Szenczei László születésének 110. évfordulóján ismét elmondható, hogy a korszak nem kevés elfeledésre szánt írója közé tartozik. Egyes enciklopédiákban csupán fordítóként aposztrofálják, máshol kritikusnak, műfordítónak nevezik, talán a wikipédia adja legösszetettebb definícióját, mikor erdélyi magyar elbeszélő, műfordító, irodalomkritikus, filozófusként említi.

Azt, miszerint munkássága hátrahagyott hírénél mindenképpen jelentősebb volt már az is bizonyítja, hogy a Helikon is meghívta soraiba.

Gyulafehérváron született 1909. július elsején, de pályafutását 1941-ben történt Budapestre költözése után már a magyar fővárosban fejezte be 1980. szeptember 30-án.

Középiskoláit Gyulafehérváron végezte, francia irodalmi és filozófiai tanulmányait Budapesten kezdte, majd Kolozsváron az I. Ferdinánd Egyetemen folytatta.

Szenczei munkásságát a tárgyilagosságra törekvő, a valóságot szemlélő és ábrázoló hajlam hatja át, s ennek is lehet következménye, hogy sokan egyoldalúan a „baloldal írójának” könyvelték el. Első regényében (Székely Apokalypsis 1935.) már a realitásérzék erős nyomait vélik felfedezni kritikusai, vagyis: „a francia realisták nyomán a »tárgyilagosság«-ét, s hogy kifejezője a kor realitásaival való illúziómentes szembenézés igényének.” Források szerint 1942-ben kiadott Apáczai-regénye: A halál és tanítványa szintén lehetővé tett egy „baloldali” értelmezést. Mint idézik: „Balogh Edgár »a tisztánlátásért küzdő kisebbségi csoport egyik írótagját« köszöntötte benne, Apáczaiban pedig »nemcsak a nemzeti iskolamestert« látta, hanem »a demokrata politikust« is.” Utóbbi megjegyzés a kor szellemét ismerve ne lepjen meg senkit, hiszen az anakronizmus félrevezető eszközei akkoriban (is) használatosak voltak.

Bogdán László az író centenáriumán az Ábrándok nélkül című írásában mondja: „A fiatal író regényéből hiányzik minden idealizmus, a komor valóságra összpontosít, semmifajta romantikus ábránd nevében nem kívánja »szépíteni« azt (…)”

A hivatalos megemlékezésekben olvashatjuk: „Tevékeny résztvevője volt annak az irodalmi vitának, melyet a fiatal erdélyi írók elődeik konzervatívabb felfogása ellen vívtak.”

Első írásait 1933-ban közölte az Erdélyi Helikon, aztán sorra jelennek meg a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Hitel, a Korunk, a Pásztortűz, a Magyarok oldalain. A Helikon íróközössége 1936-ban hívja tagjai közé.

1940-ig a Brassói Lapok irodalmi rovatvezetője, majd 1941 után Budapesten a Revue Danubienne, később az Új Magyarország c. lap munkatársa. 1957-től a Nagyvilág rovatvezetője volt. A negyvenes évek elején a rövid életű kolozsvári Termés írói körével Budapestről is tartja a kapcsolatot.

1942-ben a Helikon-i nyilatkozat aláírói közé tartozott. Ezért is érdemes röviden utalni ennek szellemére. Ezzel kapcsolatban Dávid Gyula igazít el: „Nincs itt most idő (…) arra, hogy a helikoni íróközösségnek ezt az 1942-es vécsi találkozón elfogadott, s a magyarországi közszellem és a magyar kulturális kormányzat felé kritikus hangvételű nyilatkozatát (amelyet visszaemlékezések szerint szintén Tamási Áron fogalmazott) részleteibe menően ismertessem. (…) A történelem akkor nem hagyott időt arra, hogy »az erdélyi lelkiség« mint »óriási társadalmi és politikai érték« – Teleki Pál elvárása szerint – beépüljön a magyar életbe és érvényesítse abban a maga jó irányú hatását. Utána pedig olyan korszak kezdődött, amelynek vezérszónokai mindenestől kiiktatták volna a helikoni örökséget a magyar szellemiségből. Az 1942-ben megfogalmazott gondolatok azonban – ki nem mondva – abban a sötét korban is meghatározták az erdélyi/romániai magyar szellemiség legjobbjainak magatartását.” Figyelemreméltó a transzszilvanizmussal kapcsolatos vitatkozó cikksorozata. „Transzilvanizmus igenis volt, s nem csupán mint jelszó és mítosz, hanem mint eleven valóság. A probléma az, hogy miért nincs transzilvanizmus.” Válasza itt eltér a legegyszerűbb és egyszerűségében is hihető magyarázattól, amely szerint a transzszilvanizmus csak három nemzet közös akaratából lehetséges, a magyar szándék azonban magára maradt. A Korunk 1938/1 számában A transzilvanizmus és az erdélyi fiatal irodalmi nemzedék problémájához című írásában ezeket mondja: „Az eredeti transzilvanizmus azóta lényegbevágó fejlődésen ment keresztül: változatos színeit és ágazatait elvesztette, köre fokozatosan összeszűkült, ami megmaradt belőle, az csupán a jelszó, és egy talpraesett regionális irodalom… Ez a regionális irány azóta legyűrte versenytársait, kiküszöbölte vagy mellékszerepre szorította őket és patriarchális kevélységgel megkoronázta magát.” Az olvasóra bíznám e vélemény értékelését, de annyi igaz, hogy gondolatébresztő.

Jellemzője a filozofikus hajlam, a kor lelki problémáit már első regényeiben is górcső alá veszi.

Már a Hitel első számaiban jelentkezik ilyen jellegű gondolataival. Ebből idéznék: „Az emberi lényt kettősség emészti, mert lényegének egyik felével gazdasági és társadalmi, másik felével pedig misztikus és egyéni (…) a gazdasági és társadalmi kétségtelenül alépítmény, s a misztikus és egyéni pedig felépítmény, de ez nem jelentheti azt, hogy komoly értékviták merülhessenek fel közöttük”. Szenczei a két oldalt egyenlő fontosságúnak mondja, majd így folytatja: „Az igazi létező nem ők, hanem a belső ellentétektől szaggatott egységes emberi egyén és egyének. (…) Szembetűnő, hogy a mindenkor adott gazdasági társadalmi és misztikus-egyéni viszonyok egymásnak mennyire kerékkötői.(…)” Szerinte a tiszta gazdasági észérvekre építő társadalmak tagadják a lelki egyéniséget és kényszerzubbonyba kötik. Később ezt írja: „A természet nem ismer politikai viszonyokat”.

De ezt is olvashatjuk: „(…) minél tárgyilagosabb rendszerbe foglaljuk azt, ami az emberiség gazdasági-társadalmi részéhez tartozik, annál határtalanabb lesz az ember transzcendens szabadsága.” Majd így folytatja: „Ha az emberi akarat, technika és tudomány egyszerre olyan objektív rendszerbe kényszerítette az emberiség gazdaságtársadalmi anarchiáját, hogy egyéni szeszély, érzelmesség, hagyomány és szellemi merevség abból egyszersmindenkorra kiküszöböltessék, az isteni és emberi erkölcs olyan döntő csatát nyert, amilyent csak keveset ismer a genézis.” Korunk valóságának tapasztalatai ezt a véleményt számos általa nem sejtett jelenség és főleg szándék miatt cáfolják, ugyanis mintha a „misztikust és egyénit” úgy tagadnák, hogy az istenített egyéniben azt a „gazdaságival és társadalmival” helyettesítenék? De ezen csak Szenczeivel együtt lenne igazán érdekes elmélkedni, hiszen ismételjük csak meg véleményét, mely szerint a tiszta gazdasági észérvekre építő társadalmak tagadják a lelki egyéniséget és kényszerzubbonyba kötik.

Aztán a Hitel 1937/1 számában a liberalizmusról értekezik. Tanulmánya – utóbb bebizonyosodó tévedései ellenére – igen sokat segít azzal, hogy a téma átgondolására késztet, s ehhez fonalat is biztosít. Nem véletlen, hogy a Hitel oldalaira befogadást nyert. Albrecht Ferenccel vitázva így fogalmaz: „(…) összefogni e történelmileg különböző korszakokat a »gazdasági liberálizmus« fogalmába, s ezt az államtörténelmi kategóriát egy kalap alá hozni a politikai liberálizmussal, mely szervesen összefüggő és fejlődő jogrendszer – nyilván azzal a célzattal, hogy a »gazdasági liberálizmus« történetkritikailag hamis és képtelen fogalmával diszkreditáljuk a politikai liberálizmust, – történettudományosan aligha helytálló. Semmi sem bizonyítja jobban, mennyire áltörténelmi kategória az u.n. »gazdasági liberálizmus«, mint éppen az, hogy bár a XIX. század végén és a XX. század elején már mindenütt a szervezett gazdálkodás váltotta fel a szervezetlent, mégis ebben a korban szállotta meg a politikai liberálizmus a maga természetes határait, ebben a korban alakult ki a parlamentáris demokrácia, a teljes politikai jogegyenlőség. A liberálizmus távolról sem jelent szervezetlenséget, csupán bizonyos jogok érvényesülését a szervezetben.”

Szenczei Albrechtet idézi, aki szerint a liberalizmus mint politikai eszme a francia forradalomban jelenik meg először, s ebben éltünk 1780-tól 1920-ig, majd elkezdődik ennek lebontása. Ezt követően kifejti, hogy „(…) a feudalizmust nem a liberalizmus, hanem a monarchia bontotta le, amikor a központosítással a hűbéri kötelékeket megszűntette, a bárók felségjogait felszámolta (…)”.

Az olvasóban önkéntelenül is felmerül az a furcsa gondolat, hogy milyen érdekes lenne, ha egy Új Zrínyiász-i csodában feltámadó Szenczei elolvashatná e sorait a szerinte nem létező gazdasági liberalizmus garázdálkodása közepette, amikor éppen az általa lebontásra szánt állam segítségével áll talpra a szintén általa ásott gödrökből, és a politikai liberalizmus ármányos eltorzításáról, melynek a politikailag korrekt vagy másként píszi nevű fegyvert használó hívei most éppen létében veszélyeztetik Európát.

Munkásságát összefoglalni csak hosszabb írásban lehetne. Fő művei a Magyar Életrajzi Lexikon szerint:„Székely apokalypsis (elbeszélés, Kolozsvár, 1935); A halál és tanítványa (Apáczai Csere János életének regénye, (Budapest, 1943); Az erdélyi magyarság harca (Budapest, 1946); A magyar-román kérdés (történeti és politikai tanulmány, Budapest, 1946); Ócskavas (öt groteszk játék, Budapest, 1976); Nem mindenki jut el Floridába (dráma, Budapest, 1980.”

Ugyancsak innen idézzük a vele kapcsolatos irodalmat: „Koós Károly: Erdélyi Helikon (1940); Arató András: Magyar Csillag (1943); Odor László: Egymásra vagyunk utalva (Műfordítók műhelyében, Élet és Irod., 1975. 27. sz.); Bikácsy Gergely: A hetvenéves Sz. L. köszöntése (Élet és Irod., 1979. 27. sz.); Kiss Gy. Csaba: Sz. L. halálára (Nagyvilág, 1980. 12. sz.); Szávai János: Sz. L. (Élet és Irodalom, 1980. 40. sz.); Dávid Gyula: Sz. L. (Utunk, 1980. 41. sz.); Szász János: Sz. L. (A Hét, 1980. 42. sz.)”.

Elismerései, díjai után eredménytelenül kutattam. Méltán mondhatjuk hát, hogy legnagyobb elismerése a Helikon közösségének megtisztelő meghívása és maguk közé fogadása volt.

Szász István Tas