Lőrinczi László

Ha Kuncz Aladárról szó esik, mindenképpen meg kell emlékeznünk az ő életútját kutató Lőrinczi Lászlóról is, aki az Utazás a Fekete Kolostorhoz-című munkájával jelentős mértékben járult hozzá Kuncz Aladár történetének mélyebb megismeréséhez, noha munkájáról így ír: „Nem vezetett közelebbi irodalomtörténeti cél: csak a magam gyönyörűségére jártam be térben és időben azt, amit lehetett, nemcsak e csodálatos könyv közvetlen környékén, hanem a sugárzási zónájában is”. Talán éppen ezért sikerült közelebb hoznia hozzánk Kuncz Aladárt. Ő maga ezt mondja: „…én egyszerűen csak szeretem Kuncz Aladár Fekete kolostorát, és minden sorommal a tragikus sorsú író emlékét akartam szolgálni (…) az ihletforrás és a mű viszonyát szeretem volna vizsgálni.” Az utókor akár üzenetként is olvashatja a következőket: „Le kell szögeznem, hogy az utak korántsem zárultak be (…) folytathatja más is, akinek kedves a téma, és ideje is van hozzá. Én magam minden új adatért hálás leszek bárkinek.”

Mielőtt közreadnám a Hitel múzeumban látható fotójához mellékelt száraz adatokat, szólnom kell egy csodálatos atyai barátról, Laci bácsiról, aki a Hitelt kutató munkámban valóban atyai szeretettel állott mellém, és elsőnek olvasta el erről írott összefoglaló kötetem kéziratát. Az ekkor köztünk zajló levelezés több nagyon fontos adalékot is tartalmaz a kor történetéről, a feledésre szánt fehér foltok kitöltésének igyekezetéhez.

Hajlott kora ellenére jelentős energiákat mozgósított, utazgatott, levelezett a Szardínia mellett található Szamár sziget 17000 első világháborús magyar hadifogoly áldozatának remélt emlékállítás érdekében, az alig ismert „halálmenet” igaz történetének feltárásához. Erről gyakran beszélgettünk telefonon. Ő egy kőből faragott, magyar kopjafát idéző emlékműre gondolt. Istennek hála, ezt a munkáját a kiváló író, publicista és kutató, Margittai Gábor folytatja, aki erről szóló írásai mellett dokumentumfilmet is készített a témáról.

LŐRINCZI LÁSZLÓ, író, műfordító, szerkesztő. 1919. január 19-én született Pusztacelinán és Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén halt meg 2011. december 18-án. Ő volt a kolozsvári Hitel folyóirat szellemi körének utolsó még élő és faggatható tagja.

A leányfalui Hitel Múzeum-Galéria reá is emlékezik. Az ott látható fotókat a múzeum katalógusában magyarázó rövid összefoglalókból, most olvassák a róla szóló tömör sorokat.

1937-ben a kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett. 1941-ben Kolozsváron szerzett jog- és államtudományi doktorátust, utóbb Olaszországban és otthon végzett bölcsész és közgazdasági tanulmányokat. A kolozsvári törvényszéken ügyvédjelölt, majd bíró volt 1942-1946-ig. Ezt követően, 1946-1949 között, a Magyar Népi Szövetség művelődésügyi titkára Bukarestben. 1949-1951-ig az Állami Könyvkiadó szerkesztője, a Romániai Magyar Szó és a Művelődésügyi Útmutató alapító munkatársa, nyugalomba vonulásáig az Új Élet bukaresti fiókszerkesztőségét vezeti. 1990-től a bukaresti Valóság munkatársa. Ezt követően – olasz hárfaművész feleségével – Szardínia szigetére költözik, de egy percre sem szakad el a magyar kultúra szolgálatától.

Első verse 1935-ben az Ifjú Erdélyben jelenik meg. Már diákként tanulmányt közöl a kolozsvári Hitelben. Versekkel és prózával jelentkezik a Brassói Lapokban, Erdélyi Helikonban, Korunkban, az Ellenzék, a Keleti Újság, A Független Újság, a Pásztortűz hasábjain. Utóbb az Utunk, az A Hét, az Előre munkatársa. Úti jegyzetei jelentősek (Itáliai napok; Hazatérés Lucaniából; Lépések visszhangja), Kuncz Aladár múltjának feltárásában végez úttörő munkát, (Utazás a Fekete Kolostorhoz), a hajdani betyáréletet kutatja (Rózsa Sándor lóháton és gyalog). Már 1957-ben színjátékot ír A szerető címen, melyet Harag György mutat be. A szökés (1986) és a Galieli (1988) c. drámái a cenzúrának esnek áldozatául. Az Elméleti történet a Fekete Kolostorból két felvonását a Korunkból törlik. 1987-ben Közvetítő címen esszékötetet jelentet meg. Sokat fordít a román irodalomból magyarra. Érdekes kísérlete a Divina Commedia szószerinti fordítása. Fordít orosz, francia, angol, spanyol és okszitán irodalmat is. Román és magyar irodalmi antológiák összeállításban szerepel.

Szardínia szigetére távozván jelennek meg további munkái, melyekből könyvespolcomról leemelve, tehát a teljesség igénye nélkül sorolok fel néhányat: Második Napló (2001); A lehetetlen kísérlet (2002); Csak a szerelem sújtson (2002); Sárból vétettél (2005); A Rahpasody fedélzetén (2006); Négynyelvű vándorbot (2007); Üzenetek Erdélybe (2010); Szomszédok (2010); Az alázat ünnepei (versek 2010).

Az érdemeihez mérten nem eléggé ismert Lőrinczi László jelentős életművet hagyott hátra, olyat, amelyet nagyon érdemes kellő helyére emelni a magyar kultúra kincsestárában.