt a cél. A hagyományos társadalmak, a hagyományokat őrző társadalmak pedig a nagy paraszti társadalmak voltak, a polgárosodásban elakadtabbak, elsősorban Oroszország, s utána a Monarchia, meg néhány szomszédja. Oroszországnak jutott a Trockij és Lenin által oda beoltott Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett mindent pusztító vírus, a Monarchiának Trianon, s utóbb Jalta ajándékai. A várt eredmény megszületett. Ma már ezek a társadalmak eltűntek. A hagyományőrző parasztságnak még a farmerré változott maradékát is irtják, ahogy tudják. Még az agrárproletár is átmeneti állapot volt csupán. Nem kell, csak a lebutított és nemzeti tudatát vesztett egyénekből álló tömeg. Nem kell a család, a kisközösség, az állam, a nemzet, s persze a hit sem. Mert ezek akadályai a bóvlit olcsón termelő és azt egyben fogyasztó tömeg kinevelésének, amelyik dolgozik, majd idejében meghal. Nem kíván sok pénzt egészségére és soha fel nem ébred testi és szellemi kábulatából, sőt igényli azt. Ezen az emberi táptalajon vagy humuszon, ahogy én mondanám „humus sapiensen” tenyészik a globalizációs elit, a kevesek, a kiválasztottak. Ők nem gondolkodnak el semmin. A nyereségvágy mindent áthat. Saját utódainak jövője sem tét. Éppen most éljük át a bizonyító időszakot. Az államot leépíteni akaró neoliberalizmus világcsődjét az államok segítségével oldotta meg, a tömegek kárára és bizony önként, józan érvekre hallgatva ma sem hajlandó módosítani elképzelésein. Néhány optimistább szakember hangja néha hoz némi optimista felhangot is, ők látnak szándékot valami finom irányításbeli áttervezésre, de ez még kevés az üdvösséghez.
Az egész mű annyira képtelen, hogy a mai napig is magyarázatért kiált. A fenti okfejtés az eltelt közel egy évszázad után egyre világosabb, de a részleteket gondosan takargatja egy számunkra máig megnevezhetetlen erő.
Trianon tapasztalata mögött egy egész világot fenyegető veszély árnya emelkedik. A mögötte állók számára most is úgy néz ki, hogy a cél érdekében minden megengedhető, miközben új társadalmi rendszerré vált találmányuk, a globalizáció vakon rohan saját vesztébe, ami nem is volna rossz, csakhogy az emberiség, történetében először, olyan eszközökkel él, melyek az egész föld pusztulását okozhatják. Vagyis a globalizáció önmagát falja fel, de fordított szándékú vagy inkább elborult elméjű Dugonics Titusz módjára minket is magával ránthat. Ha a terjedelmi korlát nem akadályozna, beszélhetnénk pénzügyi rendszerek összeomlását követő katasztrófákról, észak-dél, esetleg víz-világháborúról vagy a multikulturalizmus erőltetése miatt kitörő kultúrák közti háborúkról, környezetszennyezésről vagy az ennél is veszedelmesebb erkölcsi hanyatlásról és aztán elmerülhetnénk a legszörnyűbb témában, a neoliberalizmus alaposabb elemzésében. De ebben a történelmi pillanatban, melyben most élünk, nem szabad elfelejteni néhány politikusi szót arról, hogy legalább nálunk – új áldott hungarikumként – sikerült valóban demokratikus eszközökkel forradalmat csinálni és e hanyatlást felismerve megkísérelni a szinte lehetetlent, bátor, de kockázatos munkával és többé-kevésbé egységgel haladni a nagy áramlat ellenében – annak gyengébb sodrású oldalvizein – vagy mondhatnám úgy is, hogy jó vitorlázók módjára ellenszélben krajcolni.
Trianon tehát ennek a világpusztító folyamatnak volt egyik kezdeti állomása, hibáinkat kihasználva, a felelősséget ravaszul reánk hárítva, az emberiség és saját magunk hiszékenységét is bekalkulálva, a hazugságot ösztönözve. A bonyolítók hierarchiájának csak legalsó bábjai voltak a Clemenceauk, Lloyd Georgeok és Wilsonok. Még az őket feltehetően mozgató Masaryk is kapta valahonnan a parancsot. Hogy élt a lehetőséggel saját országa vélt érdekében is, azon ne csodálkozzunk. A wilsoni elvek és a népszavazás ígéretének hirtelen elfeledése és hihetetlenül cinikus megtagadása mutatja, hogy nem ezek a nevek voltak az igazi ötletgazdák.
A játszma végső kárvallottjai az akkori vesztesek és nyertesek együtt, a végeredmény dolgában talán egyaránt is. Mert ebben nemcsak a vesztes állandóan szivárgó vére, központi idegrendszerének megbomlott működése, levágott végtagjainak fantomfájdalma van benne, de a nyertesek túlnyerési, orgazda- és a váratlan kincs féltésével járó neurotikus reakciói és szorongásai is. És persze ott horgad vesztes és nyertes felett egyaránt a neoliberális elvek vezette globalizáció összeomlásával járó közös nagy kockázat említett veszedelme is.
Természetesen ezernyi részletről lehet vitázni, elmélkedni és feltenni a „mi lett volna ha” felesleges kérdéseit.
Amikor Magyarország elszenvedte ezt a hatalmas sokkhatást, bizonyos értelemben még nem állott a polgárosodás fejlődésével világszerte kialakult, tehát a népek és nemzetek együttélésének feltételeibe beépült szokványos, akkor már mindenütt jól-rosszul működő nemzeti önismeret és egészséges veszélyérzet-tudat olyan magaslatán, amely Trianont megelőzni képes lett volna. Hiszen, HA a reformkor egészségesen felvirágzó nemzeti tudata töretlenül fejlődik tovább, talán eljuthattunk volna odáig, hogy annak más nemzeteknél is felbukkanó zsengéit megérthessük, s ezzel elejét vegyük a katasztrófának, illetve mederbe tarthassuk azt.
Egy másik gyakran felmerülő HA a máig ünnepelt Károlyi Mihály. Feltételezzük, hogy nélküle meg a Tanácsköztársaság és a népbiztosok nélkül másként zajlott volna sok minden, a hadsereg leszerelése és a mégiscsak kialakult ellenállás megtörése nélkül más lett volna a térkép, és sorolhatnánk. Valóban! A csonkítás lehetett volna kisebb mértékű. De mindez a lényeget nem érinti. Évszázadokra szóló rákfenét bocsátottak a térségre, s ezzel Európára is, mely hasonló módon globalizációs érdekeket szolgáló falánkságával most a kis gömböc mesebeli szerepét játssza el és szenvedi meg. A balkán borzalmai, a Romániát eddig még elkerülő, minden más haszonélvezőt máris széthullásra ítélő etnikai feszültségek sokatmondó bizonyítékok erre.
Trianon azonban bekövetkezett. Maga a kivitelezés megszámlálhatatlan hátsó szándékkal volt telítve és olyan mértékben volt igazságtalan, hogy aki időt szán a szerződés tanulmányozására jól láthatja: itt egy nemzet elpusztítása volt a fő célkitűzés. Gazdasági és lélektani feltételeink ellehetetlenítésével, minden feltételezés szerint várható demográfiai örvénnyel, etnikai tisztogatással. Hogy ez a pusztulás eddig nem következett be, az mégiscsak életképességünket dicséri, hogy ez folyamatosan mégis, ma is, ezzel a veszedelemmel fenyeget, az viszont az ellenkezőjét igazolja s főleg azt, hogy máig élő érdekek taszítanak a számunkra annak idején kijelölt szakadék irányába.
A metódusnak is nevezhető trianoni méregkeverés éppen elképesztő igazságtalansága miatt vezetett olyan kollektív lelki sérülések felé, melyek így vagy úgy minden magyar személyes tudatába és tudatalattijába fellelhetők s így a közös tudatalattiban is. A nagyság természetes érzetének addig megszokott állapotából zuhantunk a semmibe. Nálunk nagyobb nemzetek is megbicsaklottak az aktualitásukat veszett birodalmi tudat következtében. A váratlanságot és a méltó felháborodást tetézte az is, hogy mi joggal hittük, miszerint: akik megtöretésünk nyertesei lettek sokat köszönhettek nekünk, hogy legyek egészen tárgyilagos, sokat köszönhettek az együtt megélt történelmünknek, melyben ők is kivették részüket és így nem csak megmaradhattak, de egyesek közülük a szó szoros értelmében létrejöhettek és valamennyien őrizhették fejleszthették identitást hordozó kultúrájukat, önmagukat. És ez nem volt Európában szokványos, ez a szent korona országainak sajátja volt. Vagyis a szent korona országa nem a népek börtöne, hanem a népek bölcsője volt.
És mégis, Trianon után volt Bethlen-i konszolidáció, és bár keservesen, de az ország olyan fejlődést mutatott fel, mely meghaladta a kincseit elorzó szomszédokét. Ma az ezt biztosító erő és tudat nem létezik.
Térjünk hát vissza ahhoz, hogy mi a helyzet ma, a Trianon következményeit nyögő és a globalizációt kiszolgáló erők hatalma alatt senyvedő magyarsággal? Mire számíthatunk? Mit tehetünk? Hiszen nincs kizárva, hogy a közvetlenül Trianont követő időknél is súlyosabb helyzetbe hoztak minket, és talán nem véletlenül éppen akkor, amikor már a nemzet immunrendszerét a nullával tették egyenlővé.
A szorgos neoliberalizmus elvégezte azt a munkát, mely a magyarságot, mint emberanyagot, humusszá komposztálta. Vannak még lelki és szellemi szigeteink, de a tömeg már nem hasonlítható ahhoz a régihez. Ezt bizonyította december 5. egész története. Vagyis az újraépítkezést valahol sokkal mélyebben kell elkezdeni. Amennyiben ez nem sikerül, akkor olyan változásokra készülhetünk fel, melyek a megmaradást kérdőjelezik meg.
Azok az erők és hatalmak, amelyek nemcsak globál-homogenizációnkban, de eltűnésünkben is érdekeltek, most a globalizáció és Trianon meg Jalta eredményeit kihasználva és „továbbfejlesztve” készülődnek. Évekkel ezelőtt írtam a következőket: „…nekünk csak akkor lehetett esélyünk, ha mindenekelőtt kitermelünk egy olyan politikai erőt, amely anélkül, hogy frontálisan menne szembe a globalizációs kolosszussal, képes minket az említett oldalvizeken a remélt jövőbe el- és átvezetni, és ha képesek leszünk ezt az erőt hatalomra juttatni majd támogatni is. Türelemmel. Mert a nagy munka csak ezt követően képzelhető el. A nemzetet kell restaurálni. S ebben a munkában nem az anyagi, a gazdasági lemaradás a legveszélyesebb, hanem az erkölcsi, a tudati torzulás, melynek alanyai és elszenvedői vagyunk.”
Ezért most, ebben a kegyelmi pillanatban mégis úgy érzem, hogy az egyre jobban elfelejtett Úristen a most bekövetkezett változásokkal is felkínál még egy utolsó lehetőséget arra, hogy bebizonyítsuk, nem halt ki belőlünk az a hihetetlen rövid reakcióidővel fellobbanni képes hit, egységigény, türelmes áldozatvállalás és építkezői virtus. Hiszen Muhi után, 150 török év és megannyi Habsburg ellenszél ellenére, Trianont követően, második világháborús halálos sebekből lábadozva vagy a Rákosi korszak közepette is képesek voltunk ezen tulajdonságok egyikére-másikára. Most azonban a neoliberális métely akadályozott meg ebben. Éppen akkor, amikor azt hittük, legnagyobb az esély. Ezért valamennyi rejtett-sejtett jótulajdonságunkat kellene felmutatnunk. Együtt és EGYÜTT és egyszerre. Pillanatnyilag ezek között a legkérdőjelesebb talán a türelem.
A komposztálódott nemzetnek a szó szoros értelmében saját humuszából kell újjászületnie. Azt kell elérnie, hogy ezen a csodálatos táptalajon ne mások tenyésszenek, hanem egy új magyarság és egy, azt vezetni képes új magyar lelki-szellemi elit. Egy olyan, amelynek egyetlen ismertetőjele a tudás és a becsület mellett a nemzet szolgálatának szelleme.
A történelemben semmi sem lehetetlen. Sikerülhet.
Első Trianont gyógyítani próbáló rövidéletű sikereinket szerencsétlen történelmi pillanatban értük el. Azóta is anakronisztikus módon elítélik és kiszakítják a Trianon elkerülhetetlen következményeként bekövetkezett történelmi láncreakciók természetes sorából. Egyúttal más elítélendő történelmi eseményekkel is egy kalapba dobják, s ezzel újabb lökést adnak a kollektív tudat torzulásainak. Ehhez kötődik a bűnös nemzet bélyegének reánk sütése is.
Trianon szó szoros értelmében vett revíziója ma már nem elképzelhető, de a Kárpát-medence magyarságának számbeli és minőségi gyarapodása annál inkább, s akkor visszatér hajdani, sokat emlegetett vonzereje, spontán asszimilációs vagy reasszimilációs képessége is. Vigyázat, nem veszedelmes elméleteket akarok hirdetni, csak visszatekintek a történelembe. Számbeli fogyatkozásaink kiegyenlítését sokban segítette az a beolvadási hajlam, melyet ez a vonzerő ébresztett a velünk élő nemzetiségekben. Ezt erőszakolni soha többé nem szabad, nem is tettük, csupán halvány kísérleteink voltak a XIX-XX. század fordulóján, s arra is ráfizettünk. Ahol viszont magától jelentkezik, ott megakadályozni sem kell. Egyre inkább elfogadják világszerte azt, hogy az egyén nemzetiségét maga választja, és ez annak a kultúrának és nyelvnek a felvállalását jelenti, amelyik számára a legelfogadhatóbb. Arra még van esély, hogy a magyar a Kárpát-medence meghatározó nemzete legyen. Erre a múltja s az annak során felhalmozott mérhetetlenül sok értéke nem csupán feljogosítja, de kötelezi is, amiben már benne is foglaltatik, hogy soha sem mások ellenében. Lehet velük, lehet értük, de soha sem ellenük. De úgy is folytathatnám, hogy csak együtt, egymásra figyelve, netán egymásra vigyázva. Mert komoly figyelmeztetések szerint is nagy demográfiai bajban vagyunk mindahányan.
Amikor Trianonról elmélkedünk, elengedhetetlen Makkai intelmének felidézése a magunk revíziójáról, az önkritikus nemzeti önismeret, a hibáink tanulságaiból eredő sok tapasztalat felhasználása.
Ha tehát gyásznapot tartunk, mégsem elképzelhetetlen, hogy akár az egyén vagy a család, a kisközösség és a nemzet is épüljön belőle, munkálkodjon felvirágzásán, fájdalmainak feldolgozásával készüljön a jövőre, vagyis (és mégis) egészséges gyászreakciójával a megmaradást szolgálva.
Nem siránkoznunk kell tehát, hanem tanulnunk, erőt merítenünk, példákat keresnünk és muníciót eljövendő kis csatákhoz, napi vitákhoz, nagy küzdelmekhez, hosszas munkálkodásokhoz, a jövő türelmes és áldozatos felépítéséhez. Ezért különösen értékelhető a gyásznap új neve és tartalma: a nemzeti összetartozás.
Súly alatt a pálma! És utána azonnal a magyar minőség Németh László-i imperatívusza. Az ősi hibák s az új kísértések felismerése, a felettük megvívni szükséges győztes harc magunkkal és persze szervezett és szervezetlen ellenfeleinkkel, még előttünk áll.
Minden feladat végrehajtásának fő és együttes céljaként kell lebegnie előttünk a demográfiai veszedelem leküzdésének. A többször emlegetett türelmes áldozatvállalás a jövő generációk biztosítását szolgálja, s ebben természetesen benne van saját egyéni érdekünk is, a gondtalan s elégedetten visszapillantani képes öregség. És újra mondom! Trianon egyetlen igazi ellenszere, a legbékésebb és legbiztosabb revízió, a magyarság számbeli fogyásának gyökeres megfordítása volna, Kárpát-medencei jelenlétének számbeli fölényt is mutató hangsúlyosítása. Ez ellen senkinek sem lehetne szava, de ezt remélni nagyon nehéz akkor, amikor éppen a globalizáció tesz meg mindent ez ellen, s amikor a tömeg tudatilag oly mélyre süllyedt, a politikai szándék pedig oly sokáig éppen ellenkező irányba hatott, amikor a nemzet érdekeit tagadó erők a humán reprodukcióban ellenérdekelt, annak ösztönét kioltó társadalmat próbáltak reánk erőszakolni.
Igen, ez volt minálunk hosszú éveken át, de sehol nincs megírva, hogy ennek így is kell maradnia.
Ezért kell most erő, türelmes reménység, küzdőképesség, munkakedv, s a legfelső segítségbe vetett töretlen hit. Mert nekünk is van feladatunk ezen a tájon – magunkért és másokért egyaránt –, és ennek minden tehetségünkkel meg kell felelnünk.
Egyben pedig ezek azok a Trianon legyőzhetetlennek hitt csapdáját felnyitni képes célok és elvárások is, melyek mentén csalhatatlanul fogjuk tudni lemérni választott vezetőink teljesítményét.
A kilencven évvel ezelőtt első szándékból reánk törő világ minden izében recseg-ropog. Végét még korai lenne meghirdetni, de talán érezhetjük a „vég kezdetét”. Még felébred bennünk a tapasztalati alapon élő gyanakvás, és arra gondolunk, hogy ez is egy nagy félrevezetés és ismét csak nekik fog hasznot hajtani, hogy mikor a látszólag rogyadozó neoliberalizmus legfőbb célpontjától az államtól kér segítséget, éppen azt igazolja, hogy még az is őt szolgálja. Ha azonban figyelmesen követjük a politikának és elsővonalbéli holdudvarának aktorait, akkor észrevehetjük, hogy sorra kezdik temetni a neoliberális elveket. Ekkora csel már talán sok lenne.
Bárhogyan is van vagy legyen, az eddiginél is erőteljesebben érezhetjük kiszolgáltatottságunkat. Egyre világosabb, hogy az eltelt évszázad mindkét felkínált (reánk kényszerített) útja hasonló végcélt szolgált és minden emberi, nemzeti és nemzetek feletti szenvedés, a földi életet kockáztató őrültségek szűnni nem akaró sora, mind-mind egy hatalmas kísérlet, egy nagy terv megvalósításának része. Trianon is.
Ha ezt most és mi boncolgatjuk részleteiben, bizony nagyokat tévedhetünk. Csak alapjában sejthetjük meg és a valódi történetet csak sok generáció után fogja feltárni a történelem, reméljük talán még létező utódaink vagy egy „maradék emberiség” számára.
Ebben a kíváncsiságot ébresztgető és ugyanakkor taszító, kusza történetben az emberiség és az egyén sorsa mellett minket mégis valami e kettő közötti érdekel legjobban.
A nemzet jövője.
Lehet-e jövője az emberiségnek a nemzetek nélkül és ugyan így az ember lehet-e hasznos és értékhordozó része egy nemzetek nélküli világnak? Meddig jutott a nemzet és az egyén leépítésében a talán most halódó neoliberalizmus? Van-e visszaút? És szükséges-e?
Csak kérdezünk és gondolkodunk, találgatunk, jósolgatunk és következtetgetünk.
Közben pedig az emberiség létével felelőtlenül játszadozók öntudatra ébredését is kellene lesnünk, és valahogy elősegítenünk.
Vajon az, amivel most próbálkozunk, szolgálhatja-e ezt a célt?
Németh László erről így ír: „…A magyarságnak vagy európai problémák megoldását kell magára vennie – vagy a maga problémáiban is alul marad.” S bizony miért ne lenne igaza? Hiszen oly sokáig védtük vérünk árán a kontinens boldogabbik felének testét. Most talán ismét feladatot kaptunk. Ezúttal a lelkét, a keresztény Európát kellene példánkkal megmenteni. Mert lélek nélkül a test is el fog enyészni.
Nem is olyan régen még így panaszkodtam: hogyan lehet, hogy nem akad számottevő és hatni képes időszakot uralni alkalmas magyar erő, mely legalább lassítani próbálhatná ezt a pusztulást? Vagy a tömeg alkalmatlan felemelni a valahol bujkáló, lappangó vezető erőt? Vagyis odáig silányultunk, hogy már önpusztítók lettünk ezen a téren is? Mert a minket pusztítóknak ez a legfőbb érdeke és óhaja.
És most eszembe jut ismét a Trianoni Békediktátum szövege.
Az, amely egyedül lehetne alkalmas felébreszteni azokat, akik legalább olvasni megtanultak, akikben pislákol még valamiféle emberi értékrend. Ha azt olvassa épeszű és még el nem torzított lelkű ember, rájön arra, hogy itt nagy erők voltak s vannak annak hátterében, ahol vagyunk, s amerre sodródunk. Nem véletlenül. Nem és nem.
Sok nemzet panaszkodik igazságtalan történelmére s végső érvnek meglengetik nekünk a kurdokat is. De ami velünk történt és történik folyamatosan az így nem magyarázható. Így minket vigasztalni nem lehet. Egyébként is, nem elég, sőt veszélyes a puszta, a lefegyverző vigasz. Van ebben valami végzetszerű, de ugyanakkor abban is, hogy még megvagyunk.
És ez marad utolsó kapaszkodónak. Megvagyunk.
De mi lesz holnap? Horgad ismét a kérdés.
A kárpát-medencei magyarság csak együtt tudja megvívni végső harcát a megmaradásért. Ha ebben netán sorsszerű erők támogatnak, még akkor is nélkülözhetetlen az összefogás.
Trianon tanulsága, hogy olyan magyar jövőt kell megtervezni és megvalósítani, amelyik megőrizve és betartva minden nemzetközi, sőt emberi és keresztényi normát is, térségünkben visszaszerzi demográfiai, szellemi, és gazdasági fölényünket és befolyásunkat. A szó jó, másoknak nem ártó – értelmében. Egy erre alkalmas anyaország gyors felépítésével kell kezdeni és a határokon átnyúló magyar egység és összetartozás megteremtésével kell folytatni. Arra, hogy versenytársaink megértésére várjunk, hogy érzékenységekkel pepecseljünk már nincs idő.
Sokmindenre kell majd figyelnünk, mert sokfelől figyelnek minket is. De az új körülmények között esetleg megtalálhatjuk a helyzet kulcsát.
Az oly sokat emlegetett türelem mellett a legfontosabb szó nem érzelmi felhangú, nem indulatos, még csak nem is lelkesítő. Inkább tárgyilagosan kijózanító. Így szólna: okosan!
Okos vezetés, türelmes és egységes nemzet! Erre lenne szükség.
Mindez pedig igényli a tapasztalatot, az pedig a hagyományt, a nemzet emlékezetét. Haza és emlékezet? A magyar számára magától értetődően vezet el a folyamként hömpölygő nagy magyar történelem legújabb kori torkolatvidékéhez, – Trianonhoz.
Visszaérkeztünk!
Leányfalu 1994-2011
Szász István Tas
.