Az alábbiakban a Marosvásárhely melletti Vadasdon élő író-újságíró Székely Ferenc, Dr. Szász István Tassal, a FAKOOSZ – Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége örökös tiszteletbeli elnökével – egykor volt marosvásárhelyi diákkal – készült bővebb interjújának egy rövidített változatát közöljük. A riporter (egyébként Sütő András unokatestvére), Erdély szellemi éltének otthon és szétszórattatásban élő ismert képviselőivel készíti interjúit, egy hangos és írott gyűjtemény szép szándékával. Kollégánkat ezúttal a 75. születésnap alkalmával faggatta.
EGY KÁLOMISTA KÖRORVOS ÉLETE
MÁRTON ÁRON RÓMAI KATOLIKUS PÜSPÖK ÁLDÁSÁVAL.
1. Kezdjük a legrégebbi időkkel, a szövérdi gyökerekkel. Meséljen erről.
Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, maga a név, tehát a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. A női ágak ennél is érdekesebbek és még régebbi időkig vezetnek.
2. Ősei hogyan kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak?
Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, dédapám, Szász Ferenc, ki enyedi diákként állt be Bem seregébe és megkóstolta a bujdosok kenyerét is. A honvágy török és román földről hazahívta. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Talán keresztapja, Kemény Farkas révén lett Kemény Gyula pusztakamarási birtokának gazdatisztje. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor, s ez által indult emelkedő útjára. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A már beteg Kemény Zsigmond is így került oda utolsó éveire, és ápolását szövérdi Szász Ferencné, lécfalvi Gyárfás Katalin irányította, temetését is dédapám rendezte és a hagyatékot a helyben „palotának” nevezett épületben 1935-ben bekövetkezett haláláig szintén Katalin asszony őrizte nagy gonddal. A palota helyén ma egy román gazda kaszál. Egyébként nagynéném, nagybátyám voltak Sütő András keresztszülei.
3. Mennyire gyarapodott a Szász nemzetség ittlétük másfél évszázada alatt, ki(ke)t adott a magyar kultúrának és tudományos életnek?
Szász Ferenc dédapám, a báró Kemény család pusztakamarási intézője, egész életét itt élte le, nem gyűjtött nagy vagyont, hűségesen szolgálta a Keményeket és a Mezőség magyarságát. A családi sírkertben ma is ott magasodik márvány síremléke. Sajnos a helybélieknek,- a maradék magyaroknak, s a mára már nagy román többségnek alig van fogalma arról, hogy szülőfalujuk mit köszönhet ennek a valódi alapító atyának.
Nemcsak testben és szellemiekben volt gazdag, de lelkiereje és hite sem lehetett hétköznapi. Első gyermekének, István nagyapámnak születésekor, lécfalvi Gyárfás Róza dédanyám belehalt a szülésbe. Dédapám, feleségének húgát, Katalint vette nőül és még hat gyermekük született.
Az elsőszülött nagyapám lipcsei egyetemi karriert hátrahagyva jött haza, s vette át keresztapja,- Bánffy Dezső – a későbbi miniszterelnök – birtokainak vezetését. Rövidesen azonban elindult a hivatali ranglétrán és Magyar Királyi Jószágkormányzó, majd Erdély telepítési biztosa lett. Így kerültek 1899-ben feleségével, Balassa Emmával – a híres Balassa János sebészprofesszor unokahúgával – Kolozsvárra. Itt a református egyház és a kollégium, valamint az épülő Nemzeti Színház egyik fő támogatója lett. De ezek alatt az évtizedek alatt a Transzilvánia bank társelnöke, EGE alelnök és egyházmegyei főgondnok is volt.
De valamennyi testvére (négy fiú és egy leány) nyomot hagyott az erdélyi magyarság szellemi életében. Sőt a következő generáció is. Így apám dr. Szász István a nagyapai hagyományokat követve az első világháborúba ment el önkéntesnek az iskolából, s a Piave poklában fiatalon olyan Mária Terézia rendre való felterjesztést jelentő hadi tetteket hajtott végre. Utána Debrecenben szerzett diplomát, s ő is hazatért a Trianon utáni Erdélybe a családi birtokra, melyet rövidesen elvettek. Hort Idát, a Janovics féle híres színtársulat vezető művésznőjét vette nőül. Egy angol cégnél járta végig a ranglétrát a ládabontástól a vezető beosztásig. Az így újra alapozott életük minden jövedelmével a magyar kultúrát szolgálták. Aztán a magyar négy év alatt visszatérhetett eredeti szakmájához és a száz esztendős szervezet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ügyvezető alelnöke lett. A háború után az EMGE álságos, kisebbségellenes távlati célokat szolgáló feloszlatása után a Bolyai Egyetem tanára volt, majd katedrájának felszámolását követően a Mezőgazdasági Akadémia talajtani tanszékén tanított, kutatott és talajtérképezést szervezett. Több fontos szakkönyvet írt. Aztán segédmunkásként halt meg. Így kerekedett ki pályafutása egyik, Trianont követő segédmunkásságtól, a Ceausescu érában „beérő” másik segédmunkásságig.
Pusztakamarás tehát, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az Erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet szín, vagy inkább küzdőterein. Ezt is érintő tanulmányom a Korunk 2012-es évfolyamának novemberi számában jelent meg.
4. Kérem, vázolja a Hiteltörténetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában és a család támogatásával jelent meg Kolozsváron. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta később?
A Trianon utáni új, a bizantín szellemű környezetbe került magyarságának első generációja ekkor eszmél. Makkai László, a püspök író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményiként maradtak fenn az emlékezetben.
Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a Hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak lettek.
- Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg?
A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942-44 közt, mint főszerkesztő helyettes), Kós Károly, Kemény János, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, aztán Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátor trió stb. voltak. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet. Mint látható a Hitel a Helikonnal átfedésben dolgozott.
A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez.
A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása, vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók.
A nevezetes Vásárhelyi Találkozó megszervezése, minden ennek ellenkezőjét bizonyítani igyekvő próbálkozás ellenére, a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől, az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig.
1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag, az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelv ismerete, intézmények létrehozása, a román egyházak támogatása stb.) De ők készítették el a negyvenek kiugrást sürgető memorandumát, s Teleki Gézával (T. Pál Kolozsváron dolgozó fiával) küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyan ezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen.
Mindezeket a cselekményeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel vagy érdemeinek kisajátításával együtt.
6. Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. Milyen volt a gyermekkora?
Gyermek és ifjúkorom emlékeit talán három korszakra oszthatom. A kora gyermekkor első emlékei között ott van Albrecht Dezső keresztapám alakja és játékos kedve, Tamási Áron simogatása fejemen, a nagy estélyek okozta kellemes izgalmak vagy éppen a keserűség, ha nagyanyámékhoz „száműztek”. A legfontosabbra Csecsemőként még nem emlékezhetek. Ugyanis Tavaszi Sándor református püspökhelyettes keresztelt meg, de utána feljött hozzánk Márton Áron katolikus püspök, a XX. század egyik legnagyobb magyarja és megáldott. Szüleim sokszor elmesélték az áldás történetét, ennyit mondott: „légy jó magyarember”. Ez az áldás úgy érzem meghatározta egész életemet.
A háború utáni időkben kamaszodván, nálunk vagy Kolozsvár utcáin és társaságaiban tátott szájjal hallgattam beszélgetéseiket, s minden bizonnyal a szülői ház mellett ez is beleépült gondolkodásmódomba. Felnövekedvén aztán már tudatosan figyelhettem tevékenységüket, példamutató sorsukat és tragédiáikat. Ennek kitörölhetetlen hatása az előzményekkel egyetemben meghatározta azt, amit később kötelességemnek éreztem elvégezni.
7. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait?
Az eddigiekből gondolom világos, hogy életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult.
A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. Több kiváló kollégámmal együtt a félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően, mint ólomablak keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, és a kolozsvári magyar műemléktemplomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. A sors különös iróniája, hogy Kolozsvár főterén, ott ahol egy tiszafa bokorból a vásárhelyi segédkáderes leste, hogy valóban dolgozom-e, ma a fává fejlődött bokor előtt Márton Áronnak a „magyarok püspökének” szobra áll.
8. Mondjon néhány szót orvosi pályájának kezdeteiről: a sikerekről és a buktatókról is.
Ennek történetét is megírtam említett kortörténeti könyvemben. A szilágysági Kusaj – egykor volt országgyűlések helye, ma eldugott falu – lett első körzetem. Innen három év után egy kis falusi kórház (ma rom) állami támogatás nélküli felépítését követően kerültem Nagyenyed mellé. Először Tompaházára, aztán Csombordra, végül Nagyenyedre, mindenkor azáltal lépvén tovább, hogy állásomat egy-egy helyi kötődésű román kolléga kívánta meg. A végnapjait élő csombordi magyar mezőgazdasági szakiskola értelmiségi „aranycsapatának” kisugárzása ismét bekapcsolt a szellemi vérkeringésbe.
Hosszú lenne leírni azt, amint versenyvizsgához „segítve” kiforgattak nagyenyedi állásomból, de a „véletlen isteni közreműködésével” Kolozsvárra kerültem. A versenyvizsgán előttem választó román kolléga ugyanis disszidált. Nagyon szép és nagyon rövid időszak volt. A helyi magyar értelmiség pszichiátereként is dolgozhattam. Aztán a reám bízott munka elvégzése után (Mentálhygiénés Intézet szervezése) megszüntették a státust és kihelyeztek Kolozsborsára a bűnöző elmebetegek intézetébe. Itt igazgatónak akartak kinevezni, de nyilvánvaló volt, hogy mindent beleng a politikai pszichiátria réme.
Emlékezetes maradt Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: „Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincsen szükségünk magyarokra”. Ezek olyan kegyetlen emlékek, amelyeket anyaországi kollégáim szerencséjükre talán meg sem érthetnek igazán.
9. Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanat az életében, amikor ezt megbánta? Sikerült átmentenie darabonként, a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani?
Történetemben az előbbiekhez érkezvén kértem a visszahonosítást. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen feladatokban nem vállalhatok részt. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kényszerű feladása után megadták. 1977-et írtunk.
Tíz évig a Bakonyban – nagyszerű emberek között – készültem fel életem harmadik szakaszára. Természetesen akkor ezt még nem tudtam. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába.
10. 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Hogyan történhetett ez? Melyek ezek a lapok?
Válaszom az előző folytatása. A Hitel emlékeit közel két évtized alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező majd a kutató munkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as 40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egyidőben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett.
És ekkor újabb csodák történtek. Képtelenség ezeket röviden felsorolni. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással bíztatott a lehetetlenre,- hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt.
S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lappal jól jártak. Amint nőtt a tekintélyem folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról-fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem.
Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván, rugalmatlanságom miatt, az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen anyagi forráshoz szerencsém. Mint ilyen nem is kellett, mint „harci eszköz”, hiányzott. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért.
11. Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint 7 könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra?
Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még Erdélyben, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. Ingázás közben a társaság gondjait orvoslandó, vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam.
A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet,- az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem.
Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet.
Megtisztelő felkérés volt, amikor a Magyar Nemzetstratégia című kötetbe leírhattam az alapellátás nemzetstratégiai vonatkozásaival kapcsolatos elképzeléseimet.
Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s első 2001-2002-ben megjelenő hét kötetem után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba.
A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeum-galériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve rendezem az országosan ismertté vált: Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve.
Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel konferenciát. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett.
Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez a Hitellel mának szóló üzeneteivel foglalkozik.
12. Kérem, sorolja fel legfontosabb köteteit, műfaját és megjelenésük évét.
Először az Egy haza – két ország c. sorozatom kötetei:
I. ADVENTI LEVELEK; TRIANON SODRÁSBAN; KISEBBSÉG KERESZTJE; ÁRNYÉKLOVAGLÁS; DR. EGYSZERŰ CSALÁDORVOS ELMÉLKEDÉSEI; A REFORM FORGATAGÁBAN; KOCKÁZAT; ZÁLOGHAZÁK; LEVELEK EURÓPÁBÓL; HUMUS SAPIENS; AZ EGÉSZSÉG NEM ÜGY; ÉGI FÖLDI VÁRAKOZÁSAINK; HATÁRTALAN GONDJAINK ÉS REMÉNYEINK HATÁRAI; FŐHAJTÁS; SZEMLÉLETVÁLTÁS KÖZBEN; HÁLYOG AZ ÜVEGSZEMEN; DR. EGYSZERŰ CSALÁDORVOS ELMÉLKEDÉSEI 1995-2013. A sorozaton kívül jelent meg a Hitellel foglalkozó két könyvem: BESZÉDES HALLGATÁS, AVAGY HÁROM HITEL ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZETT; PALACKPOSTA ERDÉLYBŐL.
13.A templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmánnyal szerepel. Ezt lehetne még bővíteni?
A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességgel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizó hely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés.
14. Élete folyamán szerzett díjak és elismerések.
Nem panaszkodhatok. Bár mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. Itt állanak bíztatásul a számítógép felett. De ezek átvételekor, ha lehetett arról beszéltem, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó kuratórium elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért – melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért – is igen kedves.
15. Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta, milyen volt a múzeum avató?
Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont
A Hitelesekre vonatkozó anyagokat folyamatosan gyűjtöm ma is. Szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára.
16. Kik azok a kortárs írók, művészek, közéleti személyiségek, akikkel közeli, baráti kapcsolatot ápol, és úgy érzi, szellemi testvériségben élnek?
Az eltelt évtizedek alatt két fronton is folytatott munkám s annak eredményei kapcsán igen széles az ismeretségi köröm. Nem lenne helyes neveket sorolni. Mint tudjuk, ez mindenkor kényes kérdés, és szerénytelenségnek is tűnhetne. A lényeg az, hogy sokan vannak értők, értékőrizők, akik „velünk gondolkodnak”, akik a Kárpát-medencei magyar megmaradás elkötelezett hívei, sőt Erdély szerelmesei és nem csupán az „áttelepültek” közül. Ami fő, tiszta és józan emberek!
17. Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak?
75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban, mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának, s annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésre – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Kolozsváron és Pusztakamaráson is.
Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot.
Főleg azonban megtenni mindent azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban. A születésem évében püspöknek kinevezett Márton Áron ekkor választott főpásztori jelmondata volt a: Non recuso laborem. Megpróbáltam e szerint élni magam is.
Ui. 2013. november 15-én a Bethlen Gábor Alapítvány dr. Szász István Tasnak Márton Áron emlékérmet adományozott. Az átadó ünnepség az Uránia filmszínházban zajlott. A laudátor Banner Zoltán volt.