Arról, akinek emlegetése kapcsán a legtöbbször hallottam becsületről és barátságról

Dr. Nagy Miklós nevét hallva, róla olvasva, férfias vonásait, utánozhatatlan hangját idézve mindenkor a szeretet és tisztelet érzése járja át belsőmet.

Ugyanakkor nehéz idők emlékei is felidéződnek, meg beszélgetés töredékek a család válságos pillanataiból. Ilyenek, hogy: Miklós is azt mondta; Miklóssal is meg kell beszélni; Miklós véleménye mi erről? Stb.

És látom őt, az egykoron, még születésem idején, sőt már előtte is Hitel-csoportbélit egészen kis gyermekkoromban házunk dolgozószobájában ülvén „dörmögni”, számomra érthetetlen, de jól látható módon nagyon komoly dolgokról apámmal, aki a „felszabadító” felvinci román ezredes (nevét nem írom le ma sem) által később eltulajdonított berendezéshez tartozó íróasztalnál ül véle szemben.

Aztán az utcán szaladozván a majdnem szomszédos Tusa villa orgonasípra emlékeztető kerítésén húzva botomat „muzsikálok”, vagy a közeli buszmegállóban a hetesre várva mesélnek nekem régi szép együttlétekről szüleim. Mesélnek, mert a barátság Nagy Miklós feleségének Tusa Lilinek szüleivel, Tusa Gáborékkal, amolyan ősi kapocs volt, amiről az idő kegyetlen rostáján fennmaradt régi képek is tanúskodnak.

Érdekes epizódként fedezem fel apám emlékiratában, hogy amikor közvetlenül a második bécsi döntés előtt bevonultatják román katonai szolgálatra, Botosaniban összetalálkozik a „Nagy testvérekkel”. Ezt írja: „Mikor a botosani kirakó pályaudvarra megérkeztünk, a körülményekhez viszonyítva elegáns urak, sőt tisztekként, ekkor rakodott ki egy másik munkásvonat. – Kit látnak szemeim: a két Nagy testvért, Nagy Miklóst és Nagy Lacit. Szomorúan ugrottak le a marha kocsiból, kevésbé elegáns körülmények között, hátizsákos közlegényként.”

Aztán hamarosan jön a második bécsi döntés. Apám és Nagy Miklós egy intézmény, az akkor már közel 100 esztendős EMGE keretei között dolgozik. Az EMGE sajnos kettészakadva éli életét. Északon jelentős fejlődést felmutatva, délen hatalmas nyomás alatt. Nagy Miklós ezenközben EMGE titkár (1941-ig), aztán ügyosztályvezető titkár (1944-ig).

Zajlanak a háború szörnyű évei és bekövetkezik az újabb impériumváltás.

A békeszerződés nyomása alatt szerveződő Bolyai Egyetem oktatóinak karába apám is bekapcsolódik. Diákjait gyakorlati oktatáson is gyakran fogadja az EMGE valamely mintagazdaságában, vagy az intézményben.

Ebből az időszakból származik a következő – minket Nagy Miklós vonatkozásában érdeklő – feljegyzése az egyetemről: „Közölték velem, hogy két-három agrármérnököt, akit arra érdemesnek tartok, hajlandók doktorrá avatni. – De az idő nagyon rövid, s azután nincs doktorálás. Hogy az új rend hogyan alakul, az nagyon bizonytalan, tehát siessek az ajánlással. Ezekben a napokban van arra kilátás, hogy Szövérdi Ferenc és Nagy Miklós kedves barátaim hazatérnek Magyarországról. Elhatározom, hogy őket ajánlom. Erdély két legműveltebb mezőgazdájának tartom az általam ajánlott két főtitkáromat. (…) A következő héten őszinte örömömre megjelent Kolozsváron Szövérdi Feri és Nagy Miki is.(…) Nyomban értesítettem barátaimat, hogy rajta, neki a munkának, mely talán hosszú ideig az egyetlen lehetőség, hogy a doktori címet elnyerhessék.”

Szüleim két háborút követően, és ennél is több részletben vesztették el vagyonukat, de ezt nem sokat hallottam emlegetni. Annál többet a Hitel vendégkönyvét, melyet szép díszes kötése miatt rabolhattak el méltatlan EMGE beosztottak, netán az ott főhadiszállást berendező oroszok? Mert a féltve őrzött irodalomtörténeti dokumentumot az intézmény pincéjébe helyezte apám „biztonságba”. Nos, ez sokat tudna mesélni mások mellett Nagy Miklósról a Hitel kör tagjáról is, de mára csak az apám által a háború után Vita Sándor számára emlékezetből összeírt gépelt lista maradt meg. Rajta Nagy Mikós nevével is.

Nagy Miklós ekkor már főtitkár, ama 1947-es közgyűlésig, gyakorlatilag az ekkor már 103 éves csodálatos magyar érdekvédelmi intézmény kivégzését megelőző utolsóelőtti pillanatig. Mert pontosan még azt sem tudni, mikor is szűnt meg a 800 000 erdélyi magyar paraszt sorsát egyengető csoda, csak azt, hogy a műveletet a Magyar Népi Szövetségre bízták, s hogy abban ő – sokan másokkal ellentétben – nem vett részt.

Természetesen tudom, hogy azok a mások csak részben voltak hatalomvágytól vezéreltek, a legtöbbje megtévesztett lehetett, akik abban a hitben éltek, hogy majd a proletár internacionalizmus megoldja gondjainkat. S ez nem is volt csoda a 126 nap vagy, ahogy még mondták: az „Észak-erdélyi Köztársaság” rövid időszaka után.

Amikor a nevét nem vállaló újságíró a Világosságban (1947. június 21.) megírta az apám „kivégzését” jelentő hazug cikket („Szász István az EMGE alelnöke visszaélt a demokrácia bizalmával (…) Távozzék az EMGE éléről”) annak nyomdába kerültével egy órában küldött apámnak Antal Dániel egy álságosan barátságos levelet, melyben lemondásra bíztatta nagy jóindulattal, s melyet mellékelek. Azóta a cikkíró nevét is tudom, de halála előtt nagybetegen bocsánatot kért, s apámnak megígértem, hogy soha nem hozom nyilvánosságra, csupán annyit, hogy főszerkesztői megrendelésre írta, amit írt.

Tudom, hogy utolsó pillantban Nagy Miklós még segített apámnak egy búcsú EMGE kiállítás megrendezésében (június 28), arra is emlékszem amint elvitte a Kukoricatörők című Daday képünket, s az emlékirat szerint ez indította a kiállítást. (A képet éppen most restaurálja a kiváló Szentkirályi Miklós – a Mezőség szülöttje – az általam átmentett anyagból létesített Hitel Múzeum-Galéria számára.)

Nyilvánvalóvá vált, hogy elérkezett a vég. A „Szászok” (nem rokonok) vagyis Szász Pál elnök és Szász István ügyvezető alelnök megbeszélték, hogy a közgyűlésen röviden lemondanak. Az emlékirat ezt is pontosan rögzíti.

Apám ekkor az itt mellékelt nyilatkozatot tette, s azt nem véletlen, hogy tanúként két hűséges főtitkárával íratta alá. Egyikük Nagy Miklós volt.

Úgy tudom, hogy 1948-ban egy utolsó szerény Erdélyi Gazdát még összeállított Kacsó Sándor, s hogy Nagy Miklós (Grecu Serafim társszerzővel), „Az édes cirok termesztése és feldolgozása” című kötetét is kiadták. A többi „néma csend”. Csak más magyar érdekvédelmi szervezetek felszámolásával együtt emlékeznek róla, részletek nélkül.

Bár nem Nagy Miklóssal kapcsolatos, de a történethez hozzátartozik, ezért itt kell megemlítenem, hogy amikor apám az átadást követően végleg elhagyta az EMGE épületét, összetalálkozott Balogh Edgárral és Csögör Lajossal. Mint már említettem apám közben már a Bolyai Egyetem kinevezett tanára volt.

Csögör karon fogta az „amerikai reakcióval szervezkedőt”, és előre ment vele. Elmondta, hogy Edgár nagyon kellemetlenül érzi magát és megnyugtatta apámat, hogy egzisztenciálisan semmi oka a szorongásra, mert őt az egyetemi státusa védi. A Jókai utcáig mentek együtt és nyugtatgatta – feltehetően nem túl nyugodt hangulatban levő – barátját.

Ahogy Csögör Lajos akkor (és nem utoljára) mellette állt, úgy maradt mellettünk barátságával és szeretetével Miklós bácsi apám nehéz éveiben, egészen haláláig (1973). Gyakran hallhattam komoly elemző beszélgetéseiket, melyeknek tartalmát az idő szelei elhordták, de mégis nagyon sok lehet, ami belém épült.

1977-ben történ áttelepülésünk (mely az etnikai tisztogatás egyik iskolapéldája lehetne) után aztán én állhattam, amennyire tőlem telhetett, az utánam érkező fia, kollégám és barátom, dr. Nagy Gábor mellé.

Kolozsváron jártomban mindig megkerestem Miklós bácsit és beszámoltam neki „lírai sebész” barátom lelkiállapotáról. Emlékszem amint szép férfiarcán egyszer legördült néhány könnycsepp. Nem azért mert rossz híreket hoztam volna, hanem mert a fiú lelkiállapotát elemezvén egyetértett velem abban, hogy mardosó kínjainak tömören megfogalmazható oka a transzszilvanizmus halála. Mindketten tudtuk, hogy ehhez három nemzet akarata kellett volna, s azt is, hogy sok mindenre hozhatott volna megoldást, de beseperték az utópiák papírkosarába. A három nemzetből egy már elmondhatta magáról, hogy rajta beteljesült Európa első etnikai katasztrófája, a másik ott állott az egyedüli ellenségkép szerepében a harmadik számára, melyet a bizantín xenofóbia, a túl-nyertes neurózisa, és a diktatúra ezt jól használó ravaszsága mérhetetlen távolságban tartott minden ilyen gondolattól.

Amiként az apa nevelte fiú, a vélem őszülő barát, úgy Miklós bácsi is tudta és vallotta ezt, s az egykor volt Hitel estek, a nagy Kós Károly-i beszélgetések emléke is jelen volt, amikor alágördültek azok az őszinte gyöngyszemek.

Nagy Miklós aztán – komoly örökséget hagyva maga után – elment közülünk, de számomra (is) megmaradt olyan példaképnek, amelyre ismeretlen mélységekbe zuhanó világunkban sokszor és sokaknak lenne szüksége.