Menü Bezárás

Makkai László száz évvel ezelőtt, 1914. július 10-én született Kolozsváron, az erdélyi és magyarországi szellemi életben és a református egyház életében rendkívül fontos szerepet játszó családban. Bölcskei Gusztáv szavait idézve: „A Makkai család hosszú évtizedek óta meghatározója a magyar reformátusok szellemi, lelki életének. Különböző tagjai – a maguk szolgálati területén – maradandót alkottak, és segítették az egyház szolgálatát, és az egyház szolgálatának társadalomban való  hatékony megjelenítését”. Ez az idézet méltán terjeszthető ki az egyház köreit jóval meghaladó (magyar történelmi hagyomány szerint azzal mindenkor összefüggő) kulturális területekre is.

Apja, Makkai Sándor püspök, író, alapító tagja volt a Helikon munkaközösségének, s nem véletlen, hogy a tömény szellemi közegben nevelkedő és rendkívül tehetséges László, már 16 évesen publikál – első írása az Ifjú Erdélyben 1930-ban jelenik meg –, sőt 18 évesen még az Erdélyi Helikon folyóiratban is jelentkezik. Itt 1932-36 között 14 írása kerül közlésre.

Középiskoláit 1932-ben szülővárosa Református Kollégiumában fejezi be. Felsőbb tanulmányait a kolozsvári román egyetem történelem szakán kezdve, később Budapesten és Bázelben folytatja, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen végez művészettörténet szakon.

Apja, az erdélyi szellemi életre nagy hatást gyakorló „Magunk Revíziója” című tanulmányának megírását követően, a fokozódó román nacionalizmus nyomását nem bírva írja le a kisebbségi létben való továbbmunkálkodásra vonatkozó és akkor jelentős visszhangot kiváltó rövid mondatot: „Nem lehet”. Erre érkezik sokak mellett Reményik Sándor válasza a: „Lehet mert kell”, s folytatódik aztán – a talán először Albrecht Dezső által kimondott – „Ahogy lehet”-tel.

A család az anyaországba repatriál, s így az ifjú Makkai – mint láthattuk – tanulmányait már ott fejezi be. 1936 és 40 között az Országos Széchényi Könyvtár, 1940-41-ben a Miniszterelnökség tisztviselője.

1935-ben, utolsó kolozsvári diákévében, alapítja barátjával, Venczel Józseffel a Hitel című, később igen fontos szerepet betöltő folyóiratot. A lap első hat számának megjelenése után, távozásukkal és anyagi gondok miatt megszűnik, hogy aztán Venczel József három újabb társat felkérve ismét elindítsa – immár oktáv formátumban – a Hitel negyedévi folyóiratot. Utóbb ez a Helikonnal és Pásztortűzzel, mintegy munkamegosztásban dolgozva, nemzetpolitikai szemleként működik tovább, – 1940 után ismét Makkai László szerzői közreműködésével. Ő ugyanis visszatér szülővárosába, és 1941-től Kolozsvárott az Erdélyi Tudományos Intézet tanára, majd 1942-ben a kolozsvári tudományegyetemen magántanárrá habilitálják, a Román történelem, különös tekintettel balkáni és magyar kapcsolataira c. tárgykörből. A Hitel folyóirat munkatársai között a nemzetiségi és román történelmi kérdések szakértőjeként vállal jelentős szerepet. A román történelem alapos ismerete és a széleskörű forrásfelhasználás nagyban járul hozzá tárgyilagos múltszemléletéhez. Tanulmányait a Hitel mellett az Erdélyi Múzeum és az Erdélyi Tudományos Intézet évkönyvei is közlik. Újabb kolozsvári évei alatt fontos munkája az Erdély magyar egyeteme (Kolozsvár 1941) és a Fekete Antallal írott Documenta Valachorum in Hungaria historiam illustrantia (Budapest, 1941). Gáldi Lászlóval szerkesztette A románok története című kötetet. Ebben a tárgykörben további jelentős munkája az Erdély története (Budapest, 1944; francia fordításban: Budapest, 1946). Az erdélyi románok a középkori magyar oklevelekben az Erdélyi Tudományos Füzetekben jelenik meg Kolozsváron 1943-ban. Közben, 1940-44-ben a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetségének titkára, illetve 1945-49-ben a Kelet-európai Tudományos Intézet munkatársa.

Erdélybe visszatérvén és korban is „hozzáigazodván”, 1944-ben még meghívást kap a Helikon csoportba, s így személyén keresztül is kapcsolódik egymáshoz a Hitel és a Helikon szellemi köre. Sajnos azonban már nem marad idő a folytatásra.

A második világháború végén kénytelen Magyarországra menekülni, mert a román hatóságok elfogatóparancsot adnak ki ellene – a szokott módon teljesen megalapozatlanul – „háborús bűnösség” vádjával.

1945-től Budapesten a Teleki Pál Tudományos Intézet, majd annak utóda, az 1949-ben szervezett Történettudományi Intézet munkatársa,1961-től főmunkatársa. Ezután, források szerint, egy időben „átnevelésre” is fogják és mellőzik.

A Magyar-román közös múlt (Budapest, 1948) című könyve igen fontos munkának bizonyul. Miskolczy Ambrus az 1989-es újrakiadás bevezetőjében azt írja, hogy ez a munka „új korszak kezdetét jelenthette volna”, de e helyett megjelenése után Robotos Imre gyalázkodó cikksorozatot közölt a Romániai Magyar Szóban.

1951-ben lelkészi oklevelet szerez, evangelizál. 1949 és 1951 között a Magyarországi Ökumenikus Bizottság főtitkára. 1951-ben Sárospatakon a teológiai akadémia tanárának választják, de az intézmény megszűnik, s így nem kezdheti meg oktatói munkáját. Erre csupán 1971-ben kerülhet sor a debreceni teológiai akadémia egyháztörténeti tanszékén, 1983-tól ugyanitt a vallástudományi tanszéket vezeti. 1972-ben kezdeményezi a Közép-kelet-európai Reformáció Történetének Kutatóintézetét, 1974-től az országos Református Gyűjteményi Tanács elnöke, 1977-től a Confessio folyóirat szerkesztőbizottsági tagja.

Az 1970-es években újra felível történészi munkássága. 1976-tól az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója.A történettudományok kandidátusa címet még 1955-ben, a doktori fokozatot 1970-ben szerzi meg. 1985-ben az MTA levelező, majd 1987-ben rendes tagja lesz.
Akadémiai székfoglalóját Erdély politikai története a X. században címmel tartja meg. Elnöke a Magyar Történettudományi Társaságnak. Csak néhány, egyéb fontosabb munkáiból:Kiadatlan oklevelek Kolozsvár középkori történetéhez (Kolozsvár, 1947); A magyar puritánok harca a feudalizmus ellen (Budapest, 1952); I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (Budapest, 1954);A kuruc nemzeti összefogás előzményei (Budapest, 1956); Paraszti és majorsági mezőgazdasági termelés a XVII. században (Budapest, 1957) stb.

Több évtizedes kutatásainak eredményei jórészt felhasználásra kerültek a nagy vihart kavart háromkötetes Erdély történeté-ben (Budapest, 1986), amelynek társszerkesztője is, majd az Erdély rövid története (Budapest, 1989) című műben. Szerteágazó munkásságának eredményeit egy korlátozott hosszúságú összefoglalóban felsorolni lehetetlen.

Alkotó ereje teljében, 1989. december elsején Budapesten bekövetkezett halála nagy vesztesége a magyar tudományosságnak. Különösen áll ez az erdélyi magyar ügyekben oly fontos szerepet játszó magyar-román kapcsolatrendszer jobb megismerésében vele távozott hatalmas ismeretanyag és az ebből kialakult tárgyilagos szemlélet égető hiánya miatt.

Szász István Tas