KAKUKKTOJÁS-TÁNC MAROSVÉCS KÖRÜL

Markovits Rodion kalandos történetéről röviden beszélni szinte lehetetlen. Méltatlanul tartják egykönyves írónak.

Markovits Jakab néven, 1884. július 15.-én Kisgércen született, mélyen vallásos és igen művelt zsidó családban. A Rodion írói nevet Dosztojevszkij „Bűn és bűnhődés” című regényét olvasván vette fel.

Magánúton, majd a szatmári Református Főgimnáziumban tanult. Minthogy a Helikon kapcsán emlékezünk meg róla, a továbbiak megértése végett jó tudnunk, hogy középiskolás korában, Szatmárnémetiben egy ideig Dsida Jenő szomszédságában lakott és így gyermekkori ismerősök voltak.

Jogi tanulmányait Budapesten kezdte el, és az ügyvédi vizsgát Marosvásárhelyen tette le. Már budapesti éveiben az irodalmi élet sodrába került. Ekkor lépett életébe a korai, s mégis sírig tartó szerelem is. Megismerkedett a lipótvárosi diáklány Pfeifer Bözsikével és életkorukat – kegyes csalással – két évvel megtoldva léptek frigyre.

Az első világháborúban orosz hadifogságba került. Felesége kisfiával, Markovits avasi szülőfalujában, hét évig várta vissza, miközben még anyagot is gyűjtött számára. Fogsága idején hadifogoly lapokat szerkesztett, belépett a Vörös Hadseregbe és az I. Nemzetközi Brigád komisszárja lett. A kiemelkedő tehetség mellé itt a sors rendkívüli fordulatokkal is hozzásegítette az élménygyűjtéshez. A híres aranyvonatot nem az orosz, hanem a Nemzetközi Brigádokhoz tartozó vöröskatonákra bízták, és a vagononként 17000 kiló aranyat szállító vonat kísérője lett Zalka Máté, valamint az eközben általa nem ismert Jaroslav Hasek társaságában. Így Markovits későbbi könyvei, a Szibériai garnizon és az Aranyvonat, illetve Hasek Svejkje, egyazon helyen nyert tapasztalatokból is építkezhettek.

A fogságból hazatérve szakít forradalmi múltjával és Szatmáron ügyvédeskedik, de nem mond le az írásról és 1926-tól – más lapok mellett – a kolozsvári Keleti Újság munkatársa.

Első kötete az Ismét találkozásom Balthazárral már szibériai élményforrásokra is épül, majd a Keleti újságban tett felhívására több százan jelentkeznek nála fogságbeli élményeikkel. Így születik meg a Szibériai garnizon, melyet ő maga „kollektív riportregénynek” nevez. A könyv hatalmas sikert ér el. Az első kiadás véletlenül jut Hatvany Lajos kezébe, aki felismeri a lehetőséget és jelentős népszerűsítő munkába kezd. Lefordítja németre, s ennek alapján a mű rövid idő alatt 14 nyelven jelenik meg, megelőzvén Remarque, Hemingway, Kuncz, Arnold Zweig ismert nagysikerű háborús regényeit.

Az ebből született nagy vagyont, Bözsikével az egész világot bejárva, hamar elköltik. További művei, így elsősorban az Aranyvonat nem hoznak ekkora sikert, bár hozzáértők szerint ez utóbbi könyv irodalmi szempontból jobb az előzőnél. Markovits visszatér az újságíráshoz, s sikerét Budapesten és a nagyvilágban kiélvezve 1927-től a szatmári Szamos szerkesztője, majd 1931-től a Temesvári Hírlap munkatársa lesz.

Kronológiában a Helikonnal kapcsolatos történetről itt kell megemlékeznem. Markovits a kasszasiker nyomán nagyon vágyott az irodalmi elismerésre is, és szerette volna, ha a Helikon felfigyel rá. 1929-ben meghívást is kapott – éppen Dsida Jenő és Szántó György társaságában – Marosvécsre. Azonban a tanácsköztársasági múlttal Kolozsvárra emigrált Gál Gábor, a Korunk főszerkesztője, a Szibériai garnizon írójának addigi méltatója, csalódottan támadja meg a „haladó értelmiségre” ezzel szégyent hozó sikerírót. A Korunkban megjelent írásából kiderül, hogy Bánffi Miklós, az egykori magyar „ellenforradalmi külügyminiszter”szerinte ma nem lehet őszintén haladó irodalmi vezér. Mint írja: „A fajok és világnézetek ma még és itt még seholsem egyenlítődtek ki, legfeljebb az árulásban és abban, ha felfüggesztik a fajiságukat és felfüggesztik világnézetüket…” (érdekes nézet, továbbgondolásra alkalmas). A Helikont „nemesi gyöldének” nevezi, Markovitsot azzal vádolja, hogy beugrott a ravaszságnak, sőt így fejezi be írását: „…a Szibériai Aranyvonat nagyon messze kanyarodott a Szibériai Garnizontól, s Markovits Rodion úgy véli, hogy inkább a vécsi garnizon a fészke…” stb.

Markovitsra nagy hatással van az írás és eltávolodik a Helikontól, többet nem jelenik meg Vécsen, sőt 1932-ben „Micsoda falu Vécs?” című cikkében, s az erre születő Dsida nyílt levélre válaszolva, nyilvánosan is szakít a Helikonnal. Dsida Jenővel egy személyeskedésektől sem mentes vita alakul ki, melyet az irodalomtörténészek nem szívesen emlegetnek. Joggal. A baloldali rágalomgyár azonban odáig megy, hogy a Markovitsot gyermekkori ismeretségük révén Jakabnak szólító Dsidára is billogot nyomandó, azt ezért a fasizmus szálláscsinálójának nevezi. Megjegyzendő, hogy a Psalmus ekkor már megjelent.

Azt hogy Markovits Rodion kakukktojás volt-e Marosvécsen, hogy éppenséggel ténylegesen rosszul érezte magát ott ahova az anyagi sikernél számára fontosabb irodalmi elismerés reményében annyira óhajtott eljutni, avagy csupán tojástáncra kényszerítette egy erő, mely a méltánytalan megbélyegzéstől félve ma is sok magyar értelmiségit kényszerít lehetetlen helyzetekbe, s csak lélekben-szellemben igazán felvértezett szerencsések képesek kitörni erőteréből, ma már inkább tanulságain keresztül érdemes vizsgálgatni (de nem haszontalanul).

További könyvei is említésre méltók, így a „Sánta farsang”, mely az avasi román szülőfaluból meríti témáját, majd a „Reb Áncsli és más avasi zsidókról szóló széphistóriák” című munkája.

Közben egyik napról a másikra élnek. A második világégést Dél-Erdélyben átvészelvén, a Magyar Népi Szövetség lelkes kulturaktivistája, a bánsági magyar írók szervezetének elnöke lesz.

Jelentős újságírói munkássága is. Válogatott publicisztikai írásait Szekernyés János szerkesztésében és utószavával Páholyból címen 1970-ben adják ki.

Markovits Rodion – szívbetegség következtében – 1948. augusztus 7-én hunyt el Temesváron.

Történetéhez szorosan kapcsolódik hűséges feleségének sorsa, aki férje halála után ismét felbukkant Temesváron, s elsősorban a világszerte még működő régi kiadók apanázsaiból élve, folytatta régi életmódjának „árnyék” változatát. Rodi-néni névre hallgatva és közszeretetnek örvendve – még a hatvanas-hetvenes évek idején is – kávéházi délutánokon mesélt mindenkinek „zseniális férjéről”, míg utána nem költözött a Lippai úti temetőbe.

Szász István Tas