Menü Bezárás

Akinek volt vagy van ideje a világ egészségügyére is kipillantani, azt tapasztalhatja, hogy a legfejlettebb országokban, ott, ahol a nemzeti jövedelem hatalmas részét fordítják egészségügyre, folyamatos gond az ágazat, és az egyes kormányok vagy elnökségek nem képesek megbirkózni ezzel a legkényesebbnek bizonyult kérdéssel. Mi több, nem mernek hozzányúlni! A mérhetetlen pénzeket erre fordító USA-ban harminc-negyvenmillió ellátatlanról beszélnek, máshol emellett az orvoshiány és a számunkra is meglepően hosszú várólisták okoznak gondot.

Az orvoselvándorlás láncreakciószerű keletről nyugatra, Romániából tízezres nagyságrendben, tőlünk is szép számmal, de Németországból és Angliából is, főleg a tengeren túlra, nem beszélve a skandinávok orvoshiányáról, hiszen a norvégok úgy hírlik nem is képeznek orvosokat.

Vagyis ez a jelenség nem politikai, hanem kimondottan gazdasági jellegű, és tulajdonképpen az agyelszívás kategóriájába tartozik.

De gazdasági okokra vezethető vissza minden egyéb is, hiszen ennek alapját az a mérhetetlen fejlődés képezi, amely a tőkének a hadiiparból erre a területre áramlása által jött létre, és amely természetesen az általa kifejlesztett diagnosztikai és terápiás lehetőségek miatt fellépő igények által rohamosan lesz egyre költségesebb. Az emberek érthető módon igénylik a legújabb vívmányok alkalmazását, s bizony az orvoslás is egyre inkább támaszkodik ezekre a lehetőségekre. Az egykor kérdezgető és hallgatózó meg kopogtató doktor bácsik és nénik beutalók sorát állítják ki, és bonyolult leleteket böngésznek naphosszat. S teszik ezt nem csupán kényelmességből, hanem a defenzív orvoslás kényszere miatt, hiszen ügyvédi irodák sokasága próbálja rávenni az akár elégedett beteget is kierőltetett perekre, s ez arrafelé (lassan kelet felé gyűrűzve) az egészségügyre költött pénzeket csapolja meg. De a betegek igényei ugyancsak ebbe az irányba terelik a gyógyító munkát, mert megfelelő ismeretek hiányában, vagy laikusként használt internetes ismereteket birtokolva, sok felesleges vizsgálatot követelnek, s ha erre nem kerül sor, a gyógyító elveszítheti legfontosabb és legolcsóbb eszközét, a beteg bizalmát.

És ha már a betegeknél tartunk, bizony nem egyforma a kialakult helyzethez való viszony az Európában működő társadalmakban. A kint élőktől kapott információk mellett friss és személyes tapasztalataim is vannak. Írország egészségügyével ismerkedve, az egyik világszínvonalú kórházukban láthattam, hogy a számunkra elképzelhetetlen hosszúságú várólisták, az ellátásnak a mi mércénk szerinti teljes dehumanizálása, gépiesítése ellenére, ismeretlen az erre visszavezethető betegreklamáció. De Svédországban szintén volt olyan tapasztalatom, hogy amikor a szerintem képtelen hozzáállásról beszélgettem az azt elszenvedő beteggel, ö határozottan a helyi viszonyok és megoldások védelmére kelt.

Mindkét országból (is) vannak példáim, nem kis számban, „kitántorgott” magyarokról, akik gyakorlatilag apró egészségügyi gondokkal, fapados retúrjegyekkel szaladnak haza az annyit szidott és összeomlóban levő magyar egészségügyet igénybe venni. Kétféle biztosítással rendelkező, Ausztriában élő magyarral nem is eggyel beszéltem olyannal, aki nagyobb bizalommal volt a hazai iránt, és azt jobbnak tartotta a kintinél. Természetesen ezt az érti meg igazán, akit nem vezetnek félre a külhoni tagadhatatlanul látványosabb körülmények, a pestiesen csilivili, amely sok egyéb hiányosságot eltakar.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy odaát nem fejlett az egészségügy, vagy hogy nálunk minden a legnagyobb rendben lenne. De tudomásul kell vennünk, hogy már a kilencvenes évek közepén – ha jól emlékszem – akkori 1600 milliárdot vontak ki az egészségügyből. Ennek és későbbi újabb elvonásoknak a visszapótlása az elmúlt nyolc esztendőben csak fokozatosan történhetett. A mára már letagadhatatlan eredményeket elért pénzügyi kormányzás alapelve, hogy csak a lehetőségek szerint, a megtermelt anyagiak arányában lehet e téren is előbbre haladni. Az eladósodás a szakadékba visz.

Fővároscentrikus országunkban ráadásul az is fals kép kialakulásához vezetett, hogy az uniótól visszakapott (ismétlem: visszakapott) pénzeket csak a központi régión kívül használhattuk fel. Ott ennek eredményei észlelhetők is. Most azonban saját forrásokból, hatalmas beruházások indulnak a fővárosban. Többek között a kontinens egyik legmodernebb hatalmas kórháza épül itt fel zöldberuházásban.

De ha már ennyit beszéltünk a politika játékszerévé vált egészségügyről, mint a hangulatok manipulálásának talán leghatékonyabb eszközéről, egy engem is meglepő olvasmányomra emlékeznék. Ez a külhoni tanulmány, felmérések alapján azt igazolta, hogy az élettartamra és az egészségben töltött évek számára maga az egészségügy csupán 11 százalékban van hatással. A többi egyéb tényezőktől függ, amelyek esetében szintén sok nehézségről lehetne beszélni, de hatalmas erőfeszítésekről is, egy számos szempontból zuhanórepülésbe vitt társadalom hosszadalmas munkát igénylő felemelése terén.

A magam részéről itt a morális hanyatlás, az ezt elősegítő nemzettudat hiány és minden ide vezető tudatos beavatkozás, illetve elfelejtett tennivaló körül keresnék egyebek mellett magyarázatot.

De létezik még egy másik, sokat emlegetett, sokat bírált és nehezen kommunikálható terület. Nem csupán szólás-mondás, de történelmileg is ismert és tagadhatatlan tény az ép testben ép lélek igazsága. Az egészséges ember két oldalának fele-fele arányú és egymástól elválaszthatatlan ténye. Ez tehát legalább az egészségügyhöz hasonló fontosságú feladatokat ró a mindenkori kormányzatokra.

Ezzel függ össze a csupán együtt és csomagban megérthető mindennapi testnevelés óra, a stadionok, tornatermek és uszodák építése, sőt a tömegsport támogatása is.

Európa legtúlsúlyosabb ifjúságát csak így lehet (és nem egyik napról a másikra) testmozgásra nevelni, szembeszállva a „kütyük” leküzdhetetlennek hitt vonzásával.

A mindennapos torna megvalósítható (lásd gyermekkorunk) tornaterem nélkül, de sokkal eredményesebb és hatékonyabb, ha vannak megfelelő körülmények. A stadionok és uszodák a tömegsportnak is helyet adnak és ne csupán a néhány szektort kitöltve hőzöngő szurkolót lássuk. Ott sokféle kulturális esemény és számos kisközösséget építő lehetőség lel otthonra, nem beszélve a turisztikai lehetőségekről, hiszen egyre több olyan rendezvény színhelye Magyarország, ami más csatornákon az évek során meghozza az „elfecséreltnek” vagy „luxuskiadásnak” nevezett költségeket. S ha egy stadion költségeit inkább segélyekre költenék, ne feledjük, hogy annak az összegnek a szétosztása egyszeri lehetőség, utána nincs miből folytatni, és a stadion sem áll annak minden pozitív hatásával.

De nagyon komoly tapasztalat van arra vonatkozóan, hogy egy-egy magyar sportsiker után mekkora számban jelentkeznek gyermekeink sportolásra. Milyen átlátszó manipuláció a több mint 50% éhező gyermek emlegetése, mikor több mint 50% közöttük a túlsúlyos és ennél is nagyobb százalékban rabjai a nem olcsó okos telefonoknak. Vagy talán éppen ezért nem lenne idejük elfogyasztani azt az ebédet, amelyet kérésre még vakációban is ingyen kaphat a magyar óvodás és iskolás?

Hogy mi az, ami várható, arra csupán két számadattal világíthatunk rá. A következő évek tervezett kiadásait böngészve, egészségügyre 2000 milliárd, sporttal kapcsolatos költségekre 406 milliárd forint szerepelt a számoszlopokban.

Erről ennyit, mondja a mai szóhasználat.

De ez nem azt jelenti, hogy az építő jellegű és a nemes célt szolgáló bírálatnak ne lenne helye. Az azonban szánalmas, ha ennek az igen könnyen „csúsztatható” témakörnek a folytonos csépelése, csupán a hatalomszerzés eszközeként jelentkezik.