Kedves Barátaim, Kollégák, hozzátartozók és érdeklődők!
Apor Péter írt a maga idejében a Metamorphosis Transilvaniae jelenségéről, mikoron a fejedelmi Erdélyt a gubernátorok kora váltotta ama sokat vitatott Leopold diploma nyomán. Akkoriban a „nájmódi” megszokása, megszoktatása, elfogadása, elfogadtatása volt a kérdés. De volt része Erdélynek metamorphosisokban előtte s utána még sokszor. Mondhatni egész története a metamorphosisok sora. Többnyire hátrányára s csak néha előnyére.
Mert bizony metamorphosist kellett végrehajtani a ki tudja valóban hányadik honfoglalás után, s ismét az Árpádok vérvonalának megszakadtával is, majd más sorsa volt Erdélynek a Hunyadiak korában s megint másik, ezúttal nagy változás köszöntött reá a három részre szakított ország korának beálltával. Akkor megmaradt kis Magyarországnak s mentette, ami menthető, főleg a nyelvet és kultúrát, de a hírnevet is, az országimázst, hiszen a tündérkert és a vallásszabadság országocskája ismertebb volt az akkori Európában, mint mai napság a román tartomány Transilvania, Drakula vélt birtoka.
S jöttek újabb változások el az 1867-es Unióig, amikor önállóságát biztosító intézményeit boldogan helyezte az anyaország kebelére.
Csakhogy a világ érdekei mást kívántak s tán az akkori anyaország is elrontott valamit.
És jött Trianon, a legnagyobb metamorphosis. Az európai Erdély beilleszkedése ezúttal az ortodox törésvonalon túli bizantín módiba.
Ez az új világ aztán a még újabb átmeneti változásokat követően a kommunizmus nagy, mindent átalakító lendületébe sodródott, s ez ötvöződött a hozzá sokmindenben hasonló bizantín xenofóbia őrületéve, – zavaros, de most is egyértelműen a homogenizáció irányába mutató szándékká.
Az Erdélybe mindég otthonmaradó értelmiség, a kintről tudást hazahordó peregrinusok kora ekkor fordul visszájára. Mert „nem lehet”, mondotta Makkai Sándor, s bár Reményik „lehet mert kell”-je is elhangzott, de közben lejárt az önzetlenek és áldozatkészek meg mártírok évadja s ránk köszöntött a liberalizmus formálta értékrend, a valósítsd meg önmagad kora. Így egyszerűen, hétköznapi valóságként s nem a bűn köntösében.
A minden rendszerben permanens, durva romániai homogenizáció nyomása és a kor liberális gondolatvilága aztán együtt fémjelezték a kivándorlás által megvalósuló szétszórattatás évtizedeit. Az etnikai tisztogatás legármányosabb és sokszínű taszítása és a csalóka fogyasztói világ vonzása együtt hatott. A többi már szerencse és hazulról hozott szívósság dolga volt.
Románia tehát, akár a többi trianoni utódgazda, bekötött szemmel rohan a demográfiai katasztrófába, s nem látja, hogy a homogenizációs sikerekkel csak eltakarja saját vesztének biztos perspektíváját. Pedig együtt talán még mehetnénk valamire. A „szégyenkaloda” egyre jobban kirajzolódó kis országai együtt, csakis együtt, talán még tehetnének valamit a fennmaradásért s ez akár Európa megmenekülését is jelenthetné.
Jelek szerint azonban sem ama bizantín, sem pedig eme nyugati világ nem akar tovább látni a saját pillanatnyi érdekét jelképező orránál.
Ebbe a helyzetbe ágyazódik bele az utóbbi évtizedek során lezajlott szétszóródásunk története is.
*
Harmadszor próbáltuk összegyűjteni azt a keresztaljat, amelyet az erdélyi magyar orvosok szerteszórt, de lélekben reményeim szerint még létező közössége alkot.
Keresztalj ez, mert lelki zarándoklatra kel minden reggel, s miközben a világ megannyi táján végzi munkáját, éli gondokkal s néha örömökkel teli életét, hazagondol a Kárpát-karéj kettősségében: védelmében és szorításában,- a megmaradásért küzdő kisebbik hazára.
De kettősség jellemzi sorsát azért is, mert a gyógyítóknak ez a különös – és mi tudjuk igazán mennyi értéket hordozó, szertehordozó, mondhatnám tékozló – társasága keresztalj és kereszthordó is egyben. Ugyanis bárhol voltak vagy vannak a világban, valójában az Isten képmására teremtett embert szolgálták, szolgálják, de mégis valaha mindegyikükben világított vagy – ha nem hagyták – pislákolt a remény, hogy munkájukkal majd az övéiket szolgálhatják. Sokuk számára hiába. S ez egyáltalán nem bűnös xenofób remény volt, sőt inkább a kötelesség bennük valaha elplántált vagy tán éppenséggel genetikailag kódolt csírája. Az őket kitaszító – valóban xenofób világ – kevesektől kaphatott többet, mint éppen a romániai magyar orvosoktól, akik közül sokan olyan helyeken szolgálták őket, ahol sajátjaik erre nem voltak képesek. Különös fintora a sorsnak, hogy az anyaországba távozottak többsége is az itteni lehetőségek közül a nehezét vállalta vagy kapta.
A történelem ezeknek a ma még élő generációinknak más sorsot szánt, küzdelmesebbet, s mégis elmondhatjuk, hogy sikerült helytállniuk. Nem volt könnyű és szerte a világban ott domborulnak az ezt igazoló sírhantok is. Azok az emberek azonban, akiknek szolgálatában közülünk annyian idegenben pihentek el, fejet hajtanak e sírhantok láttán.
Túl szépnek s patetikusnak tűnhet talán ez a megállapítás, mégis ha leltárt készítünk az általunk ismert eltávozott s Isten kegyelméből még élő, az itt megjelenni nem tudó vagy az itt megjelent szerencsés kollégákról, el kell ismernünk, hogy igen komoly valóságalapja van az irántuk érzett megbecsülésnek.
Kevés kivételtől eltekintve ez a társaság – a mostani definíciónk szerint – a MOGYE neveltjeiből került ki. Az a kevés kivétel – aki más egyetemeken végzett – is szorosan kapcsolódik a többiekhez szenvedésben, sikerben egyaránt.
Az első sorok már jórészt eltávoztak, de még vannak élő tanúk a hőskorból. Sokan emlékeznek még arra az időszakra is, amikor áldozattá lettünk s tovább hullámzott a minket felnevelő intézet sorsa rossz és mégrosszabb között, mind a mai napig. Erről ma a leghitelesebb tanú fog beszámolni nekünk.
De a sok jó mellett ne takargassuk a rosszat sem. Nem ünneprontás ez, hanem szembenézés a valósággal. Éppen a napokban volt alkalmam egy kiterjedt blogvitát átnézni s ott olvastam a következőket, egy az erdélyiekről – saját bevallása ellenére – általánosító véleményt mondó értelmiségi blogertől: „Önzö, erőszakos, akarnok, mindent kihasználó embereknek ismertem meg azokat, akikkel én találkoztam. Nem általánosítok, de mindenesetre fenntartással vagyok irántuk.”
Az utóbbi 35 évben hosszasan volt alkalmam a kérdéssel foglalkozni. Valóban akadt olyan eset is, amikor pirulnom kellett, de ez igencsak ritka volt az ellenkezőjéhez mérten. Az anyaország közege, ahol ezek a vélemények előfordultak, nem volt képes felismerni a kétszeres teljesítményre kényszerítő környezetből érkezett igyekezetének valódi magyarázatát. Minden erőfeszítése, minden sikere tűnhetett törtetésnek, mindent kihasználásnak. Pedig egészen másról volt szó és ezt éppen a nyugatabbra távozottak esetében láthattuk. Ott ez nem volt annyira feltűnő, s ha igen, láss csodát, hasonló véleménnyel voltak az anyaországi magyarról is, aki hozzájuk viszonyítva, szintén nagyobb nyomás alól érkezve, nagyobbat teljesített.
Így néz ki a felületes, rosszhiszemű véleményalkotás, mely sok fájdalmat okozott sorainkban is. De nem meghátrálást. És ez a lényeg.
Az a nemzettudat, az a munkamorál, az az elkötelezettség szakma és közösség iránt, bizony jó kovásznak bizonyulna ma is itt.
Az idők azonban változnak.
Az elvándorló orvos, ma már távolabbra tekint. Pedig ma már nagyon jól fogna errefelé is. Csakhogy az új idők új gondolkodásmódja másként munkál új s egyre újabb korosztályokban. És nincsen már jogunk ítélkezni afelett, hogy ez helyes, avagy nem, s ha igen, akkor mettől-meddig.
A szétszóródott erdélyi magyar orvosok néhány ezres csoportjának életútja, megítélése, megbecsülése vagy rosszhiszemű félremagyarázása csak az egyik, de igen szemléletes, példája a fogyó erdélyi magyarság sorsának.
Ezt áttekintve sok hasznos következtetés vonható le és talán még kidolgozható olyan gyakorlatban megvalósítható elmélet, amely a kárpát-medencei magyarságnak a megmaradást egyedül biztosítani képes egysége irányába hat.
Ezért kell időnként összegyűlnünk, s ha egy-egy generációban fogy az erő s ő maga is fogy, az utána következők is össze kellene dugják fejüket a kollektív bölcsesség erejének reményében.
Nem könnyű ez s ezt éppen a szervező munka során tapasztalhattuk. Hiszen az összesen ezret is meghaladó cím begyűjtése hatalmas ellenállásba ütközött. Elsősorban a passzivitás, a legkisebb cselekvést is másokra hárítás akadályába, de a megváltozott „szép új világ” bizalmatlansága is nagy akadály volt. Hajdan hátukat egymásnak vető magyarok ma már nem mernek egy címet, egy telefonszámot egymásra bízni? Hiába van, aki vállalja az erőfeszítést az összeterelés szép feladatát, ha a bizalmatlanság jegyében még a kapcsolattartás is ellehetetlenül.
Cím, lakhely nélküli emberekké váltunk?
Ez is a hazátlanná válás egy formája lenne?
Önként akarnánk bozgorrá válni?
Amíg lehetséges fogjuk egymás kezét s próbáljuk meg mi kidolgozni és megmutatni az egységes magyar gondolkodás módozatait és lehetőségeit.
Közülünk sokan vannak, akik még napi munkájukkal tudják építeni a magyarságot és az erdélyi gondolat példájával állni a halványodó összmagyar gondolat újjáépítéséhez. Mások, az idősebbek, tapasztalatukat és megbecsült életpályájuk tekintélyének súlyát állíthatják szolgálatba.
Mindent el kell követnünk, hogy ilyen és hasonló alkalmakat szervezzünk, de a mindennapok tevékenysége során is gondoljunk arra, hogy az összetartozás érzésének ápolása nélkül úgy süllyedünk el a népek tengerében, hogy nem csak önmagunk tűnünk el, de az emberiség számára is értéket jelentő kultúrkörünk is, az ehhez szervesen tartozó szomszédokkal együtt.
Minden minket erodáló, az etnikai tisztogatás bármely módszerével homogenizáló utódállam, akkor, amikor a költő által látomásosan leírt sírt ássa nekünk, saját sírját is ássa. Kötelességünk tehát a lehetetlent is megkísértve megpróbálni, hogy eljuttassuk süket füleikbe az üzenetet, – mely szerint, ha valamikor könnytelen szemekkel remélnek állni az elsüllyeszteni oly régen vágyott nemzet sírja mellett, abban majd felismerhetik – rövid időn belül bekövetkező – saját sorsukat is.
Az utóbbi hetek hírei ismét metamorphosisról számolnak be a román Erdély-politikában, kisebbségpolitikában. Az otthon maradottak felé tekintünk nap, mint nap és figyeljük, hogy valóban gyökeres fordulatról van szó, vagy a belpolitika átmeneti játékáról? Még gyakorlott szemeink is nehezen ismerik ki ezt a bizantín politikai játszmát. A szomorú, hogy mint sajnos megtapasztalhattuk, Európa nem foglalkozik ilyen gondjainkkal, Európa nem véd meg. A magyarság Európaszerelme viszonzatlan szerelem maradt egész történelme folyamán. És ezt jól tudja a román politika is. A szlovák teszt is birtokukban van már.
Kedves Barátaim!
Orvosok gyűltünk ma itt össze hozzátartozóinkkal s remény szerint baráti körükkel és érdeklődőkkel együtt is. Magyarok. Értelmiségiek. Gondolkodó és gondokat hordozó emberek.
Legyen ez az alkalom is az értelmiség felelősségének egyik ébresztője, ami egyáltalán nem zárja ki az újratalálkozás örömét, sőt általa még erősebbé válik.
Találkoznunk szükséges, amíg csak él bennünk a lélek, találkozni és átadni egymásnak ez erőt ahhoz az örök feladathoz, amelyet az annyi metamorphosison átment szülőföld plántált belénk s melyhez az igazságunkat legjobban ismerő Teremtő is erőt adott és ad, küzdelmes életünk legvégső állomásáig.
Itt ezen a fórumon is megismétlem a legfontosabbat: Merjünk magyarok lenni, merjünk erdélyiek lenni, merjünk megmaradni önmagunknak s így szolgálni az összmagyar megmaradást, az európai megmaradást.
Kívánom, hogy mindenki lélekben megerősödve térjen haza e találkozó után és próbálja elvinni azt az üzenetet, hogy szükség van ezekre a találkozásokra most és a jövőben is, hogy érdemes támogatni ennek kísérletét, ha kell egy kis erőfeszítés árán is.
Akkor talán legközelebb többen leszünk és sokszoros erővel járulhatunk hozzá a felelősségünknek megfelelő feladat sikeréhez.
Érezzétek jól magatokat.
Dr. Szász István Tas