Amikor arra kaptam felkérést, hogy Nyirő Józsefről emlékezzek meg nem egészen 5 percben, nem akartam vállalni a feladatot, hiszen ismerve az életművet s különösen az élet, sőt halál-utat, ennek egy felkent irodalomtörténész sem tudna eleget tenni. Végül a Hitellel testvér Helikonhoz kötődő hűségem és a Várvédő szerkesztőinek barátsága mégis arra késztetett, hogy megpróbáljak eleget tenni a lehetetlennek. A kor szellemét tükröző – nem hátsó szándék nélküli – bálványromboló hangulat közepette összeállított rövid megemlékezésem elkészítésében Kónya Hamar Sándor kutatásainak rendelkezésemre bocsátott összegzése segített. Nyirő József Székelyzsomboron született 1889. július 28-án és Madridban halt meg  1953. október 16-án. Életművét, valamint életútját az irodalomtörténet és a politika két oldala, a napjainkra jellemző egyoldalúsággal közelíti meg. Munkásságát – más, megannyi író és költő történetétől eltérően, ahol elválasztották az életutat az életműtől – megpróbálják tendenciózusan és az anakronisztikus értelmezést alkalmazva támadni. Egy ilyen rövid megemlékezés nem elegendő a magyarázatok felsorolására, de az életútban felmerülő támadható pontokra minden esetében van jól érthető magyarázat, amennyiben hajlandók vagyunk az akkori történelmi események mentén gondolkodni. Ha azonban az életmű irodalmi és a nemzettudatra gyakorolt súlyát mérlegeljük, kétségtelen, hogy emellett minden felhozható kérdőjel eltörpül. A Kairosz által kiadott Arénába űzve című művében így ír Nyirő József: „… Életrajzomat tulajdonképpen a vízbefulladásommal, tehát halálommal kellene kezdenem. A Homoród vize az udvarunk közepén folyt, és én a megáradt folyóba estem. A húgom sikoltására az apám utánam ugrott, s e meggondolatlan cselekedetének köszönheti az utókor és az irodalom, hogy a nyakába szakadtam.” A pappá szentelt, majd a civil életet választó szerző munkásságát azok, akik e megemlékezést hallgatják, vagy olvassák, jól ismerik. Erről tehát nem tisztem sem felsorolásként, sem mint értékelő megszólalni, annál inkább arról, amit Nyirő üzen a mai magyarságnak is. Üzen, mert nemcsak írásának szépségei, a székely világ ábrázolásának mesteri módja tette kiűzhetetlen részesévé a XX. század egyetemes magyar irodalmának, de azok a gondolatok is, amelyek napjaink magyarságát képesek erősíteni. Az az ellenoldalról kárhoztatott úgynevezett kormányzati hozzáállás, amely Nyirő jelentőségét az életmű alapján határozza meg, éppen ezeknek a nemzettudatot erősítő nélkülözhetetlen üzeneteknek tudható be. De, hogy egy másik oldali véleményt is felemlítsünk, Harmat Árpád ezeket írja: „A jelenlegi magyar vezetés magasztalja, és »hősei sorába« emeli Nyirő Józsefet, akinek újratemetését, hírnevének restaurálását kiemelt feladatának tekinti. (…) A mai magyar jobboldal különleges és vállalható ikont talált Nyirő József személyében, akinek papi múltja, nyilasokat támogató politikai pályafutása egyértelmű baloldal és kommunista ellenessé teszi a róla kialakult összképet. Ugyanakkor írói munkássága, és valóban értékes művei a feddhetetlenség látszatát is rávetítik. Kétségtelen, hogy Nyirő József a magyar irodalom tehetséges alakja volt. Ám azon eszmék, melyekkel azonosult és az a rendszer, melyet támogatott a magyarság történelmének tragikus és vállalhatatlankorszakához kötik.Elgondolkodtató, hogy valóban ilyen ikonokra és példaképekre van e szükségünk, pont a jelen idők egyébként is megosztó világában.” Amennyiben Harmat Árpádról a jóhiszeműséget feltételezzük, akkor ezekért a sorokértr csakis az őt is félrevezető információkat kárhoztathatjuk. Mert ezekből bőven állt és áll mindenki rendelkezésére.  Nem maradhat ki az újratemetés körüli vita megemlítése sem. Az interneten ezt olvashatjuk: „2010-ben, halála után 57 évvel a szoborállító alapítványok képviselői megállapodtak a Nyirő család leszármazottaival arról, hogy hazahozzák és szülőfalujában újratemetik Nyirő József hamvait, valamint a magyar állam támogatásával átfogó programsorozatot szerveznek az író szellemi hagyatékának méltó ápolása érdekében. A 2012. pünkösd vasárnapjára tervezett újratemetés azonban politikai feszültség forrásává vált Románia és Magyarország között.” Erről nem tisztem nyilatkozni, de annyit meg kell említenem, hogy a temetés körül honi körökben támasztott vihar előtt ilyenről nem tudtunk, hiszen az író özvegye hazatérhetett Erdélybe, és tudtommal a Román Írószövetség kegydíját is élvezhette. A hisztériakeltés tehát „művi” volt, s arra természetesen odaát is mindenkor akad vevő. Most pedig ismerkedjünk néhány momentummal a „hamis példakép” történetét gondos kérdőjelekkel tarkító időszakból, Kónya Hamar Sándor kutatásai nyomán is. Az első adat, amit a számomra kellemetlen névazonosság miatt különösen fájlalok, egy Szász István nevű ismert újságírótól, az Utunk folyóirat egykor volt szerkesztőjétől származik. Elég a címet felemlítenem: „Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író nyílasbérenc politikai pályájáról”. Másokkal együtt leginkább az antiszemitizmus vádjával sikerült besározni. Először a harmadik zsidó-törvény (1941) megszavazásával vádolták. Nos, Nyírő József akkor még nem is volt behívott képviselő, hiszen csak 1942-ben hívják be a szintén behívott román képviselők (mert ilyen is volt) passzivitása miatt megüresedett helyre. Az ugyancsak vád alatt álló Albrecht Dezső, aki a sárga csillag ellen tiltakozik és kijelenti, hogy „Aki pedig kereszttény, az soha nem lehet antiszemita. Tehát nincs keresztény antiszemitizmus”, Mikó Imrével együtt az Erdélyi Párt nevében emlékiratot szerkeszt, amelyben a zsidó kérdés brutális kezelése ellen is tiltakozik. Az Erdélyi Párt részéről ezt mindenki, köztük Nyírő József is aláírja és Teleki Béla elnök adja át Sztójay miniszterelnöknek. Mi több, Nyirő az Új Kelet c. cionista lapban feleségével együtt világosan kiáll a zsidóság mellett. Közben azonban eszünkbe juthat az Úz Bence Róth Sámijának rokonszenves alakja is. Bírálják azért, mert az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozóról, ahol Szabó Lőrinccel együtt volt meghívott, lelkesen ír. Nem számolhatott azzal, hogy az akkori propagandaminiszter Goebbels, a házigazda, utóbb milyen árnyékot vet majd minderre. Medvigy Endre a kiváló Nyírő kutató joggal mondhatja, hogy „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata” volt az említett írás. Aztán az erdélyi zsidó származású magyar írók mentesítési ügyében is aláírását adja. Sőt, személyes levélben kéri Ligeti Ernő és felesége, Bíró József és Tamási Áron felesége szülei számára a mentességet. Nemhogy egyetlen antiszemita sort nem olvashatunk írásaiban, de a náci németbarát Magyar Futár ellenében létrehozott Magyar Erőt szerkeszti. Sajtófelelőse a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportnak. Az pedig, hogy több társával együtt nem mond le képviselőségéről a nyilas puccs után, csakis azért van, mert akkor elvitték volna őket is a frontra. A rövid, maradék idő alatt azonban csak két kulturális kérdésben szólal fel S ami a legerősebb bizonyíték, hogy 1945-ben a legszigorúbb ellenőrzések idején, nem nyilvánítják háborús és népellenes bűnösnek. Szomorú dolog és beteg korunkat jellemzi, hogy ezen hamis és anakronisztikus vádak miatt, nem az életművel, hanem a besározott nagy író mentegetésével kell foglalkoznunk. Számunkra viszont sokkal érdekesebb az, hogy halálát érezve mit mondott az író: „Nem, nem, itt nem tudok meghalni, akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem. Minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni, hallatlanul megkényszerített képzelettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, a Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, a fehéren villámló nyíreseket, az elvesztett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemem előtt. Így talán könnyebb lesz”. Ezt olvasva talánérthetőbb, hogy jeles írónk végakaratának végre eleget próbált tenni az utókor. És most az ünnepelt szerzőnk életművét kiválóan ismerő, Medvigy Endre szerkesztésében megjelent, Mi az igazság Erdély esetében? című Nyirő könyv bevezető sorain át olvassunk bele az említett nekünk is szóló üzenetekbe, abból is az egység ma nélkülözhetetlen hétköznapi magyarázatába: „Egység az, amikor a kisebbségi sorsban Erdélyben a három püspök, a katolikus, református, unitárius havonként leült egymás mellé, és szép szeretettel megtraktálták összes egyházi s iskolai ügyeiket, a közös állásfoglalást sérelmeik és a fenyegető veszedelmek ellen. Egység az, amikor az erdélyi magyar falu legegyszerűbb napszámosa is odaadta a maga jószántából és meggyőződéséből kenyere felét is a templomra, magyar iskolára, betűre, valamint szép magyar célra. Egység az, mikor együtt sírtunk, ha akárki, egyetlen magyar is meghalt, mert vele ismét eggyel kevesebb voltunk, és tele volt az arcunk örömmel, ha új kis magyar született, mert vele ismét többen voltunk, és tudtuk, hogy nem születhetik annyi magyar, amennyire azon az áldott földön szükség lett volna. Egység az, amikor éhesen, ezer veszedelem közt, rongyos nadrágban, állandóan a börtön árnyékában írtunk, daloltunk, mesét mondtunk, védtünk mindent, ami magyar, főképpen a megtámadott és veszélyeztetett édes anyanyelvet az ajkon, és nem volt az a közömbös cselekedet, hogy ne ilyen természetfölötti, magyar szempontból végeztük volna. Fegyvertelenek, elnyomottak, üldözöttek voltunk, de hitünket és igazságunkat soha fel nem adtuk. Ilyen egységet adjon az Isten nekünk, de minél előbb, és annak érdekében világososítsa meg minden becsületes és igaz magyar értelmét.” Hogy ki volt Nyirő igazából, talán ezekből a sorokból hitelesebben kiolvasható. Rövidre zárható azonban a történet az interneten szereplő szakmai végkövetkeztetéssel: „Magával sodró stílusa külön fejezete a magyar irodalmi nyelvezetnek. Játékos fordulatok, ízes tájnyelvi elemek, szólásmondások együttes jelenlétéből adódik az írói egyéniséget meghatározó kifejezésmód. A kelet-európai változások után szertefoszlik az életművét megbélyegző politikai légkör is. Könyvei sorozatban jelennek meg Magyarországon és Romániában is.” A fenti bekezdés egyik része már valóság, a másikat még csupán remélhetjük. Szász István Tas