Minden ember életében vannak olyanok, akikre nem csak felkérésre vagy évfordulókon emlékezik, hanem akinek emléke életének részét képezi. Így vagyok én Kiss Jenő emlékezetével.
Még vagyunk néhányan, akik ismertük őt, s ha akarnánk, sem tudnánk elfeledni, nemes vonásait, szép férfifejét, s főleg a szemeiből sugárzó szeretetet, szellemi erőt s olykor – a nemzet bajai miatt – röpködő szikrákat. Ilyenkor ökölbe szoruló kezét látom egy hatalmas könyvtár előtti fotel támláján, de lelki szemem előtt sokkal inkább jelenik meg egy konyhaasztalon. Ha az a konyhaasztal beszélni tudna, mint szokás mondani, hogy együtt hallhassuk történeteit, azokat a végeláthatatlanokat, a magyarság és a magyar nyelv szeretetének mélységesen-mély gyökereiből felfakadókat. Mert ez a konyhai szabadegyetem, legalább két generációt nevelt a nemzeti elkötelezettség jegyében értelmiséginek.
Olvasták őt a kis magyarok is, hiszen kisgyermekszíveket is gondozott, de mi hallgattuk serdülő kamaszként, könyveket bújó egyetemistaként, és nehézsorsú kisebbségi értelmiségiként egyaránt.
Aztán ezzel feltarisznyázva szétszéledtünk a világban.
A költő, az apa, a nevelő, sokunk lelki-szellemi alfája és omegája meg ottmaradt szép ősz és fejével, régi és friss reményekben megcsalatva, s ama konyhaasztalt csak a költő kora s az ember mulandósága mentette meg attól, hogy keserves ökölcsapásai alatt ne zúzódjon szilánkokra, a ma általunk megélt események keltette keservben.
Kiss Jenő azonban tovább él életművében és azokban, akiket magával ragadott azon az úton melyet, azóta is, az egyetlen igaznak hiszünk és ismerünk el. Mert ő a nemzet szolgálatában gondolkodott, s minden fiatalt a nemzet szolgálójának óhajtott volna nevelni. De nem szolgalelkű, hanem tudatos, okos, ha kell meggondolt, de önbizalommal és az igazság hatalmas fegyverével megerősítettnek. És ugyanakkor olyannak, aki számára elsődleges fontosságú a szeretet. A szeretet, melyet nem csak emberként, de magyarként is képes megosztani másokkal. Azokkal is, akik egyelőre azt hiszik, hogy hasznosabb bennünk az ellenséget látni.
Változó és nehéz időkben állt helyt és kompromisszumkészsége mindenkor ismerte az ésszerű határokat. S a becsület által kijelölteket is.
De ennyi személyes emlék és bizonyíték elég, most pillantsunk rá időrendben, erre az életútra és életműre, s ezen keresztül győződjünk meg az eddig mondottak igazságáról.
Kiss Jenő 1912. szeptember 13-án a mezőségi Mócson született. Egész életén át megmaradt a Mezőség költőjének. Bármerre fordult is költői, írói vagy közösségét szolgáló pályája, ide tért vissza. A szülőföldhöz és a családhoz. A „finoman szomorú” tájhoz és a számára legfontosabbhoz, övéihez, a fel és lemenőkhöz, az általuk alkotott nagyobb közösséghez.
Kiss Jenő középiskolába Kolozsvárra kerül, ahol kitűnő tanulóként mutatkozik be. Aztán egyszerre elragadja a festés szenvedélye. Fest, hegedülni tanul, de végül e szenvedély nem bizonyul tartósnak, pontosabban tovább él a leendő költő látásmódjában, mert ő a toll mellett kötelezi el magát. Ekkorra ugyanis felbukkannak a fiatal diák írói hajlamának első jelei. Verseket és novellát is ír, és már 1929-ben szembesül a nyilvánossággal. A tragikus sorsú Szabédi László mondja róla: „Különösen mester a vizuális tünemények visszaadásában. Első verseiben világosan érezzük az örömöt, amit a tehetség kelt benne, hogy pontosan meg tudja mondani, amit lát. Tombol a képekben (…) Az impresszionizmus vonzáskörében induló Kiss Jenőnél később is, amikor fokozatosan tisztulnak a kontúrok, s eltűnnek a »tomboló« túlzások, öncélú mesterkéltségek, elsődleges funkciója van a képnek. A megjelenítő fantázia szárnyalását mindinkább szigorú művészi fegyelem szabályozza.”.
A továbbiakban leérettségizik és Mócson dolgozik egy ügyvéd irodájában, miközben látogatás nélküli joghallgató a kolozsvári egyetemen.
Kiss Jenő 1935-ben ott volt a „kis” Hitel januári indulásánál, majd meghívták a Helikon íróközösségnek marosvécsi találkozójára; ettől kezdve (1935. június 28-30.) az összejövetelek állandó meghívottja, a tanácskozások jegyzőkönyveinek vezetője. A szocializmust építő években csak ez utóbbira volt tanácsos emlékezni, érintettnek s róla szólónak egyaránt. Így aztán a generációk törvényszerű „egymást követő rétegződése” folytán fokozatosan kimaradt az emlékezetből a Hitel.
1937-ben az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában jelenik meg: Kormos üvegen című verseskötete.
Már nem csak a falu, a mócsi mikrokozmosz élményrétegei törnek felszínre lírájában, hanem rányílik a szeme azokra a feszítő társadalmi ellentmondásokra is, melyeknek nyűgét elsősorban a külvárosok népe, hordozza vállán.
Versei a Pásztortűz és a Helikon mellett ekkor már a „kis” Hitel számaiban is fellelhetőek, és mint láthattuk az előbbi lexikonidézetből is, 1935-36-ban a „nagy” Hitel létrejöttekor már, mint annak irodalmi részében felelős szerepet vállalót említik.
Az erdélyi kisebbségi életben, tehát az irodalom világa számára is nehéz idők következtek. Először még megrendezésre került az emlékezetes Vásárhelyi Találkozó, egy sokat vitatott ötlet nyomán, sokat vitatott előkészítésben, de végül is Tamási Áron vezetésével a Hitel csoport szervezésével. Kiss Jenő ezen a találkozón is jelen volt, sőt a Hitel szerkesztőségében zajló előkészítő munka során is ott van ebben a körben. Sajnos a három nemzet összefogását jelentő transzszilvanizmus, az egyre inkább a nacionalizmusba süllyedő Románia és a nagy német álmok által magával sodort erdélyi szászság ellentétes szándékai miatt már régen és teljesen elvesztette aktualitását. De Erdély magyar értelmisége is csak átmenetileg élvezhette az öröm lelkiállapotát 1940 ősze, a bácsi döntés után. A történelem kegyetlen valósága gyorsan kijózanított mindenkit.
Kiss Jenő 1942-ben elfogadja Kéki Béla felkérését és a Hitel folyóirat segédszerkesztője lesz.
1942 őszén Kolozsvárt Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László szerkesztésében megjelent a Termés című folyóirat. Szabédi László volt a szellemi vezér, Kiss Jenő pedig az egyik szerkesztő.
Az Erdélyi Szépműves Céh kiadásában ekkor jelent meg a Napforduló című kötete.
Az újabb hatalomváltást követően az írók előtt is ott állt a kisebbségi helyzet újból felmerülő kérdésének megoldása.
Kiss Jenő is beilleszkedik a feladatvállalók sorába. Az Utunk szerkesztőségében dolgozik Gaál Gábor mellett és az EMKE főtitkári tisztét is betölti, lektori munkát is végez. Az előző évek verseiből jelenik meg a Kínai császár című kötete. Ekkor mutatják be a Fehérember című egyfelvonásos darabját is. Ő maga így emlékezik vissza erre a mozgalmas időszakra: „Valami felmérhetetlen odaadás, szent hevület tartott állandó feszültségben bennünket, s tett képessé sokirányú feladataink többé-kevésbé kielégítő elvégzésére. Ha valamire rá lehet mondani: hősi korszak, erre az időszakra igazán ráillik ez a kifejezés.”
1949-ben jelenik meg a Válogatott versek című kötete. Az ezután történtekről Nagy Pál így ír: „Életének, pályájának legválságosabb szakasza következik a Válogatott versek után. A könyv még forgalomban levő példányait bevonták és zúzdába küldték, a költőt a könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében betöltött vezető állásából visszaminősítették.
Az 1952-ben megjelenő: A révi barlangban című verse jelenti aztán az újrakezdést.
1954–ben megjelenő Úti rapszódia című kötetét elismeréssel fogadták.
További kötetei: 1956: Szín és tűz; 1961: Az élet szerelme; 1963-ban legszebb verseiből jelenik meg egy kis válogatás majd 1964-ben kiadják válogatott verseit, Kísérnek a csillagok címmel; 1966-ban jelenik meg a Nem egy életre születtem című kötet, majd 1969-ben a Sors című. Közben igen népszerűek gyermekvers-kötetei. Gyermeksíp, 1959; Gépek erdeje, 1960; Tulipánfák földjén, 1961; Fegyver nélkül fegyver ellen, 1963.
Nagy Pál emlékezésében így ír a következő időkről:: „Szülőföldjének változó világában már nem érzékeli oly megindultan az otthoniasság egykori melegét.”(…)De „Az életmű gerincvonulata bizonyítja, hogy Kiss Jenő az őszi összegzés emberségfaggató szakaszában is változatlanul az maradt, aki lényege szerint kezdetektől fogva volt: a hűség költője.”
Arról is meg kell emlékeznünk, hogy nem véletlenül tartják a román népballada legkitűnőbb magyar fordítójának is. Emlékezetes beszélgetéseink során keserűen állapította meg, hogy ezért még támadások is érték.
A továbbiakban Kiss Jenő 1988-at követő utolsó 7 évéről szólok röviden, melynek legfontosabb pillanata talán, amikor 1990-ben az ujjászerveződő Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC) élén vállal tisztséget. Lelkesen adja át az egykor volt Céh teljes és dedikált könyvsorozatát is nekik megőrzésre. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy az újjászerveződés akár e könyvek sorsa egyaránt az eltűnés lett.
A Céh kiadásában, 1992-ben jelent meg Ithaka messze van című önéletrajzi ihletésű regénye, majd 1994-ben az Időverten című verseskötet.
Ezeket az éveket nevezhetjük a magány éveinek is, hiszen közben elvesztette hűséges feleségét, négy gyermekének anyját és gyermekei is valamennyien – szeretett unokáival együtt – külföldre távoztak.
Erről így írt nekem egy 1994-ben kelt személyes levelében: „…különben őröl egyre a magány, már csont és bőr vagyok, néha alig állok a lábamon. Hogy írói problémáimról ne is beszéljek.”
A család távollétében, bár barátaikon keresztül megnyilvánuló gondoskodásukat nem nélkülözve, magányosan fejezi be életét 1995. december 16-án. A 83 éves költő abban a házban hunyt el, melyet egykor, az akkori lakásmizéria közepette, nehéz küzdelmekkel próbált – a költészetéből is ismert – családi tűzhellyé tenni és gyermekeit, unokáit a lehető legközelebb hozni egymáshoz. Életét tehát az utolsó verseskötet címével szólva mondhatjuk, hogy „időverten” fejezte be.
Halála után – baráti összefogás nyomán – jelent meg addig ki nem adott időskori verseinek kis kötete a Kései versek, majd a 100 éves születési évforduló alkalmából gyűjteményes kötete látott napvilágot: Nyíl helyett toll címen.
Levelezésünk egyik utolsó emlékéből újra idézve ismerjük meg a magányos öreg költő csakazértis bizakodó véleményét, a minket is megpróbáló kor első csalódásainak éveiből: „Én éppen a valóban nyomasztó körülmények új más, jobb megoldásokra kényszerítő, további halogatásokat nem tűrő mivoltában látom a kibontakozás lehetőségét.”
Arról, hogy valójában mit jelentett Kiss Jenő számára a Helikon, a Hitel és a Termés, csak azok a még élő és emlékező közelállók tanúskodhatnak, kikkel a kolozsvári lakás konyhaasztalánál folytathatott meghitt, éjbe nyúló beszélgetéseket.
Szász István Tas