A Polisz olvasóinak bőséges ismeretei vannak Wass Albert írói és emberi képének mai kálváriájáról. A napokban rendezett Teleki Pál megemlékezés kapcsán ismét elgondolkodtam ennek Telekivel és részben Horthyval kapcsolatos közös hátterén.

Mindazok számára, akik a valóságot óhajtanák megismerni és megismertetni, hatalmas hátrány az a jól körvonalazható szándék, mely e neves személyiségeinkkel kapcsolatosan észlelhető manipulációival lehetetlenné akarja tenni ezt, sőt, saját céljait szolgálván egészen más igazságot akar elplántálni a köztudatban. Határon belül és a nagyvilágban más-más módszerekkel, de azonos céllal.

Az, ami elvárható lenne, vagyis a kérdések tudományos módszerek tárgyilagosságával történő vizsgálata, folyamatosan akadályokba ütközik. Mint annyi más téren, e próbálkozást is rendkívüli módon gátolja az, hogy munkájuk során a próbálkozók, akarva-akaratlanul, a „politikailag nem korrekt” ügyesen kitalált mezejére tévedhetnek.

Az alábbiakban is ezzel küzdve próbálnék néhány rövid gondolatot felvetni úgy, hogy a ma szokásos közelképet, helyenként némileg – nem túlságosan – nagyobb „zummal” vizsgálom meg.

Ezúttal két olyan hívő magyar sorsán át pillantsunk be a nemzet – Trianon óta az addiginál is keservesebb – sorsába, akik különböző és mégis rokon okból, különböző és mégis rokon történelmi korokban döntöttek úgy, hogy önkezükkel vetnek véget földi életüknek.

Mindkettőjüket hasonló és hasonlatosan alaptalan vádakkal próbálják deheroizálni, történelmünkből vagy irodalomtörténetünkből kitaszítani, szalonképtelenné tenni. Az erre alkalmas átokszavak már életükben is megszülettek, és ma élik virágkorukat.

Mindkettejük halálát kételyek és legendák övezik.

Teleki Pál esetében, mint azt a most lezajlott emlékülésen unokája, Teleki Géza is kifejtette, az öngyilkosság ténye cáfolhatatlan. A miniszterelnöki rezidencián csupán egy inas társaságában tartózkodó miniszterelnök (Háborús időkben! Ma béke idején ez már elképzelhetetlen.), a kései látogatókat – a két német tisztet – maga engedte be. Inasát előtte pihenni küldte. Az inas ezt követően mégis újra jelentkezett és megkérdezte, nincs-e szükség rá. Ez a tisztek távozása után volt. Teleki még élt. A döntést tehát maga hozta meg és maga hajtotta végre. Az egészen más kérdés, hogy mi ebben a német felelősség? Hiszen ölni lehet így is. A ravasz meghúzásával nem is kellett foglalkozniuk. Csak a helyzetet teremtette meg hozzá a náci túlerővel szembeni tehetetlenség. Teleki ezt előre sejtette, s már a második miniszterelnökség elfogadása után megjegyezte családjának, hogy: „ez a pozíció meg fog ölni engem”. Mint a gazdasági földrajz nemzetközi hírű tudósa, első perctől felismerte a németek vereségének elkerülhetetlenségét. Öngyilkossága abban a pillanatban a legtöbb volt, amit még a magyarságért tehetett.

Wass Albert nem politikus volt, hanem író. Ő egy élet munkásságával próbálta szolgálni nemzetét. Az ő halála is ködökbe burkoltatott. Esetében a ceausescui titkosszolgálat szerepét emlegetik. Az öngyilkossághoz sok kétség itt sem férhet, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy előtte több alkalommal próbálták meggyilkolni. Sikertelenül. Az író sziszifuszi küzdelmet folytatott a valóságot ismertető magyar anyagok könyvtári elhelyezése ügyében. Saját költségen tette, és kétségbeesve látta, hogy a magyar anyagok rendre eltűnnek, a félrevezető jellegű román információ pedig egyre több. A rendszerváltás néven ismert években aztán megalázó küzdelmet folytatott a magyar állampolgárságért. Ennek kapcsán ismerhette fel, hogy reményeiben ismét csalatkozott. Életműve – korára való tekintettel is – gyakorlatilag lezárult. Nem kizárható, hogy az ő cselekedete is egy figyelemfelhívó, utolsó aktus akart lenni, s az nem csupán egy kétségbeesett pillanat műve volt. Én leveleiből és üzeneteiből inkább ezt olvastam ki.

Két sarokba szorított, ellehetetlenített erdélyi magyar, akik a már elkerülhetetlen véget is nemzetük szolgálatára használták. A gonoszt próbálták magukkal rántani a semmibe.

1. Mert nekünk bűnösnek kell lennünk

Árad a szennyes média rágalomáriája. Mintha az egész nyugati sajtó Don Basilio szindrómában szenvedne. Micsoda képtelenségek, és micsoda szervezettség. És micsoda naivitás erre azt mondani, hogy tájékozatlanok, hogy csupán azért teszik, mert el sem olvastak ezt vagy azt, és mert a tudósítóik csak egy irányból tájékozódnak. Szegény félrevezetettek.

Amikor egy országot ilyen tökéletesen összehangolt módon állítanak pellengérre, amikor minden földrajzi irányból, minden réteg irányába közvetítve, sőt most már minden korosztályra is gondolva folyik az, ami folyik, akkor ott egészen pontos haditerv végrehajtásáról van szó. Még akkor is, ha az egyes végrehajtók nem minden esetben tudnak egymásról.

Az is félrevezető, mikor a manapság fokozott mértékben reánk zúduló hazugságok okát csupán a mában keressük. Most már láthatjuk, hogy valóban szabadságharcot kezdtünk, s ennek következményeit kell elviselnünk. Mondják is ezt, és igaz is, de nem kizárólagosan.

Mert nagyobb perspektívában vizsgálódván, rá kell jönnünk, hogy az ellenünk folyó – hol felerősödő, hol alattomosan alábbhagyó – és egészében véve céltudatosan pusztító hadjárat már régen elkezdődött.

Sokan mosolyognának, ha visszamennék a pozsonyi csata keveset emlegetett történetéig, vagy a Habsburg idők céljainak és módszereinek taglalásához és nem is Muhi, vagy Mohács felől közelítenék. Bár ez utóbbiakban is ott található a sokáig nem nagyon vizsgált szándékos háttér beavatkozás ilyen-olyan formája. És hasonló módon vizsgálódhatnánk 1848-49 ügyében is. (De még mennyire!)

Most azonban a rövidség és tömörség kívánalmának megfelelni óhajtván csupán Trianonig nyúlnék vissza, s főleg annak elkerülhetetlen következményéig a második világégésig.

Trianont csak úgy lehetett elfogadtatni a tájékozatlan világgal, a kívülálló és kevéssé érdekelt – s ennek megfelelően információhiányos – diplomácia szereplőivel, hogy bűnös nemzetté kiáltottak ki. Akkor a nemzetiségeket sanyargató, elnyomó Magyarországról akartak imágót formálni a világ számára, és sikerült a Szent Korona országát, a nemzetek bölcsőjét, a nemzetek börtönévé hazudni. Ehhez néhány történelmi léptékkel nevetséges kapaszkodójuk erősebb volt, mint maga a befogadó hon ezer esztendős és bizonyító történelme.

Aztán a kivitelezők által nem bekalkulált talpra állásunk után „következett a következmény”. Az elkerülhetetlen. És ismét csapdába kényszerítettek.

Kevesen említik, hogy Teleki angolszász orientációjú kísérleteit kik és milyen indokokkal utasították vissza, éppen az angolszász világból. Ezzel a kicsiny és lábadozó országocskát végleg kiszolgáltatták a náci hadigépezetnek. Jött, aminek jötte megakadályozhatatlan volt. És kollektív bűnösként végeztük. Bűnösök voltunk a hadba lépés miatt (hogyan lehetett volna elkerülni?), bűnösök voltunk a náci téboly bűneiért. Ha vitára kerül sor, joggal mondják, hogy ezekhez mi is hozzájárultunk. De hasonló, sőt nagyobb – mert volt ország ahol saját kezdeményezésre elkövetett – bűnökért, szomszédainkat nem vonják felelősségre, és egyedül esetünkben nem akarják elfogadni, hogy bizony minden népnek megvan a maga csőcseléke, és léteznek a maga szélsőségesei. (Ezt előtte éppen a sokak által annyira védelmezett Tanácsköztársaság története igazolta.) Így aztán nem meglepő, hogy csak egy példát említve, – a megszállt ország katonai irányítás alatt levő vasútjának tehervagonjait szinte megszemélyesítve támadják, tudtommal csak nálunk. De ne ragadjunk le egy szomorú témánál, mert az élet számos más területén is folyik az elmarasztalás, az egyre feketébb kép tovább sötétítése. Természetes, hogy ilyenkor a magyar felkapja a fejét, és eszébe jut a Benes dekrétumok ma is élő története. Egy létező abszurd, mai, európai történet.

A bűnös ország bélyege tulajdonképpen egy generáció számára oktatott tananyaggá lényegült. Sok formában és egyformán romboló módon. Talán innen is észlelhető az a különbség a magyar történelmet nem tanuló határon túliak és az anyaországiak ezen generációjának (-inak) nemzettudatában. Mert a hazug történelem sulykolásánál a nem oktatott, de titokban megszerzett történelemismeret is jobb volt.

És itt álljunk meg egy pillanatra a Teleki,- és részben a Horthy kép mai zűrzavaránál. Álljunk meg, mert e vita közepette is szélsőséges vélemények csapnak össze. A háttér ebben az esetben sem más, mint az eddig felvázolt. Ha Teleki – akinek állítólagos ígéret szerint a béketárgyaláson egy üres széket kellett volna fenntartsanak – hős, akkor Magyarország nem lehet egy bűnös nép országa. Mert akkor ő a tulajdonképpeni német átvonulás (ez már akkori mércével nem sokban különbözött a megszállástól), a Szerbia irányában elkövetett reánk erőltetett szószegés pillanatában, mást már nem tehetett, csak ezt. Élete áldozatával akarta a világ tudtára hozni, hogy ezt nem mi akartuk. Hogy – éppen a világ okozta gyengeségünkben – tehetetlenek vagyunk Ha tehát Telekit a történelem elismeri hősnek, vagy rehabilitálja (de miért kellene?- kérdezem), nem vagyunk bűnös nemzet.

Aztán tovább vitatkoznak és antiszemitizmussal vádolják. Valóban, kellően anakronisztikus és célzott gondolkodással ez igen egyszerű. Sőt – mondhatják – kézzelfogható az általa aláírt törvények kapcsán. Magam is sokat töprengtem ezen erdélyi zsidó barátaimmal. (Valaha ezt nem tartottuk számon egymásról.)

Nemrégen egy jeles történészünk felvetette, hogy mit tett volna Teleki HA! HA nem lesz öngyilkos, és megéri a vészkorszakot? De hiszen ő éppen ennek a rettentő szellemnek az elszabadulása ellen tiltakozott halálával. Tudta, hogy tovább már nem lehet kompromisszumokkal politizálni, a kisebbik rosszat tűzve ki célul. Ami pedig a megelőző törvényeket illeti? Ha más lehetősége nem volt, akkor is öngyilkos lehetett volna, vetheti fel valaki. Igen, erre is lehet gondolni. Csakhogy a politikusi felelősség, nem erről szól. Ez csak végletes helyzetekben lehet eszköz. Akkor meg is tette. Különben legjobbjaink mind önkezükkel vethettek volna véget életüknek az első ellentmondásos helyzetnél. Mert történelmünk csupa ilyenből állt. A politikus munkája áldozatvállalás is. Becsületét viszi vásárra, amikor kénytelen kompromisszumokat kötni és a legkisebb rossz irányába menni. Ezért ezek a megoldások a még rosszabbhoz képest vizsgálhatók csupán. Ha akkor ő lemond, ha félreáll, mondván, hogy nem szennyezi be ilyen módon a kezét, azt ugyanazok, akik most az aláírása miatt támadják, megfutamodásnak neveznék, és az ezt követően elképzelhető sokkal rosszabb fejleményekért okolnák a félreállót. HA egy történész felvethette a történelmi HA lehetőségét, most én is megtettem.

Az anakronisztikus, a kor történéseiből kiemelt szemlélet tehát elsősorban azt szolgálja, hogy ne legyen Magyarországnak egy Telekije. Halott hősünk sem lehet. Élő pláne nem. Mert, ha reánk kényszerített durva elvárások hatásai alól egy magyar politikus megpróbál kisebb veszteséggel kilábalni, nem azt nézik, amit ezzel nyertünk, hanem azt olvassák fejére, amit mégis kénytelen volt elfogadni. „Monnyon le”! Vagy legyen öngyilkos? Majd jön, aki felvállalja az egészet és akkor meglátjuk. Mint megláttuk.

Visszatérve a múltba, Horthy erényeinek feledtetése és csupán létező tévedéseinek, gyengeségének vagy kényszerlépéseinek fasizmust kiáltozó emlegetése is ebbe a kategóriába tartozik, de ez egy bonyolultabb történet. Csak a cél és a módszer hasonlatos.

Mint arra a bevezetőben hivatkoztam, Wass Albert hasonló gyökerű történetét már százszor elmeséltük.

Magam természetesen nem óhajtanám a román megoldásokat utánozni, ahol a legszörnyűbb bűnöket is feledve szobrot lehet állítani a német kényszerítés vagy megszállás nélkül (hathatós civil közreműködéssel), több százezer zsidó kínhaláláért felelős tábornoknak. Szerencsére ilyen nálunk nem volt. Sem tábornok, sem szobor. Mint bármely más ország esetében, voltak bűnöseink, voltak őrült szélsőségeseink, voltak a nyomás alatt gyengének bizonyuló politikusaink, volt csőcselékünk, de nem lettünk bűnös nemzet.

Azok, akiknek továbbra is érdeke, hogy a világ irtózzon tőlünk, hogy gennyes gócnak tekintsenek, úgy hiszem, ezt tennék akkor is, ha a magyarság egytől egyig földre szállott angyalok gyülekezete lett volna.

Honnan e szárnyak? Honnan a toll? Kérdezhetnék céltudatos mancsosok.

2. Teleki Pál és a kolozsvári Hitel holdudvara

Mint a Hitel örökségének gondozója, kötelességemnek tartom az ennek kapcsán birtokomban levő információk leírását.

A Hitel szellemi köre a magyar megmaradás tudományát és a magyar megmaradás irodalmát művelte. Tevékenységük nem merült ki a lap és az irodalmi vagy tudományos munkák oldalainak gyarapításában, hanem a nehéz kor nehéz éveinek napi politikájába is beavatkozva, kockázatokat felvállalva tettek a megmaradásáért. Ez a munkájuk még a lap megszűnte és a kommunizmus illetve a hideg háború éveiben is folytatódott. Más módon az emigránsoknál, másként az anyaországba távozottaknál s megint másként az otthon tevékenykedő többség esetében. Ez utóbbiak, a Hitelt soha nem emlegetve, de annak szellemét személyiségükben hordozván nevelték fel a következő erdélyi magyar értelmiségi generációt, s annak számos kiváló tagja – köztük nem egy áldozatot is felvállaló – folytatta kimondatlanul a megmaradásért folytatott munkát.

Wass Albert és a Hitel kapcsolatáról már írtam a Polisz hasábjain, s éppen Hiteles elkötelezettsége, a Hitel szellemének részéről tapasztalt elfogadása, illetve a Hitelesek iránta tanúsított bizalma révén próbáltam igazolni, hogy az őt ért vádak képtelenségek.

Most Teleki Pál szellemiségét próbálom tovább árnyalni, néhány, a Hitel kapcsán megismert adattal.

– A bécsi döntést követően, még a honvédség bevonulása előtt, összeültek a Hitel munkatársai és elkészítik azt a beadványt, melyet Teleki Pálhoz juttattak el. Ebben Erdélynek különleges státust kérnek és lefektetik az észak-erdélyi milliós román kisebbség további sorsát megkönnyítő nemzetiségi politika alaptételeit. Így például: a román nyelv oktatása váljon kötelezővé minden magyar iskolában is, és a román többségű területeken legyen elvárás a hivatalnokok nyelvismerete, hozzanak létre román intézményeket, stb.

Nem véletlenül tud erről a tényről keveset a magyar, s főleg a román közvélemény, miként arról sem, hogy ennek a román kisebbséggel kapcsolatos egyes tételei a zavaros évek ellenére sok tekintetben meg is valósultak. E téren éppen a mindenkori román propaganda hirdeti az ellenkezőjét, s egyes kiadványokban nem riad vissza a legvadabb hamisításoktól sem, el egészen a primitíven montírozott fotókig. Az immáron európai Romániából a Ceausescu idejében „elkövetett” gátlástalanul tudatmérgező csalások cáfolásáról még nem hallottunk. Sőt!

A Hitelesek abban a memorandumban a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelték.Óvtak attól, hogy Erdélyt a neobarokk Magyarország formalizmusához asszimilálják. Ehelyett Erdély autonómiáját s sajátos történelmi értékeinek biztosítását kérték. Márton Áron és Gyárfás Elemér javasolták, hogy a román iskolaügyet bízzák a román egyházakra és a püspökök kapjanak kétszer annyi szubvenciót, mint amennyit a magyarok kaptak előzőleg a román kormánytól. Tamási Áron egy Szellemi Tanács felállítását kérte, melynek megkérdezése nélkül ne lehessen döntéseket hozni Erdélyben.

Az idézett szöveg szülőházamban, a Hitel otthonában került megtárgyalásra, szüleim ennek tanúi voltak, és nem egyszer mondták el nekem annak történetét. Teleki Pál, unokaöccsének a Hitel holdudvarához tartozó Teleki Ernőnek a lakásán szállt meg, s így mint Hiteles, ő kapta a feladatot a memorandum átadására. Teleki a memorandumot teljes megértéssel fogadta és – főleg a románok vonatkozásában – meg is valósította követeléseit. Ezzel kapcsolatban felhívnám a figyelmet a már előbb elhangzott beszédeire, melyeket a nemzetiségi kérdésről mondott el 1940. június 13-án és július 2-án.(1940. Bp. Stádium Sajtóvállalat Rt. illetve 2012. Kairosz: A nemzetépítő Teleki Pál élete és utóélete. Szerk. Bakos István.)

– Teleki Pállal kapcsolatosan további adatok is felbukkannak a Hitel környezetében. Keveset beszéltek eddig arról, hogy Teleki Pál az Erdélyi Pártot éppen saját németellenes vonalának erősítése miatt óhajtotta létrehozni. A Hitelesek ebben meghatározó részt vállaltak. A szüleim által kiválasztott és megtervezett, anyám által berendezett főtéri Erdélyi Kör, nemcsak a felduzzadt Hitel kör, hanem az Erdélyi Párt otthonává is vált.

A háborús események és a magyar revíziós remények teljesülésének sajnálatos egybeesése egy ellentmondásokban nagyon gazdag korszakot jelentett. A magyar nagypolitikában hatalmas egymásnak feszülés volt észlelhető a németbarát vonal képviselői és Teleki Pál önálló magyar külpolitikát szorgalmazó igyekezete között. Teleki még lemondását is felajánlja (1940. szeptember 1.) Horthynak, de az nem fogadta el. A miniszterelnök a bécsi döntés után nagymértékben próbált az erdélyi lobbyra támaszkodni. Nem csoda, hiszen a józan ész politikájának itt sokkal jobb iskolája működött a 22 év tapasztalatainak nyomása alatt. Mindez Telekit megfelelő lépések megtételére ösztönözte. A visszatért Észak-Erdélyből képviselőket hívott be. A Hitel legbelső köreiből közöttük volt: Albrecht Dezső, Vita Sándor valamint Teleki Béla és Mikó Imre is.

Erdély a parlamentben, mint egység kívánt jelentkezni. Az anyaországi pártok beszivárgását nem óhajtották. Teleki ezt elfogadta, támogatta és szorgalmazta az Erdélyi Párt létrejöttét. A párt elnöke a Hiteles gróf Teleki Béla, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Főtitkárnak a szintén Hiteles nemzetiségi jogászt, Mikó Imrét választották.

Amint arra Vallasek Júlia, Török Zsuzsanna nyomán figyelmeztet, az Erdélyi Párt politikai programja valójában a Hitel-mozgalom elképzeléseinek enyhén módosított változta volt.

A háború ezt követő szakaszában a párt munkájára rá is nyomta bélyegét a Hitel szelleme. Az Erdélyi Párt mindent elkövetett, hogy Teleki politikáját támogassa, és a német befolyást ellensúlyozza.

A párt programja szerint Erdély minden kérdésre választ akart kapni, és egy erős és független Magyarország felépítésének szolgálatába kívánt állni. Egy a népi elemekből utánpótlást kapó értelmiségi réteget óhajtott a nemzettársadalom érdekébe felépíteni és mozgósítni. A magyar állameszmét magáévá tevő románságnak biztosítani akarta a nyelv használatának jogát a közoktatásban, közigazgatásban és a bíróság előtt, az egyházi megbecsülést, nemzeti érzelme védelmét, politikai jogainak gyakorlását – olyan mértékben, ahogyan azt a romániai magyarságnak megadják.

Annak ellenére, hogy több párt is megkísérelt Észak-Erdélyben teret nyerni, mert a visszacsatolt országrészt jó politikai vadászterületnek tekintette, az Erdélyi Párt ellenállt. Bár idővel kialakul két szárnya, Teleki halála után is az ő szellemének jegyében dolgozott a magyar parlamentben, és tagjai Erdély ezután következő nehéz hétköznapjaiban is felelősen cselekedtek.

Leányfalu. 2013. április 5. Szász István Tas