Hitel: 1940-41/2

TISZTA VIZET A POHÁRBA

Nagylélegzetű tanulmány megismerésébe vágunk most bele. Tulajdonképpen két – bizonyos szakaszában még egymást átfedő – időszakról szóló írást foglal magába. A románság sorsának először a balkáni évszázadokban megélt, aztán a magyar honba történt betelepülése utáni történetéről közöl alig vitatható gondolatokat, s ezzel feleslegessé tesz megannyi zavaros célú és tartalmú elméletet.

A következőkben kiemelendő részletek magukért beszélnek, és egy gondosan összerakott puzzle módjára adják ki a végső képet. Ezt már csupán továbbfejleszteni lehet, cáfolni alighanem lehetetlen volna. Bár erre is akadnak vállalkozók, ha kell.

A tanulmány bevezető részét nem volna helyes rövidítve közölni, lássuk tehát egészében:

„Azok a nyelvi és művelődési kapcsolatok, melyek a románságot elválaszthatatlanul kötik a Balkánhoz, ma már közismertek és jelentőségüket sem tagadni, sem kisebbíteni nem lehet a tudományos gondolkozás tisztaságának és komolyságának veszélyeztetése nélkül. A román nyelv, amint azt Th. Capidan román nyelvész is egyik kiváló munkájában leszögezi, legalább a Kr. u. VII. századig tökéletes egységben fejlődött, mégpedig olyan területen, ahol közvetlenül érintkezett az albán nyelvvel. Mi több, épen az északi, az u. n. dáko-román nyelvjárásban található a legerősebb albán hatás, bár ezt a román nyelvjárást ma az albánoktól legtávolabbra került, a tulajdonképeni Balkánon kívüleső románság beszéli s épen a mai balkáni román nyelvjárásokban, a macedo- és megleno románban van viszonylag kevesebb albán elem. Nem kevésbbé jellemző az sem, hogy az északi román nyelvjárás a déli (toszk) albán nyelvvel mutat fel közeli kapcsolatokat. Ami a román nyelv régi szláv kölcsönszavait illeti, azok az összes román nyelvjárásokban ugyanazon formai és jelentésbeli változásokon mentek át, tehát a szláv hatás még együtt találta a déli és északi románságot s az is megállapítható, hogy a szláv elemek fő közvetítője a románság mindkét nagy ága felé a bulgár-szláv nyelv volt. Ha a román tudós megállapításaihoz hozzáfűzzük a nyelvészeknek azt a ma már szinte közhelyszámba menő tanítását, hogy a román nyelv más balkáni nyelvekkel együtt közös, ősi balkáni sajátságokat őriz, mindezek tudatában nem kereshetjük máshol a román nyelv és nép szülőhazáját, mint a Balkán félszigeten. Ugyanezt a tanulságot vonhatjuk le a Dunától északra élő románság kultúrájának legrégibb emlékeiből. Nemcsak a görögkeleti vallás és szellemiség, hanem a román egyház szerves kapcsolata az ochridai érsekséggel is beszédesen utal az őshazára s ugyancsak a közös balkáni-ortodox kulturkincset tanusítja az erdélyi románság középkori személynévanyaga mely Kadlec cseh történész tanulságos összevetéséből láthatóan, teljesen azonos az egykoru szerbiai románság személynévanyagával. Szaporíthatnók a nyelvészeti és művelődéstörténeti példákat a végtelenségig, tanulmányunk keretei azonban nem engedik meg ennek az előttünk már amúgy is többek által és kitűnően elvégzett munkának ismétlését. Célunk ezúttal rámutatni arra, hogy a balkáni és északi román társadalom szerkezete milyen közös vonásokat árul el, másrészt pedig megkísérelni a közöttük fennálló – lényeges – különbségek magyarázatát.

I. A BALKÁNI ÖRÖKSÉG

Mikor a románság a történeti forrásokban megjelenik (Kr.u. 976), az ősi kialakulási területről való szétvándorlása már folyamatban van. Az első ismeretes románok valószínű őshazájuktól (a mai szerb-bulgár határvidék) messze délre, a Preszpa-tó környékén tűnnek fel. A nagy szétvándorlás az egész középkoron át, sőt még azután is tartott, de ennek ellenére az egész románságot továbbra is egységesen jellemzi nyelve és foglalkozása. A románság ősfoglalkozása a Balkánon épenúgy, mint a Dunától északra a vándorpásztorkodás, éspedig közelebbről a juhpásztorkodás volt. Ez a foglalkozás annyira jellemző volt az egész népre, hogy a görögök már a XI. században »pásztor« jelentésben használták a »vlah« népnevet (…) nálunk is megtalálható, a számtalan adat közül csak egyet emelünk ki: Pestmegyében 1483-ban szerepel »Gyenge Johannes wolohus seu pastor«. (…)

A középkori szerb királyok okleveleiben s általában az egész Balkánon gyakran emlegetett románok (Vlasi) mindig pásztorok, mégpedig nomád, állandó telepeket nem alkotó pásztorok. (…) Mihelyt (…) a XII. század végétől kezdve, az egyes kolostorok a királyok jóvoltából nagyobb hegyvidéki uradalmak tulajdonosai lettek, a pásztorélet feltételei is megváltoztak. Az új földesuraknak ezután érdekében állt megakadályozni a román pásztorok szabad mozgását (…). Így vált szükségessé a románok részleges földhözkötése, aminek első okleveles nyomai a XIV. század elején jelentkeznek. Az első oklevelekben, melyek románok adományozását is tartalmazzák (…), mindenütt az ismert »sela i vlasi« formula áll és a románokat névszerint sorolja föl. 1308-ban találkozunk először okleveles román »katun«-nal, azaz pásztorszállással, tehát ekkortájt adódott lehetőség arra, hogy a románokat mostmár településük után is meg lehessen különböztetni. (…) Ez időtől kezdve az adománylevelekben a románok többé nem fordulnak elő névszerint, hanem csak a katunok neveit sorolják fel (…). A szerbiai románságnak ez a fokozatos helyhezkötése, illetőleg vándorlási területeinek szűkítése és feldarabolása kettős eredményt vont maga után. A románság egyrészt (…) fokozatosan megtelepedett és a falusi életformák átvételével nyelvileg is beolvadt a szerb lakosságba, másrészt, ha az új körülményekkel megbékülni nem tudott, felkerekedett olyan vidékek felé, ahol ősfoglalkozását zavartalanul gyakorolhatta. Minthogy azonban a keleteurópai gazdasági és társadalmi fejlődés mind inkább a földművelés irányában haladt és az összefüggő nagy királyi területek magánuradalmakra darabolódtak, megakadályozva a vándorpásztorok szabad kóborlását, az ősromán életforma halálra volt ítélve s a középkor végére teljesen el is tűnt volna, ha a balkáni török uralom, feldúlva az alig megindult magasabbrendü gazdasági kultúra kereteit és vívmányait, az életszínvonal leszállításával lehetővé nem tette volna ennek a kezdetleges foglalkozásnak újraéledését. Ezért találunk még máig is (bár napról-napra sorvadóban) nomád pásztorkodást a Balkánon (…) A nomád pásztorkodás csökevényét, az u. n. transzhumálást (nyári és téli legelőknek aránylag nagy területen belül való váltogatását) még a Dunától északra megszállt magyarországi és óromániai románság is egészen a mult századig gyakorolta, mint a nagy ősfoglalkozás iránti kiolthatatlan vonzódás bizonyságát.

Ha összehasonlítjuk a magyarországi románok életkörülményeit a balkáni testvéreikével, itteni megjelenésük első évszázadában teljesen azonos állapotokat találunk. A XII. század végén vagy talán csak a XIII. elején érkező magyarországi románok közel egy évszázadig nem hoztak létre állandó jellegű telepeket. (…)

A magyarországi románok megtelepedésének üteme – alább ismertetendő okokból kifolyólag – jóval gyorsabb volt a szerbiaiakénál, mégis az egész középkoron át gyakran találkozunk bizonytalanul imbolygó, helyüket könnyen változtató román népelemekkel. (…) A XV. század közepén is még így kóboroltak román juhpásztorok a Mezőségen, ahol egyik évről a másikra nyomuk vész, mert továbbállottak új legelőt keresni. (…)

A középkori román települések alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz. Ahol csak ilyeneket részletesebben ismerünk – a legtöbbet Krassó és Temes megyékből – egytől-egyig jellegzetesen kis lélekszámú tanyák. (…) Mivel az adatok hitelességéhez kétség nem férhet, a falvak és a jobbágyporták arányából világosan látjuk, hogy a síksági földművelő magyar telepek egyenként sokkal népesebbek voltak, mint a románok falunak alig nevezhető tanyái. Hasonló arányokkal találkozunk a Balkánon is. (…) De nemcsak a csekély lélekszám különbözteti meg a pásztortanyát a falutól, hanem maga a települési rendszer és az épületek is. A román pásztorok kunyhóit a XIV. században Magyarországon inkább sátraknak, mint házaknak tekintették (…) olvassuk egy 1373-ban kelt pápai oklevélben a szörénymegyei románokról. (…) a katun szó maga is előfordul a Balkánon sátor jelentésben. (…) Magyar területen a »katun« szó ismeretlen, helyette még a románok is a magyar eredetű »szállás« (sălaş) elnevezést használják. (…)

A balkáni és magyarországi román pásztorkultúra kapcsolatainak bensőségét még a fentieknél is meggyőzőbben bizonyítja a románok »nemzeti« adóneme, a juh ötvened. A szerb királyoknak négy oklevelében is részletezve van ez az »oláh jog« (zakon vlachom) értelmében fizetendő adó, mely lényegében 100 juh után 2 juh és 2 bárány, vagy 50 juh után egy bárányos és egy meddő juh adásából áll. (…) a szerbiai és horvátországi oklevelekkel teljesen egybehangzólag állapítja meg nemcsak egy 1446-ból származó oklevelünk (…), hanem a tordai országgyűlés kelt 1548: VIII. tc. is mely az ötvened szedését először szabályozza országosan. (…) Magyar területen már 1256-ban úgy szerepel, mint a románok egyetemes adója, bár »quinquagesima« néven először csak 1293-ban fordul elő. (…)

Amennyire a román társadalom legrégibb formáit ismerjük, társadalmi tekintetben sincs különbség a balkáni és a magyarországi románság közt, értve ezalatt természetesen azt a társadalmi rendszert, amelyet a bevándorló románság magával hozott Magyarországra. (…) a románok, mikor a Balkánon, mind Magyarországon a történeti forrásokban megjelennek, nemcsak államjogi, hanem magánjogi függőségben vannak az uralkodóktól, akik itt is, ott is quasi földesuraik a tulajdonukat képező hegyekben pásztorkodó románoknak. (…) Nem állanak adatok rendelkezésünkre, melyek birtokában akár a népvándorláskori, akár a szerb vagy bulgár államalakulást közvetlenül megelőző korbeli román társadalmat rekonstruálhatnók. Egyedüli támaszpontunk az az analógia, melyet az ősi nomád állapotban élő balkáni románság és a vele foglalkozás és valószínűleg vérségi tekintetében közeli rokon albánság társadalma kínál. (…) évezredes távolságba merült társadalmi jelenségek felderítésére a nyelvészet és néprajz tudománya csak akkor használható, ha hiteles történeti adatok bizonyítóereje is hozzájárul eredményeihez. A mi esetünkben azonban ez reménytelennek látszik.

A szerbiai románság feltűnésekor (XII. század vége) már a kezdetleges nagy-családi, nemzetségi szervezet fokát túlhaladta. Egyrészt a királytól való függés nyirbálta meg a nemzetségi vezetők hatalmát, másrészt társadalmi differenciálódás nyomai kezdenek mutatkozni soraiban. (…) a nemzetségi szervezeten belül a vezető (…) hatalmát a nép véneivel együtt, azok megkérdezésével, de a tanács megfogadásának kötelezettsége nélkül érvényesítette. Ezzel szemben a középkori Szerbia románsága fölött ezeket a jogokat a szerb király gyakorolta s amennyiben a kolostor javára földesúri hatóságáról lemondott, jogainak egy részét a kolostorra és nem a románok vezetőire származtatta át. (…) Így a románok vezetőinek és véneinek legfeljebb az u. n. békebírósági hatáskör maradt fönn, ez azonban a nép fölött semmi hatalmat nem jelentett. A román pásztorok szabad költözködési joga (…) a középkori Szerbiában szintén nemlétezőnek tekinthető (…). A románság vezetőrétege ilyenformán maga is földesúri függésbe került a királlyal vagy a kolostorral szemben és a törzsfői hatalom helyett a földesurat képviselő tisztviselő hatáskörével kellett beérnie. Lehetséges, hogy egyes román pásztorcsoportok, amelyeknek sikerült a szerb álam határain túlvándorolni, ideig-óráig visszakerültek az ősi szervezetbe és vezetőik is visszanyerték törzsfői hatalmukat, de mihelyt sor került az új haza kereteibe való beilleszkedésre, ami a nomadizálás lehetőségeinek fentebb említett csökkenésével menthetetlenül együttjárt, a románság elvesztette a hazátlanság árán szerzett függetlenségét és vezetőivel együtt újból földesúri hatóság alá került. (…) Eltekintve a középkor nagyrészén át bizánci érdekkörben fejlődött déli románságtól, mely minket ezúttal nem érdekel, a bosznia-hercegovinai és bulgáriai románságról sincsenek állításunk ellenkezőjének feltételezésére jogosító adataink. (…) A Horvátországba, Dalmáciába és Magyarországra vándorló románság ugyanazt a pásztorkultúrát vitte magával, mely ősi életterületén, az ortodox balkáni szláv országok földjén annyira jellemzően kialakult. (…)

Szerbiában a királyi oklevelek kétféle románt különböztetnek meg, a vojnikot és a kjelatort. A vojnikok rétege előkelőbb, mentesítve vannak a munkaszolgáltatásoktól és fő kötelességük a pásztorok felügyelete. Külön törvényük a »vojnikok joga« (vojnicski zakon), mely emlékeztet a magyarországi románok »kenéz jog«-ára Ami a románság másik társadalmi osztályát illeti az nagyjában a mi jobbágyságunknak felelt meg, a földművelő jobbágytól (Szerbiában merop) a kjelatort csak pásztorfoglalkozása különböztette meg. A foglalkozás azonban éles határt vont a két, társadalmilag legalól elhelyezkedő réteg közé, mert a szerb királyok tiltották a földművelő és pásztorkodó jobbágyok közti házasságot, kétségkívül a gazdasági élet egyensúlyának megóvása céljából. Ezzel természetesen a szerb-román népkeveredést is akadályozták, ami csak akkor indulhatott meg, mikor a románok fokozatos helyhezkötésével a különbségek kezdtek elmosódni. (…) .

A balkáni románok élén álló vezetőt a középkorban időnként és területenként másként nevezték. (…) Már itt kiemelendőnek tartjuk, hogy a románok élén álló vojvoda (vajda) kizárólag a magyar király országaiban jelentkezik. Magyarországon egyébként az egyetlenegyszer előforduló sondi (bíró, v. ö. a szerbiai sudce-val) mellett a románok vezetőit vajdáknak és kenézeknek hívják. Mindezek az elnevezések kivétel nélkül szláv eredetűek (…). A pásztorközösségek élén álló egyén megjelölése tehát a legnagyobb következetességet mutatja, ami magában is bizonyítéka annak, hogy az ősi román szervezet felbomlóban volt és helyébe nem lépett olyan új, amely egyetemes érvényre juthatott volna. A balkáni románság északi ágának népi, társadalmi és területi egysége a középkor második felében, miután a déli ág már évszázadokkal előbb elszakadt, felbomlott s a szétvándorló töredékek megszűnt együvétartozásának emlékét csak a közös foglalkozás, a vándorpásztorkodás és a közös nyelvjárása tartotta fenn. A nyelvészek egybehangzó megállapítása szerint a bulgáriai, szerbiai, bosznia-hercegovinai, dalmáciai, horvátországi, isztriai és magyarországi románság (beleértve természetesen a későbbi havaselveieket és moldovaiakat is) egyaránt az északi, u. n. dáko-román dialektust beszélte a középkorban. Ma a Balkánon egyedül az isztriai románok képviselik a románság északi ágazatát, a többiek szétszóródtak, beolvadtak a környező népekbe vagy elvándoroltak. Amíg a Balkánon az újkor elejére már hírmondónak is alig maradt belőlük, a Dunától északra egyre sűrűbben tünedezek fel a történeti forrásokban. Láttuk, hogy a balkáni és magyarországi románságot a nyelvi és kulturális szálakon kívül szoros társadalomszervezeti kapcsolatok fűzik össze, melyeket csak egyféleképen értelmezhetünk: a magyarországi románok egyenes utódai a középkor utolsó évszázadai alatt idevándorolt északbalkáni rokonaiknak”.

Alapos okfejtést követő tömör, de aligha vitatható következtetés zárja tehát a tanulmánynak a balkáni korszakot elemző első részét.

„ II. BEKAPCSOLÓDÁS A MAGYAR TÁRSADALOMFEJLŐDÉSBE”

Ismét szószerinti, hosszabb idézet következik, mert alapvető fontosságú megállapítást tartalmaz, olyat, amely több emberöltőt e célra pazarló magán és hivatalos román történelemhamisítók állításait cáfolja meg az örökösen felhánytorgatott ezer éves magyar elnyomás vonatkozásában.

„A középkori magyar birodalom terültére – akár saját kezdeményezésből, akár magyar részről kiinduló telepítési akciók során – bevándorló románságot úgy kell tekintenünk, mint akik elhagyván addigi hazájukat, egyúttal mindazokról az államjogi, de földesúri kötelékektől megszabadultak, amelyeknek eddig alá voltak vetve, tehát a magyar királysággal szemben éppen olyan jogállásban voltak, mint pl. a szintén bevándorolt szászok vagy jászkúnok. Éppen ezért teljesen azonos elbánásban részesültek a középkori Magyarország többi nemzetiségeivel. Mivel pedig a XIV. századig idegen telepesek behozatala kizárólag királyi jog volt, a románok is bevándorlásukkal egyidejűleg királyi néppé váltak, élvezve az ezzel járó kiváltságokat és vállalva jogállásuk kötelezettségeit. Bizonyítja ezt nemcsak az, hogy a birodalom legészakibb szögletétől a legdélibb sarkáig, Máramaros és Árva megyéktől a dalmát tengerpartig egyaránt megtaláljuk a »királyi oláhokat« (Olachi regales) s hogy hazánkban az első románok mind a király birtokain tűnnek fel, hanem az is, hogy a juhötvened az egész középkoron át a királynak fizetendő adó volt, melyet még magánbirtokon is szedtek s melynek elengedése külön királyi kegynek számított. De minden további érvelést fölöslegessé tesznek azok az okleveleink, melyekben egyházi és világi birtokosok kérelmére királyaink kivételesen engedik románok telepítését és főként III. Andrásnak az az intézkedése, mellyel minden magánbirtokra települt románt egy királyi uradalomba vitet vissza.

A románok betelepítése minden kétséget kizárólag elsősorban honvédelmi célt szolgált. Feltűnésük pillanatától kezdve a királyi románok mindenütt katonai szolgálatot teljesítenek. A fogarasiak már 1203-ban külországi hadjáratban vesznek részt a szebeni ispán seregében és 1260-ban ott harcoltak a magyar király mellett a morvamezei ütközetben. A XIV. század óta a déli határmenti várak népe jórészt románokból állott, románok harcoltak Nagy Lajossal a tatárok, litvánok, sőt a vérükből származó hűtlen moldovai vajda ellen is, ugyancsak román kenézek szerepelnek Zsigmond, Albert, I. Ulászló királyaink és főleg a szintén kenézszármazásu Hunyadi János törökellenes hadjárataiban. Katonai szervezetben éltek a horvátországi románok is a középkorban. Ha tekintetbevesszük, hogy a balkáni görögkeleti államokban a románságnak ilyen intézményes hadi szolgálatáról nem tudunk, sőt minden adat arra mutat, hogy ilyen szolgálatot nem is teljesítettek, különösnek kell tartanunk ezt a tüneményt. Teljesen mellőzve a régi romantikus román történészeknek azt az állítását, hogy a honfoglaló magyarok már fejlett katonai szervezetben találták itt a románokat, komolyabban kell foglalkoznunk azzal az újabban mind sűrűbben kísértő magyarázattal, hogy a Balkánról kiinduló románság a XII. és XIII. század folyamán a havaselvi síkságon tanyázó türk népek (besenyők, kúnok) politikai befolyása alá kerül s ezek neveltek volna a békés birkapásztorokból harcias katonanépet. Az elmélet felvetői és védelmezői elsősorban nyelvészeti adatokra támaszkodnak, felhíva a figyelmet a középkori havaselvi, moldvai és erdélyi románság vezetőrétegében sűrűn előforduló türk eredetű személynevekre, elsősorban a havaselvi román államot megalkotó Baszaraba vajda kétségkívül valamely török nyelvből megfejthető nevére. Bár a szóbanforgó személynevek aránylag kis százalékát képezik középkori román személynévanyagunknak, jelentőségük mégsem kicsinyelhető le, annál kevésbbé, mert hiteles történeti adatok beszélnek a balkáni és havaselvi románság korai kapcsolatairól a besenyőkkel illetőleg kúnokkal. Ennek ellenére nem oszthatjuk a véleményét azoknak, akik hajlandók az egész középkori román vezetőréteget s egyúttal a román katonai szervezet létrejöttét is besenyő vagy kún eredetűnek tekinteni. Ezt talán feltételezhetnők akkor, ha pl. a horvátországi, tehát vándorlásai során türk népekkel feltehetőleg szorosabb kapcsolatba nem került románság katonai szervezete lényegesen más vonásokat mutatna föl, mint a magyarországié vagy teljesen hiányoznék, minthogy azonban a kettő közt a hasonlóság feltűnően nagy, a románság katonai nevelésének színhelyét a magyar birodalom határain belül, elsősorban a királyi várszervezetekben kell keresnünk. Mindez természetesen nem zárja ki azt, hogy az északi románság harci erényeinek egyik forrását ne keressük a türk népek hatásában. Éppen a románság magyarországi úttörői, a fogarasiak, jellemzően mindig besenyőkkel együtt jelentkeznek a korai oklevelekben, sőt szállásaik szomszédosak is voltak a székelyföldi besenyők területével, ami joggal enged arra következtetni, hogy a fogarasi románok a besenyő hatalomnak XI. század végén történt összeomlása után besenyő vezetés alatt sodródtak Magyarország délkeleti sarkába, ahol a már fennálló brassóvidéki magyar határőri szervezet keretein belül helyezkedtek el. De ez egyúttal az egyetlen nyoma hazánkban a türk-román szimbiózisnak. Arról például, hogy a XIII. század közepén betelepülő kúnok hoztak volna magukkal románokat is, semmit sem tudunk, pedig ha így történt volna, valamilyen történeti, vagy nyelvészeti emléke fennmaradt volna.

Adva lévén a románság katonai kötelezettsége, betelepülésüket valamely nagyobbszerű határőrszervezeti rendezéssel kell kapcsolatba hoznunk. Ilyen terminus post quem-nek kínálkozik a délerdélyi határvidéknek a XIII. század első két évtizedében a kúnok ellen történt megerősítése. 1211-ben hívta be II. András király a német lovagokat a Barcaságra, 1224-ben tömörítette egységes szervezetbe a szászokat, kivonva és kelet felé tolva az addig közöttük tanyázó székelyeket, majd a Magyarország keleti felének kormányzásával ezidőtájt megbízott Béla herceg (a későbbi IV. Béla király) az eddigi védekező politikát a támadóval cserélve fel, Kúnországot (a mai Moldova és Munténia román tartományokat) a magyar birodalomba kebelezte, a mai Olténia területén pedig, a Kárpátok, a Duna és az Olt közt felállította a szörényi bánságot. Ekkor indult meg a magyar telepeseknek a Kárpátokon túlra való kiözönlése, amit régi magyar helynevek Olténia, Munténia és Moldova területén ma is bizonyítanak s valószínűleg ugyanekkor gondolt Béla herceg a délerdélyi hegyvidék katonai és gazdasági megszervezésére is. Pásztorfoglalkozásuknál fogva erre a feladatra a legalkalmasabbnak látszottak a románok. Bár letelepítésük körülményeiről részletes adatok nincsenek, a székelyek és szászok megszervezésének körülményeiből következtetjük, hogy az első román jövevények, mint kiváltságos királyi népek, bizonyos autonómiával rendelkező területeken szállottak meg. Az ilyen nemzetiségi kiváltságos vidékeket az egykoru szóhasználat »terra«-nak nevezte (v. ö. terra Siculorum, terra Saxorum, Székelyföld, Szászföld), aminthogy valóban a fogarasi románok kerületének a neve a forrásokban »terra Blacorum« néven fordul elő s autonómiájának nyomai is fennmaradtak. Hasonló román határőrvidék lehetett Hunyadmegye déli részén Hátszeg földje, mely a XIII. század közepén az ottani románok vajdája után a »terra Litva«nevet viselte. Ez utóbbi átnyúlt a Kárpátokon túlra is, mintegy elővédet képezve s a havaselvi román vajdaság megalapításának legendája nyomán feltételezzük, hogy a fogarasi »román föld« is a hegyeken átterjedt. Ezek a hegyeken túli határőrszervezetek szolgáltak később az első román államalakulások magjaiul. A XIII. századi nemzetiségi autonómiák élén ellenőrző közegként királyi ispán (pl. comes Cibiensis, comes Siculorum) állott az illető autonómia választott, saját vezetői mellett. Így volt például a hátszegi román földnek a vajda mellett comese s teljesen azonos az eset Máramarosban is.(…) Máramaros is szerepel »terra« elnevezéssel, sőt ott is volt ilyen hegyeken túli nyúlvány, a későbbi moldovai vajdaság, mely Máramarossal szoros kapcsolatban állott. Máramaros azonban a XIII. század folyamán puszta és lakatlan terület volt, betelepítése legfeljebb a század végén indulhatott meg. (…) a román határőrvidékeknek az a típusa, ahol nem királyi vár köré, királyi várnagy parancsnoksága alá, hanem autonóm nemzetiségi területként történt a szervezés, a XIII. század folyamán feltehetőleg elenyészett, mert a XIV. században a románokat már mind királyi várak körül találjuk. Azt kell tehát gondolnunk, hogy a máramarosi románságot a XIII. század végén még a régi, éppen kihalóban levő elv alapján telepítették le, annál inkább, mivel a huszti királyi vár már a XIV. század elején sem gyakorolt ellenőrzési jogot minden máramarosi román fölött, más korai királyi várról pedig a megye területén nem tudunk (…)

Mi okozta a régi rendszer megszűntetését, a románoknak autonóm nemzetiségi terület helyett királyi várszervezetben való elhelyezését? Annál jogosabb a kérdés feltétele, mert a XIII. században kialakult autonóm nemzetiségi területek (Szászföld, Székelyföld, Szepesség) általában az autonómia kiterjesztésének és nem csökkentésének irányában fejlődtek. Ami a déli román autonómia feloszlatását illeti, annak okát kétségtelenül a román vajdák hűtlenségében kell keresnünk. Talán Litovoj vajda közismert történetéhez hasonló esemény emlékét őrzi a román Radu Negru-legenda, mely szerint a vajda egész népével elhagyta Fogarast, hogy a Kárpátoktól délre új hazát keressen.

Már most tudjuk, hogy Litovoj vajda, a hátszegvidéki románok vezetője fellázadt a magyar király ellen, de leverték és a harcban maga is elesett. Mivel pedig hátszegi comes 1276 után nem fordul elő, kétségtelen, hogy a hátszegföldi román autonómia megszűnt és a vidéket Hunyadmegyéhez csatolta a király, aminthogy attól kezdve napjainkig közigazgatásilag állandóan odatartozott. Baszaraba vajda lázadása így okozta a fogarasvidéki románság autonómiájának megszűntetését s a vidéknek Fehérmegyéhez való csatolását a XIV. század elején. Ezáltal természetesen a vajdai méltóság is elenyészett s a déli határvidéken a román szervezeteken belül nem is találkozunk vele többet. Tudjuk, hogy a máramarosi román vajda, Bogdán is kísérelt meg hátszegi és fogarasi elődeihez hasonlóan lázadást, de a máramarosi román vezetőréteg nagyrésze akkor már (1340 és 1360 közt) annyira azonosította magát a magyar állameszmével s annyira benne volt a sajátosan magyar társadalomfejlődés sodrában, hogy autonómiáját, mely rövidesen ugyis a kor követelményeinek megfelelően teljesen átalakult, nem vesztette el. A román vajdák és kenézek ugyanis felemelkedtek a magyar nemesi társadalomba, a közrománok (forrásainkban: Olachi populani) pedig, akik királyi nép létükre addig szintén a személyes szabadság állapotában voltak, jobbágyaivá lettek azelőtt velük egyenrangú vezetőiknek. Erre a fejlődésre alább még részletesen ki fogunk térni.

A XIII. századi román autonómiák élén a királyi comes mellett vajda (vojvoda) állott. (…) Mivel pedig a »vojvoda« szláv szó hadvezető értelmében a magyaroknál a honfoglalás óta ismeretes, sőt használatos volt s így nevezték általában az Erdély igazgatására kiküldött magyar királyi tisztviselőt is; nyugodtan feltételezhetjük, hogy ezt a szót és a velejáró fogalmat a románság magyar területen kezdte a maga vezetőire alkalmazva is használni, vagy talán egyenesen magyar kezdeményezésből kiinduló elnevezésről van szó, az erdélyi vajda mintájára. Ezt az utóbbi feltételezést támogatja az is, hogy a román pásztorközösségek vezetőinek neveként a »kenéz « (lat.: kenezius) szó Magyarországon éspedig vitathatatlanul magyar nyelvi formában általánosodott el; a Balkánon a román főnököknek nem volt egységes elnevezése. A »kenéz« szláv eredetű szó már a honfoglalás óta szintén ismeretes volt a magyar nyelvben is, a románok által szórványosan máig is használt román alakja (chinez) magyar eredetű. (…)

Mielőtt áttérnénk a magyarországi románság társadalmának már a fentiekben is érintett válságára, mégegyszer hangsúlyoznunk kell, hogy az eredeti állapotban a román vezetők és vezetettek közt, mint általában a magyarországi királyi telepesnépeknél, nem állt fenn földesúri függési viszony. Mindnyájuk földesura egyaránt a király volt s a vajda vagy kenéz egyrészt a királyt képviselte a néppel szemben, másrészt népét a király, illetőleg annak megbizottai (ispán, várnagy, tiszt) felé, tehát nem földesúr, hanem tisztviselő volt. Minden arra mutat, hogy a vajdákat és a kenézeket a nép választotta és a király vagy képviselője erősítette meg, tehát bírói hatalmukat a nép és a király nevében gyakorolták. Tekintettel arra, hogy a gazdasági létalap, a legelőterület és a telephely a király tulajdona volt, a vajda és a kenéz szerepe mindinkább a királyi tisztviselőség felé tolódott el s a népnek magának mind kevesebb beleszólása lett kormányoztatásába, ami a vezetőket arra csábította, hogy helyi kiskirályok módjára lépjenek fel. A XIV. század végén már általános a panasz, hogy a kenézek a vezetésük alatt álló népet jobbágyaikként kezelik, új adókkal sanyargatják és földesúri jogokat igényelnek maguknak. A király 1377-ben szigorúan tiltotta ezeket a túlkapásokat.

De az egyszer megindult fejlődést megállítani nem lehetett. A XIII. századdal kezdődőleg Magyarország társadalmi szerkezete nagy átalakuláson ment keresztül, melynek végeredménye a nemesi és jobbágyi osztályok kialakulása lett. Az általános érvényű változások hatása alól természetesen s románság sem vonhatta ki magát. Elsősorban azok érezték a következményeket, akik magánbirtokosok földjein telepedtek meg.

Említettük már, hogy a XIII. század végén előfordultak kivételezések az alól a törvény alól, hogy románokat csak a király telepíthet.(…) Természetesen a magánjellegű telepítéseknél a honvédelmi szempont a gazdasági mellett teljesen háttérbe szorult, a földesuraknak munkáskéz és jövedelem, s nem katona kellett. Tudjuk, hogy a királyok megkísérelték ezt a folyamatot, mely egyik fontos felségjogukat csorbította, meggátolni, de sikertelenül. Később kivételként megengedték ugyan a telepítést, de az ötvenedet maguknak tartották fenn s a földesúrnak egyéb jövedelmekkel kellett beérnie. Végül már az ötvened elajándékozása is megkezdődött, bár ezt a XV. században országgyűlési határozatok is tiltották. A király ezzel az utolsó lépéssel teljesen levette kezét a magánbirtokra került románokról s mikor a XIV. század közepére a nemesség országszerte megkapta a jobbágyai fölötti ítélkezési jogot, a királyi területekről elkerült románok a földesurak jobbágyaivá váltak. A magánbirtokon élő vajda és kenéz ezentúl nem más, ahogy egy XV. század eleji oklevél találóan mondja, mint »capitaneus jobagionum«, azaz mai kifejezéssel élve falusbíró aki maga is, legfeljebb adókedvezményeket élvez a rábízott nép igazgatása fejében. (…)

A magyarországi magánbirtoknak mégis volt a románság életében egy fontos missziója s ez megtelepedésük előmozdítása volt. (…) Mégis bizonyos nyugtalanság, állhatatlanság még évszázadokig jellemző vonása maradt a románoknak (…) Helyneveinknek egy típusa elevenen szemlélteti a románság helyhezkötésének egyik talán leginkább bevált módszerét. Különösen Erdélyben gyakoriak ezek az összetett helynevek, melyeknek első része egy-egy népnév (pl. Magyarkapus, Oláhfráta, Szásznyires). Okleveleinkből megállapíthatjuk, hogy az (…) ikerfalvak (pl. Magyar és Oláhbocsárd, Magyar és Oláhfráta) mind úgy keletkeztek, hogy a meglevő magyar vagy szász falu mellé a földesúr románokat telepített, kétségkívül azzal a szándékkel, hogy a megtelepedett magyar vagy szász lakosság példája ösztönözze őket a helybenmaradásra. (…) A hegyvidéken, ahol nem voltak földívelő magyar vagy szász falvak, más volt a helyzet, ezért őriztek meg az ottani román telepek máig is sok vonást a pásztorszállás jellegzetességeiből.

A földesúri telepítésekkel párhuzamosan, sőt sokkal nagyobb mértékben folytak a királyi telepítések. Ezeknél továbbra is a honvédelmi szempont maradt vezető. A XIV. század elején azonban a románság szervezésének módja a királyi területen gyökeresen megváltozott. Az elsorvadt királyi vármegye szerepét az autonóm nemesi vármegye vette át s a királyi tisztviselők hatalma a megmaradt királyi váruradalmakra szorult vissza, melyeknek irányítása a várnagyok kezébe került. (…) A XIV. században betelepült románság már automatikusan ilyen várbirtokok hatáskörébe került. (…) De ezek a románok már nem szerveződtek (a kor társadalmi viszonyai miatt nem is szerveződhettek) a régi »terra«-knak megfelelő nemzetiségi autonómiákba. (…) A románság továbbra is szabad királyi nép, a kenézek nem földesurai a közrománoknak, hanem megbízott vagy választott bírái és vezetői a várnagy (rendszerint magyar nemes) irányítása és felügyelete alatt. Hivatásuk azonban a régi, mindenekelőtt a katonáskodás, a határok védelme. Tényleges katonai szolgálatot azonban rendszerint csak a kenézek teljesítettek, a köznép a vár karbantartását, élelmezését és a kenéz hadifelszerelését biztosította adójával, mely továbbra is következetesen a juhötvened.

A váruradalmakon kívül zajló társadalmi válság azonban ezt a szervezetet is megtámadta. A hűbériségből a rendiség felé fejlődő magyar társadalmi formák behatolását maga a királyi hatalom könnyítette meg, amennyiben egyik-másikat, nem zárkózhatván el a korszellem elől, önszántából honosította meg a román kerületekben. Ilyen jelenség elsősorban a kenézek bírói széke (…) Természetesen a »szék« elnevezés sem román, mint azt a vérmesebb román tudósok elképzelik és rendületlenül hirdetik s nem a románoktól vették át a székelyek és a szászok közigazgatási területeik elnevezésére, hiszen az ország legnyugatibb szélétől a keleti határig és déltől északig mindenütt megvolt, hasonló értelemben fordul elő a jászkunoktól a szepesi tízlándzsásoknál, ahol talán mégsem lehet komolyan román hatásról beszélni. Jellemző, hogy a legritkábban éppen a román kerületeket nevezik széknek, rendes nevük a »districtus. (…) Még inkább magán viseli a magyar eredet bélyegét az u. n. krajnikok (magyarosan karajnokok) intézménye. A román kenézi székeken s általában a kerületi közigazgatásban a pervitel technikai előkészítése és az ítéletvégrehajtás volt ezeknek a tisztviselőknek feladata. (…) tökéletesen megfelel jelentésében a »homo regius« (jogi ügyletekhez tanuként kiküldött királyi megbízott) elnevezésnek, melynek szószerinti fordítása. A »homo regius« és a krajnik szerepköre is fedi egymást. Az intézményt alkalma volt a románságnak közvetlenül is megismerni, ismét királyi kezdeményezésből. Ugyanis az egyre költségesebbé váló hadviselés anyagi feltételeinek biztosítására a király a kenézek gazdasági emelését látta a megfelelő eszköznek. (…) a kenézséggel járó jövedelmet (…) életfogytiglan, sőt örököseiben is biztosította a kenéznek, kenézi jogában oklevéllel megerősítette. (…) az ilyen megerősítést nyomon követte a beiktatás, mely az országos szokásoknak megfelelően kiküldött királyi emberek előtt ment végbe. A magyar nemesi társadalom egyik jogszokása így került be a román kenézi társadalom intézményei közé. (…)

A közrománok egyenjogú társai voltak ezután is a kenéznek s bár a magyar nemesi élet fogalomköréből kölcsönzött kifejezéssel a megerősített kenéz jobbágyainak nevezik őket, tételünk igazságát mutatja, hogy pl. a hátszegi kerületi bírói széken 1360-ban egyik ilyen kenéz együtt bíráskodik egy jobbágyának mondott közrománnal. Ami, ha az illető valóban jobbágy lett volna a szó közismert értelmében, jogi abszurdum lenne. Az örökölhető kenézi jog gyakorlása, amint láttuk, a kenézi társadalomban eddig ismeretlen jogi műveletek (zálogosítás, ajándékozás, osztozás stb.) forrásává lett s az ezekhez szükséges jogi formák természetesen ugyancsak az egykoru magyar joggyakorlatból kölcsönöztettek. (…)

A nemesi társadalommal mind szorosabb érintkezésbe kerülő, a nemesi életformákat utánzó román kenézeknek természetes vágya volt, hogy kenézi jogállásuk kötöttségeit levetve, belépjenek a teljes jogú nemesek közé. Ez azt jelentette volna, hogy az eddigi tisztviselői vezetésük alá adott közrománok felett elnyerték volna a teljes földesúri hatalmat, adóztatás és ítélkezés formájában. A megerősített kenéz szilárd anyagi helyzete lehetővé tette, hogy katonáskodási kötelezettségét teljesítve, olyan érdemeket szerezzen, melyek jutalmául elérheti az áhított nemesi rangot. A XIV. század folyamán ritkábban, de a XV. században egyre sűrűbben adományoztak királyaink nemességet a háborukban magukat kitüntetett kenézeknek, szabad kezet adva nekik a kenézségükhöz tartozó nép fölött, de fenntartva továbbra is bizonyos kötelezettségeket, adó és meghatározott katonai szolgálat formájában. (…)

Ilyen adózó, félnemesi állapotban élt a XIV. század elején főként Krassószörény és Hunyadmegye román kerületeinek sok kenéze. Különösen a XV. században került sor nagyszámu nemesítésre, elsősorban Hunyadi János jóvoltából, aki maga is nemeskenéz család sarja lévén, megértette ennek a feltörekvő rétegnek vágyait és lendületüket kiválóan hasznosítani tudta hadjárataiban (…). Hunyadi korában így kapnak nemességet a szörénymegyei Temeseli, Csornai, Bizerei, Örményesi, Macskási, Mutnoki (1376 óta nobilis), Rakovicai, a hunyadmegyei Almási, Bajdesi, Barbátvizi, Bári, Brettsei, Csalnokosi, Csulai, Farkadini, Fejérvizi, Galaci, Karulyosdi, Kernyesti, Klopotivai, Lindzsinai, Livádi, Macesdi, Mudinai, Oncsokfalvi, Osztrói, Petyéni, Ponori, Puji, Riusori, Szacsali, Szálláspataki, Szentgyörgyi, Szentpéterfalvi, Szilvási, Totesdi, Ungor, Vádi, Vérhelyi, Zejkányi, Zalasdi (1392 óta nemes) és Zeikfalvi kenézcsaládok. (…) »azokkal a szokásokkal, feltételekkel és szolgáltatásokkal, amelyekkel az előbbi magyar királyok az oláh kerületekben birtokokat és falvakat adományozni szoktak«. (…)

Teljesen azonos társadalmi osztály a nemes kenézekével a már a XIII. század vége óta ismert nemes várjobbágyoké, akik szintén speciális katonai szolgálatot teljesítettek. (…) Az ilyen feltételekhez kötött nemességet az országos nemességtől való megkülönböztetés végett conditionarius vagy partikuláris nemességnek nevezi történetírásunk. Az ország többi területein ezek már a XV. század elejére felszívódtak az országos nemességbe, a román conditionáriusok nagyrésze azonban csak egy évszázaddal később jutott el odáig, mint ezek az akkorra idejétmúlt intézmények utolsó mohikánjai.

A királyi román conditionariusokkal kapcsolatban szólnunk kell a román egyházi nemesekről is. Ugyanis Magyarországon nemcsak a király, hanem a (természetesen katolikus) püspökök is adományozhattak feltételekhez kötött nemességet (…). Élvezői nemesi jogokkal élnek, mindössze a püspök fenntartja magának a birtokra nézve a háramlási, tehát a puszta tulajdonjogot és az egyházi nemes feletti bíráskodást. (…) Éppenúgy katonáskodtak a püspök bandériumában, mint a nemes kenézek a várnagyok zászlaja alatt (…). A középkor végén népes társadalmi osztályt alkottak, s bizonyságául annak, hogy a magyar társadalom nem zárkózott el az értékes idegen elemek befogadása elől, conditionarius voltuk ellenére több helyen összeházasodtak a magyar országos jogu kisnemességgel.

A román conditionarius nemesek szaporodása újabb válságot okozott a román kerületek társadalmi életében Most már egy szervezetben, egy törvény alatt éltek együtt nemesek, megerősített kenézek és közrománok (…) jogilag egyenlő állásban. (…) A hűbéres társadalmakra jellemzően egy személy egyszerre többféle jogállásban is leledzhetett. (…) Mikor a magyar társadalom már a hűbéres korszakon túlhaladva, az egyforma vagy rokon társadalmi állásu egyéneknek egyenjogu és egységes renddé (nemesség, polgárság, jobbágyság) tömörüléséért küzdött, valóban különös szigetet alkothatott benne ez az évszázaddal hátramaradt fejlődésű románság.

Azonban azok az erők, amelyek eddig is a magyar fejlődés követésére késztették a románságot, tovább működtek és megkezdték a kerületek belső életének átalakítását. (…) A nemesi vármegye mintájára a román kerületek is önállósulni kezdtek, a várnagy közbejötte nélkül is összegyülekezik a szabad románok közössége, nemes kenézek, megerősített kenézek, sőt a lassanként szaporodó országos nemesek együtt, oklevelet adnak ki, melyet a szörényi kerületekben a magyar megyék négy szolgabírájának mintájára négy nemes kenéz pecsétjével látnak el, a krajnik átveszi a szolgabíró szerepét, később nevét is, végül megalakul az autonóm bíróság esküdt ülnökökkel (lustri assessores), akárcsak a magyar megyékben. (…) A máramarosi fejlődés csak külsőleg gyorsabb a déli terülekéhez viszonyítva, a valóságban ott is fennállt egészen a középkor végéig a conditionarius nemességnek egész színskálája. Ha még hozzáfűzzük ezekhez a magyar balkáni tartományok (Horvátország és Dalmácia) románságának a társadalomfejlődését, mely teljesen azonos a már elmondottakkal, s az egyszerű királyi kenéztől a conditionarius román nemesig terjedő minden változatot megtaláljuk benne, megalkothatjuk – ha vázlatosan is – a magyar hatás alatt fejlődött középkori román társadalom képét.

A magyar társadalomhoz való teljes hasonulás akkor állt be, mikor a conditionarius nemes kenézek elérték a feltételmentes országos nemességet. Ez azonban a román nemesek összegére nézve már csak az újkor elején következett be, és az ősi román társadalom utolsó nyomainak eltűnését vonta maga után. A kerületek feloszlásával elenyészett a román nemzetiségi autonom területek emléke; a nemesség egy része, a magyar társdalomhoz való közeledését következetesen folytatva, vallásilag és nyelvileg is beolvadt s a vezetőitől elhagyott közrománok és a felemelkedni nem tudó kenézek a jobbágysorba sülyedtek.”

E fontos tanulmány részleteinek olvasását itt egy kis időre megszakíthatjuk, s megállapíthatjuk, hogy annak felhánytorgatása, miszerint a románok nem fogadtattak be negyedik nemzetnek, teljesen indokolatlan. Úgy a feudális, majd különösen a rendi korszakban jelen voltak abban, csupán nem mint románok, hanem mint nemesek. De jól tudjuk, ez fordítva is így volt. A magyar jobbágy nem volt tagja a rendi magyar nemzetnek. Az akkori idők Magyarországán ezt számon kérni nem lehet. Mai történész csak az anakronizmus hibáját felvállalva teheti ezt.

A tanulmány zárófejezetével folytatjuk:

„A magyarországi románság középkori társadalomfejlődésének fokozatait végigkísérve, úgy hisszük, hogy – ha ezúttal csak nagy vonalakban is – sikerült társadalmi intézményeit két élesen elkülönülő rétegre bontani, az elsőnek balkáni eredete a felsorakoztatott bizonyitó anyag világosságában nem kétséges, míg a másik hasonló biztonsággal mondható a magyar társadalomfejlődés szerves részének. A románság olyan mélyreható átalakuláson ment keresztül a magyar társadalmi rendbe való betagolódás által, hogy ősi szervezetének úgyszólván egyetlen alkotóeleme sem őrizte meg eredeti mivoltát, még az úgyszólván mai napig átmentett balkáni hagyományai is a magyarországi viszonyok közt a magyar fejlődés irányába módosultak (katun=szálás, knez=kenéz stb.) Nem beszélhetünk tehát a magyarországi románok sajátos, önkifejtő társadalmi és jogi rendjéről, hiszen még autonómiájukat is kölcsönvett magyar formák közt gyakorolták. A magyar formák azonban kétségtelenül haladást jelentettek a Balkánról hozott kezdetleges társadalmi renddel szemben s így a magyarság nemcsak a szorosan vett kultúra és civilizáció, hanem a finomabb társadalmi tagozódás közvetítésével is közelebb vitte a románságot Nyugathoz.

E hosszú tanulmány végére érvén remélem elfogadja az olvasó: alapvető fontosságú információkról volt szó. Ha valaki azt akarja, hogy abban az áldatlan vitában – mely e kérdések körül napjainkban is kavarog – véleményét nyilvánítsa, vagy olyan helyzetbe kerül, hogy véleményt szükséges nyilvánítania, akkor ezeket ismernie kell.

Ma már a józan román történészek is kimondják (mások meg csendben tudják), hogy a terület birtoklásának kérdése eldőlt. Mégpedig demográfiailag. Igazságos volt-e, avagy sem, sajnos mindegy. Mennyire lehetett a történelmi véletlenek szerencsétlen játéka s mennyire mesterséges, mennyire volt az ő életképességük s a mi ügyetlenkedésünk? Szintúgy mellékes már. Vagyis, gyakorlatilag a további vitának nincsen értelme. Románia féltve őrzött integritását veszély nem fenyegeti. A baj csupán annyi, hogy ennek elismerése alapvető fontosságú fegyverétől fosztaná meg a politikát.

Ami pedig a történelmi jogot illeti, a fentiek is igazolják, hogy azon sincs mit polemizálni, és gyakorlati jelentősége már alig van annak, hogy e téren a magyar állásponté az igazság. Esetleg két más kérdésben valamennyire mégis jelenthet kapaszkodót. Egyrészt az autonómia vitában a magyar álláspontot támogathatja (nem vagyunk jövevények az ősi román földön), illetve a két nép megbékélését szolgáló perlekedés lezárását remélve. Mert amennyiben ki-ki elismerné a másik igazát, ezzel adva lenne lehetősége az ellenfélből szövetségessé válásnak, ami figyelmeztető jelek szerint közös létszükségletté növekedhet.

A többi már csupán a józan ész dolga.

De hol rejtőzködik az?

Ma a pillanatnyi politikai érdek mindent visz. Ezt írhatja felül aztán a külső gazdasági. De végzetesen és kíméletlenül.

A két tanulmány a tárgyilagosan ítélkező olvasó számára világossá tesz két alapvető ütközőpontot a román-magyar csörtében. A románok eredete minden kétséget kizáróan balkáni gyökerű, s onnan történt meg bevándorlásuk a korabeli Magyarországra, illetve a sokat emlegetett 1000 éves elnyomás elmélete képtelenség, s az is tisztázott, hogy látszólag miért nem voltak ott a három nemzet uniójában. Románokként nem, de az évszázadok során szaporodó nemességük által igen. És semmivel sem hátrányosabb helyzetben, mint a magyarok, akik szintén csak nemeseik révén voltak részesei ennek az uniónak.